L É L E K M A D Á R

Egy mentálhigiénikus lehetőségei a szénakazalban, avagy lelki tisztaság és a lélek egészsége napjainkban

Legendás gondolatok

 

A Karácsonnyal, a Húsvéttal, néhány alapvető népmesével, legendával, attól függetlenül, hogy mit hiszünk, milyen világnézet szerint működünk, fennmaradt a kapcsolatunk. Az életünkben a nagy témáink születésről, életről és halálról, olyan kérdések és dilemmák, amik mindenkit megszólítanak valamikor a sorsában, és ez mindig így volt.

Illusztráció:Kepguru.hu Feltöltötte:Csillus

Ezer évek óta kérdezgeti az ember, a paraszt bácsitól a költőn keresztül a filozófusig, hogy mi értelme az életének, főleg, ha úgyis meghal? Hogyan tud túlélni, ha a sorsa annyi küzdés, szenvedés és próba? És tényleg, hogyan van ennek az egésznek értelme, ha a kor eszményei: a gazdagok, a sikeresek, az egészségesek is meghalnak?

Ma minden arról szól, hogy te csak magaddal foglalkozz, az összes többi, a többiek ügye. Te vagy a legfontosabb, a mindenek feletti,  fejlődj, érvényesülj, érd el a céljaid, légy sikeres, te vagy, aki megérdemli, akinek joga van hozzá, akinek ketyeg az órája, nincsen ideje… Ezért élj gyors életet, keress könnyű megoldásokat, dönts jól, nem hibázhatsz, ne pazarold el magad senkire és semmire,  az idő drága, egyél gyorskaját, egyél az utcán, közben is haladsz.. Rendelj online vagy az univerzumtól, rajtad múlik az életed,  a te elmédben dől el minden, pörgesd fel magad, vár a … mi is? Igen, a célod, amit kitűztél már minimum az iskola előkészítőben a dadus nénivel, míg anya dolgozott.

Csak az a kérdés, hogy ha ez így igaz, és így jó az embernek, akkor vajon mitől szoronganak annyian az óvodásoktól az öregekig? Miért találkozom annyi görcsös kisgyerekkel, akiknek már a háziorvos nyugtatót ír fel?  Miért tompák a kisiskolások annyira, hogy reggel energiaitallal a kezükben látom őket bandukolni az iskolába? Miért van tele üres üvegekkel a park melletti kuka, ahol este serdülők lógtak? Miért van a huszonéveseknek a kórházi kórlapján, a rendszeresen szedett gyógyszerek sorában: szorongásoldó? Miért tudja a középkorosztály kívülről betéve az összes antidepresszáns nevét? Miért van az idősek otthonában folyosónyi szekrény építve az ott lakók gyógyszereinek?

Mitől szorong ma az ember ennyire, hogy szerek nélkül nincs élete egyik generációnak sem?

Mentálhigiénikus vagyok. Két dolgot tehetek. Sokat kérdezek tőled és sokat mesélek neked.

Lehet, hogy a lelkiismeret küzd a képtelen, természetellenes agymosás ellen? Lehet, hogy van az emberben valami mélyen, ami nem tudja még magát megadni, feladni ennek az erőszaknak, ami az életére tör? Lehet, hogy a rengeteg ember, akivel elhitették, hogy győzzön le mindenkit a versenyben, legyen egyedül az első, a fejlett és sikeres, akinek egy esélye van a jó döntésre, a célba érésre, a sorsirányításra, -elvesztette a fonalat? Lehet, hogy a hiperaktív kisgyerekek pusztán csak utánozzák ezt a hiperaktív világfelfogást, ami magzati koruktól körbeveszi őket? Lehet, hogy a depressziós emberek tömegei mind nem hisznek ebben a torzításokkal teletűzdelt életben? Lehet, hogy a pánikban lévők nagyon is joggal érzékelik halálos veszedelemnek mindezt?

Az én történeteim mind arról szólnak, hogy sok mindent elhagyhatsz, elveszíthetsz az életedben, de a szellemedet, a gondolkodási képességedet ne engedd el, használd az eszed, mert ezért vagy ember, és használd a lelki képességeid, a szíved arra, hogy beavatkozz a saját életedbe. Minél kevesebbet teszed ezt, mások annál inkább meg fogják tenni ezt helyetted!

Te mennyit használod az eszed? Mit szoktál gondolni?

Gondolkodj! – én azt mondom.

Ne azért, mert minden fejben dől el. Dehogy! Azért gondolkodj, hogy rájöjj, hogy mennyire ártalmas minden olyan nézet, és csoport, ami szélsőségekbe hajt téged, arra késztet, hogy vakon higgy, vakon gyűlölj, ne elemezz, süket légy a belső hangjaidra. Kényszerít, hogy bakugrásokban haladj, hogy siess, hogy légy felületes, semmibe ne áss mélyre. Az agymosó irányzat  azt mondja, tegnap volt a határidő, elkéstél, azt üzeni itt és most kell teljesítened, nem számít honnan hová, egyedül az a dolgod, hogy kovácsold a sorsod, fejlődj, nyerned kell, a cél a fontos, a szándék nem számít, le kell győznöd a többieket, emeld a licitet, hozz áldozatokat, nem fáj, kapsz rá gyógyszert, ez a siker ára, az élet rövid, gyorsan teljesítened kell, különben vesztes leszel, egy mamahotel lakó, vagy kiköthetsz a hajléktalanszállón, a menekülttáborban… Vagy felveszed a ritmust, vagy te sem kellesz majd senkinek , és az önkéntesek csinálnak neked egy civil szervezetet.

Volt a történelem során néhány olyan személyiség, aki nem engedett a huszonegyből. Úgy gondolta, az ő agyát ugyan már ne mossa senki, meg volt a magához való esze, működött a lelkiismerete, voltak jó érzései, hajlandó volt csinálni valamit, valami világépítőt, amiben hitt. Igen, igaz, hogy ezeknek a hősöknek a sárkányok, démonok, veszedelmes óriások serege közt háborúzniuk kellett, voltak barátnak hitt árulók, szenvedések, vesztes csaták, mégis az ember emlékezetében megmaradt néhány fontos legenda, pár alap üzenet, ami elkísér bennünket, mert hatottak ránk a történeteik.

Illusztráció:Trencsényi Tibor

Ezért így tavasszal, Húsvét körül, mi mást is lehetne fontos mesélni, mint azt, hogy bármikor újjászülheted a saját gondolataid, megváltoztathatod, hogy mit hiszel el és mit nem, dönthetsz lassan és gyorsan, a saját ütemedben, dönthetsz sokszor, ahányszor akarsz, nem kell sietned sehová sem, mert igenis van időd, nem vagy egyedül, mert vannak körülötted emberek, akik segíthetnek átmenni az akadályokon, és mindig vannak alternatívák abban, hogy mit csinálsz, mit kezdesz el és mit fejezel be. Semmi nem végleges, amiben ma élünk az sem, mindig lehet alakítani, tanulni, okulni, és lehet boldogulni.

Tenni valami jót az életünkben, csakis jó szellemi alapok mentén, gondolkodási képességeink fejlesztése által lehet, szívvel, kellő szeretettel és szigorral magunk és mások iránt.

Sok hazugság és tévhit nehezíti az utunkat, nehéz választani jó és rossz között, így az ember semmi egyebet nem tehet, mint nem engedi át magát, megtartja magának az élet jogát, a szabad gondolkodásét, a humánum tiszteletét, az élet szeretetét, ragaszkodik a kapcsolat fenntartáshoz másokkal, hogy olyan világot hagyjunk itt a többieknek, amiben jól hatottunk, amire büszkék lehetünk ma, aminek lesznek legendái, amikbe az utánunk jövők kapaszkodhatnak.

Te gondolsz ki olyan jót, amibe az unokád kapaszkodhat?

Te érzel olyan jót, ami majd 100 év múlva is hat?

Te teszel az életedben jót, amire büszke vagy?

Élni lehet világépítően.


 

 

Ne felejts el önmagad lenni!

Sok szenvedés, probléma, betegség abból ered, hogy a világban csatangolva valahol (hol?) elhagyjuk ÖNMAGUNKAT, átvágtatunk helyzeteken, lepereg pár év, évtized és bevillanhat a kérdés:

Ki voltam ebben én?

Hová lettem?

Ki akartam lenni?

Hogyan akartam élni?

Hol veszítettem el önmagam?

Bizonyos életkorokban kifejezettebbek, esetleg kétségbeesettebbek ezek a kérdőjelek, mint serdülőkorban, középkorban, váltásoknál, veszteségeknél, vagy az élet végi szakaszban.

 

Légy önmagad! - mondják, Légy hű magadhoz!- írják a tantermek falára, ami szerintem igencsak álságos, mert ennek tényleges megszületését- alig segítik, sőt inkább akadályozzák a belső és külső körülmények.

Az önmagunktól való eltávolodást,- sajnos erősen generálja minden uniformizálás, erőltetés, sürgetés, gyúrás, a nevelés, az oktatás, a divat, a trendek, a média… és mindezek a kimondott vagy kimondatlan elvárások betemethetik az egyéniséget. A mások által sugallt, a többség által favorizált utakon pedig, személyisége mindenkinek van és lesz, ám az

E G Y É N I S É G kibontakozása

nem minden embernél történik meg. Ez pedig óriási problémává duzzad, mert a lelki szenvedés ebben elkerülhetetlen.

 

Halljuk, hogy „trendi” dolog a rugalmasság, és alapvető az alkalmazkodás, a beilleszkedés, ám ennek jegyében teljes a félreértés, százával mondunk le alapvető értékeinkről, szükségleteinkről, és akkor még vágyakról, álmokról, életcélokról nem is beszéltünk…

Itt aztán nem állunk meg, mert ráadásul azt is elvárjuk, hogy mindezeket a lemondásokat mások, társaink, barátaink, gyermekeink, tanítványaink, munkatársaink, üzletfeleink… is tegyék meg.

Ha egy őz fejlődne, fejlődne és egyszer csak orrszarvú, zsiráf vagy paradicsommadár lenne… az alma körtévé alkalmazkodná magát…igencsak elcsodálkoznánk.

Ám mi emberek, kisajtoljuk magunkból, és egymásból, az eféle átalakulást, elengedjük a minket meghatározó, nekünk fontos kereteket, irányokat, lemondunk azokról a dolgokról, belső törvényekről, alapvető kapcsolatokról, érdeklődésekről, adottságokról, amik egyéniséggé, megismételhetetlen emberré tesznek bennünket.

Önmagunk elfelejtése megtörténik minden alkalommal, amikor nem tudunk nemet mondani, véleményt közölni, álláspontot változtatni, érzéseket kifejezni, fontos dolgokat kérni, elfogadni… Amikor kép mutatunk, játszmázunk, manipulálunk… Amikor a nők férfiak, az anyák apák, a gyerekek felnőttek, a felnőttek gyermekek… szerepeit játsszák… amikor a gyerek a szülő „életét éli”, a társak a társuk értékeit, céljait valósítják meg… Mindezekben pedig oly sokan elfelejtik önmagukat, szenvednek, és idővel megbetegszenek.

A természetes, természetbeli változás, nem önfeladás!

A természetes változás, láthatjuk az állatvilágban is: önmagán belüli változás: agancs, pata, uszony, színes tollak, meleg bunda, új táplálék, új élőhely, újfajta együttélés…

Nem önmagából való kifordulás, legfeljebb lehetőségei kiaknázása, kiterjesztése.

Nem önmaga elhagyása, hanem önmaga meghaladása.

Kapcsolatainkban a  kompromisszum nem azt jelenti, hogy mindenki mondjon le mindenről, és éljen valami teljesen mást, mint amihez fontos szálak fűzik, ugyanis ezt önfeladásnak nevezzük.

A kompromisszum engedmény, a sorssal való áramlás, az együttműködés, a jótékony idomulás a körülményekhez, életünk fontos szereplőihez, miközben alapvetően mindenki az lehet, aki lenni szeretne, és az alapvető értékeiből nem enged.

Akinek lételeme pl-az emberek társasága, az alkotás, a zene, a tánc, a víz, a föld…, alapértéke a család, de más „kedvéért”  lemond ezekről, nos az előbb utóbb nagyon elégedetlen lesz az életével, és ezért senki mást nem hibáztathat, mert az, ami most van, az egyéni felelősség.

Illusztráció: Trencsényi Tibor

Mint ahogyan saját felelősségünk az is, hogy képesek vagyunk-e saját kerítésünk határait megőrizni , mennyit és mit engedünk meg másoknak, mit áldozunk kapcsolataink oltárán. Mikor mondjuk azt másoknak, hogy "eddig és nem tovább", itt a határa az erőmnek, az időmnek, a türelmemnek, a belső világomnak, és innen nem jöhetsz tovább.

Felelősek tetteikért az  „amiaszívemenaszámon” típusok; akik nyílvesszőzik társaikat, a  „polgárpukkasztók”, az öntörvényűek,  akik mind hirdetik, hogy „én önmagam vagyok”, „engem így kell elfogadni”, „megszoksz vagy megszöksz”, amúgy meg le…., hogy ki mit gondol…

Mindnyájan alakítjuk saját magunkat, hatunk az életünk alakulására és ebben mindenki szabadsága éppen addig terjedhet, míg az önkifejezésben, az önazonosságban nem ártalmas másokra, képesek határokat tartani, önkontrollt gyakorolni érzéseik és indulataik felett.

A lelkiismeret, ha működik, (patológia, ha nem!) pontosan érezteti mindnyájunkkal, hogy életünk mennyire értelmes, tiszta, igaz, mennyire van közel ahhoz, ami a belső lényegünk, az akaratunk, az egyéniségünk.

 

Naponta találkozunk a „világ” szidalmaival, pedig a "világ hazugságai" az egyes emberek hazugságaiból tevődnek össze.

Öntudat, önértékelés, öntisztelet, önszeretet nélkül, ahol a többség valaki egészen más akar lenni, más értékre áhítozik, mint ami van neki, mást akar, mint amit tud, mást mutat, mint amit érez, másképp él, mint ahogyan élhetne...

Az emberek eldeformálódása torzítja el a világot!

Öntudatuk, önismeretük, önértékelésük zavarodottságai miatt bolyongnak, csapódnak, tévelyegnek oly sokan. Ebből az útvesztésből aztán sok jelenség ered, mint a szenvedélybetegségek, a depresszió, a passzivitás, az érdektelenség, a függések, a magány...

MIT LEHET TENNI?

Aki úgy érzi, hogy megkeresné, hogy ki is ő, és közelebb akar jutni ahhoz az életformához, ami leginkább jellemző rá, amivel elégedettebb volna, annak számos segítség van.

Ilyenek mindazok a beszélgetésalapú foglalkozások, csoportok, kétszemélyes tanácsadások, ahol az egyéni képességek, tulajdonságok, az értékek, az élet értelme, céljai tárhatók fel, az odavezető lépések felkutatásában és megvalósításában kérhető segítség. Ilyenek a tanácsadásokon belül azok a feladatok, önértékelő tesztek, amik az egyéni életút, életstílus, értékrend, célkitűzések, szabályok, a családfa elkészítése… által tényleges új felismerésekhez, a mindennapokba azonnal áthelyezhető tapasztalásokhoz kísérnek el.

A kísérés kifejezés jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni, mert ez az igazi, professzionális segítségünk lényege; ez különbözteti meg a képzett és etikus segítőket a dilettánsoktól. (Utóbbiaktól mentsen meg az Ég mindenkit!) Ők nem kísérgetnek sehová sem, saját tényközléseikkel függővé teszik klienseiket, meggyőződéseiket, diagnózisokat, jellemrajzokat, sorsokat, karmákat, jövőképeket árulnak, és ennek semmi köze ahhoz, amikor Te saját magad dolgozol meg egy-egy felismerésért.

A segítség azt jelenti, hogy Te keresel, találsz, teszel, és közben veled van egy képzett segítő, aki kérdez, terel és vigyáz rád.

Az addig betemetett saját útra való rátalálás, az értelemmel feltöltött élet (saját magunk számára értelmesnek tartott) lendületbe hozza az embereket, olyan vonzerőt jelent, ami képes mágnesként kihúzni, előhívni az alagutakból, a céltalanságból, az unalomból, a lélek sötét állapotaiból.

Minél inkább értelmesnek, igaznak, igazinak érzi valaki az életét, minél több értékét képes abban élővé tenni, valósan a mindennapokba illeszteni, annál stabilabb és erősebb lesz, annál kevésbé ingatják meg az élete problémái, akadályai.

 

ÖNMAGUNKAT kibányászni, kiteljesíteni, megőrizni, - ez az egészség...

ÖNMAGUNKKAL leginkább AZONOSAN élni, ez a siker...

ÖNMAGUNK batyuját mindenestül hordozni tudni- ez a tehetség...

Minél több ember identitása tisztul le, annál egészségesebb, őszintébb, igazabb emberek és kapcsolatok vesznek bennünket körbe és tőlünk lesz jobb világ!

Segítsünk egymásnak ebben!

Lehet!

Témakör: Gondolatébresztők társadalmi jelenségekről

Mamahotelekről diskuráljunk, vagy utakról, amik kivezetnek?

 

Lehet újra lövöldözni egy generációra, fantáziálni róluk, hogy semmirekellőek, de talán már elég lehetne belőle.Volt, hogy az öregek álltak a kereszttűzben, most épp a fiatal felnőttek, hogy hoteleznek a szülői házban, nem vállalnak felelősséget, nincsenek céljaik, nem akarnak családot alapítani, csak lógnak a szülők és a társadalom nyakán. Pedig sokszínű a jelenség, gondolkodjunk, mielőtt ítélkezünk és pálcát törünk újra és megint valakik felett.

Illusztráció: Trencsényi Tibor

A mostani ifjú felnőttekkel összevetve, az előző generációk értékei elég világosak voltak, biztosabb lábbal lehetett kilépni a világba, mert az nem volt légüres tér. A biztonsági háló a családdal, munkával, rokonsággal, szomszédsággal, hitrendszerrel együtt, nyújtott valamiféle támaszt annak, aki elindult a „nagybetűs” életbe.

A mai fiatalok mások, persze, mint ahogy mindenki más, mint az elődje, és mindenkinek van egy „aranykor”, amire hivatkozik, amit idealizál, és az persze nem most van, hanem régen volt, és ez mindig is így volt, mióta világ a világ. Azonban ha más a neveltetés és mások a körülmények, ugyan milyen alapon várja bárki is, hogy akik utánunk következnek, személyiségükben, reakcióikban, megoldási módjaikban ne változzanak?

A "mamahotelben"  egyszerűen visszaveszik a gyerekek a nekik járó gyermekkort, amiből idejekorán ki lettek tessékelve? Vagy kiégnek netán a teljesítménykényszerben, amiben két évtizedet eltöltenek óvodától-egyetemig, és kapaszkodnak vissza a biztos, szerető fészekbe, ahonnét némelyikük néhány hetesen már landolt valamelyik gyermekmegőrző rendszerben?

A neveltetés kaotikussá és szélsőségessé vált, mind az iskolákban, mind a családokban. A fogantatás pillanatától programozottá vált egy ember fejlődése, beavatkozás, magzati nevelés, korai leválás, óvodai nyelvoktatás, túlterheltség, ezerágú sürgetett fejlesztés az oktatásban, ellopott gyermekkor, nem létező szabadidő. Kerettelen értékrendek, döntsön a gyerek felfogás, az életritmus, - bioritmus felborulása, szabadosság a viselkedéskultúrában, információban, médiában, életvitelben, párkapcsolatokban, szexben, nemi hovatartozásban, árad az agresszió zenében, képben, szóban… Akinek húsz évig percre pontosan, napi 8 órában betöltötték az agyába a napi információ adagokat, és elmondták mit gondoljon a világról, mit akart kifejezni a költő bácsi, attól milyen alapon várjuk el, hogy bármiféle gondolati szabadságot, ötletet, tervet felmutasson?

A hetvenes évek végén, amikor a mai nyugdíjas generáció fiatal felnőtt volt, a 3000 forintos fizetésből 140 forintos törlesztő részletekkel lehetett annyi „kölcsönt” felvenni, hogy abból lehetett faluhelyen egy használt ház vételét és átépítését finanszírozni. Arányaiban ez egy fizetés 5%-a volt, egy kiló hús árának a fele. Vagyis olyan, mintha ma egy lakáshitel havi díja, egy pályakezdő fiatalember 100 ezer forintos béréből  5000 forint volna.

Korábban a munkanélküliség ismeretlen fogalom volt, mert a szocializmusban, ha munkája nem is, de állása mindenkinek volt, vagy teremtettek neki. Én két iskola között dolgoztam „kisegítő adminisztrátorként”, ami nem volt más, mint levelekre írtam fel a címzettek adatait, és pecsételtem, alig kevesebb fizetésért, mint aki titkárnő volt, vagy könyvelő.

Lakásban élni, dolgozni, megélni, tartozni valahová, közösséget érezni, nem volt elérhetetlen, egy fiatal képes volt elhinni magáról, a világról, hogy eltávolodva a szülői fészektől, képes lesz megtalálni az új társait, az új helyét, a biztonságát, az új családját, amiért megalapozottabban vállalhatta a nehézségeket, felelősséget.

Légy boldog, agilis, képzett, vállalkozó szellemű, sikeres, vidd valamire az életben, miközben a fiatalember körbenézeget a zavarodott értékek közt, a kaotikus gazdaságban, a szétesett közösségekben, az álszenten lefóliázott dohányboltok világában, és akkor még "kapja is az ívet", hogy mamahotel- lakó, mert azt sem tudja hová, miért, kikkel, miből induljon el…

Minden rendben van, ha kimondható a mondat: „Csináljátok azt gyerekek, amit a tanáraitok, a szüleitek, a főnökeitek!”

Azokkal, akik a pálcát törik egy jelenség vagy egy generáció felett, minden rendben?

Másrészt az elemző kedvűeknek ajánlom megfontolásra azt is, hogy a szülői oldalt is tegyék nagyító alá, aki nem mer, nem tud elengedni, leválni, visszatart, megköt... Miért teszi? Lehet, hogy ő maga is retteg tőle, hogy mi lesz a gyerekével, hiszen a mai középgeneráció is sok tekintetben hitevesztett?

Ha egy fiatalember értelmét látja, akkor magától neki indul az életének, célt és dolgot lel benne. Az értelmesség annyi motivációt ad, ami mint egy mágnes vonzani kezdi a fiatalokat, elmozdítja a holtpontról, indulásra késztet, kreatívvá tesz, életerőt ad.

Ahelyett, hogy elítélünk, becsmérlünk egy egész generációt valamilyennek, és szokás szerint általánosítunk és megállapítjuk hogy mit nem csinálnak jól, inkább kezdjünk el mielőbb azzal foglalkozni, hogy képesek legyünk megmutatni nekik, hogyan lehet ezek között a körülmények közt jól csinálni, azt a bizonyos nagybetűs ÉLETet.

Az almafa hatalma


Hálával Elena 69. és Márk 24.  születésnapjára

Épp hazafelé tartottam a város panelei közt, percek voltak sötétedésig, a ködből már csak átszűrődtek a satírozott lámpafények, téli homály. Ezerszer vitt ez az út, házak sora, iskola, bolt, fordulok, kanyar jobbra, elágazás, lassítás, automatikus mozdulatsorok. Mint egy szertartás, átcsorgok így a zsilip rései közt, munkahelyemtől az otthonomig. A monotónia nyugtat.

Hirtelen behúzta valami a tekintetem. Tőlem jobbra egy fa, tele almákkal.

Olyan volt, mint amikor az erdőben baktatunk, és hirtelen előtűnik valami vad. Megállított. Nem magas, nem feltűnő, szép sem, de különös látvány a cementszínű ház és a parkoló kocsisor közt állva. A délutáni csúcsforgalomnak nyoma sincs, világító ablakszemek, mint hangyaboly elvonult mindenki a falak közti világába.

Az utca nesztelen, csak én itt és ott ez a fa.

Mit kezdjek vele? Mit akar tőlem? Fékeztem, sokáig akartam látni, hogy rögzítsem. Lélekben hazavittem. Érteni akartam, tudni véltem, felidéztem: hajlott deres ágain vörösesbarna almák sorban, alig fértek, annyian. Körötte a magas kőépületek a hidegségben. Megfejtésre várt a látvány. Követett mindenhová a gondolata.

Mintha kérdezte volna:

-Mit súgok neked kedvesem? Mire jutsz velem?

Okos lány, okos mese, ez kell nekem! :)

-Érteni kell! - mondja az emberi természet.

-Érezz!- súgja a fa.

- Itt vagyok kopaszon, görcsös ágaimon kosárszámra nőtt termésem, amott van, aki éhes, kamrája üres. Én itt vagyok. Van, aki lát, van, aki nem. Van, ahol a tél eszi az almámat, van, ahol gazda szed. Van, ki lepénybe tesz, más fenyőt díszít velem. Gyökerem tart, gyümölcsöm nő, kibírom a nyarat, eltűröm a telet, elhullatom a levelem, kinövesztem a rügyem. Almafa lettem. Dolgom ez, ezt teszem. Almafa vagyok.

Fura szerzet a Teremtő, mint akinek megbicsaklott az ecset a kezében, ahogy húzott a vásznán egyet-egyet, ide-oda tesz valamit, valakit, a nagy művön kinövünk innen-onnan. A műértő nagyközönség a végtelen vászon üzeneteit kutatja.

Mit akart kifejezni az alkotó?- kérdik tudományosan.

Ő meg jót nevet a színfalak mögött, talán még szól is nekik:

- Hölgyek, Urak, az almafa dolga a képen nem több, és nem is kevesebb, mint ahová én tettem, ott ő almafa legyen.

Illusztráció: Faggyas Zoltán

Témakör:Ünnep a lélekben

Kedves Olvasóm!

A 2011 óta íródott cikkeiből, az áttekinthetőség kedvéért válogatva tettem ide írásokat, kategóriákban: Személyiségfejlődés, Gyógyulás, Ünnep a lélekben címek alatt.

A blog tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, aminek kérem a tiszteletbentartását. A tartalmak terjesztése írásos engedély kérése mellett, lehetséges. Ahogyan én feltüntetem az írók, tudósok idézésekor a nevüket, - én is ezt várom másoktól, akiknél ez eddig nem volt természetes, mint ahogyan azok is jogtalanul járnak el, akik szó szerint másolják be anyagaimat, vagy megjelentetik átszerkesztve és kifacsarva a nevem felhasználásával... Tehát ha jobbra fordulunk az jó, ha ellopjuk mások munkáját, az nem! Köszönöm.

 

Ü n ne p    a    l é l e k b e n

 

Illusztráció:Trencsényi Tibor

Nő köszöntő

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 MARCH 9 08:35

SOKSZOR ÚGY TŰNIK, NEM NŐ VAGY

HANEM A FÉNY, MELY A VILÁGRA VETÜL...

-Virginia Woolf, regényíró, kritikus-

Nőnapot csaknem száz éve ünneplünk,- a női jogokért való küzdelem jelképeként. Egy-egy szál virág, egy udvarias, olykor formális köszöntés, szinte mindenütt hagyományosan kíséri ezt az alkalmat, évtizedek óta.

Az ünnep nem maradhat formaság, szellemi-lelki tartalma kell legyen.

Női jogért küzdeni?- hát... nem tudom értelmes cél-e... Sokkal inkább érdekel, hogy ha a nő megbecsültsége nem teljesedhet be és ki, -akkor vajon hogyan tudja kötelességét, a Teremtéstől kapott feladatát véghezvinni  a világban?

***

A nőknek a világmindenség örök körforgását, a generációk állandó újjászületését köszönheti a világ. Természetesen ennek a csodálatos küldetésnek a nő, a férfiakkal együtt és a Teremtő erők oltalma alatt felelhet meg...

Mai zűrzavaros világunkban, az eredendő értékek válságában, - a nő, a férfi, a gyermek, a család,- egyáltalán az ember maga, mint a kultúránk ősi értékei is,-válságukat élik.

Régi és elcsépelt is a mondás: "Az asszonynak a tűzhely mellett a helye"- és sokan nem is értenek egyebet ez alatt, mint, hogy a nő ne üsse bele az orrát a világ "nagy dolgaiba", elég ha a rántást kevergeti és a háztartást vezeti... Szerintem pedig a mondás nem butaság, csak éppen mást jelent, mint a félkész tasakos leveshez vizet forralni, közben betölteni pár adag ruhát a mosógépbe...

A világ "nagy dolgaiban" a nő részvétele nem csekély, és nem feltétlenül csak a tudományban, az irányításban, a döntéshozásban való részvételi jogosultság területén vizsgálhatjuk mindezt...

Mi is rotyog a tűzhelyen?

Étel,- amivel generációk táplálkoznak. Ugye?

Étel, ami energiát ad, ami maga a növekedés és fejlődés...

A régi tüzek őrzői arra vigyáztak, hogy ki ne aludjon a parázs, maradjon élet benne,- az őrszemek pedig az asszonyok voltak, a férfiak távollétében.

Ez mind-mind a nő szerepe. Sok-sok óriásra növő  kicsinység, amik nélkül csak a szürke hamu maradna...

Amíg egy anya hisz a gyermekében, amíg egy nő bízik a párjában, amíg a tűzhelyben van életet adó parázs, addig  fejlődik és növekedik egy család, van remény, van összetartozás, körülölelés.

Ebből a szempontból, igen, a nőnek emellett a szent tűzhelymellett a helye! S, hogy "nagy dolog"-e a világ, az emberiség számára? Igen, hiszem, hogy a legnagyobbak közül való!

A nő, igaz és nagy dolgok építője, a maga sziszifuszi, mindennapos fáradhatatlan munkájával ülteti el utódaiban az ősbizalmat, a biztonságérzetet, tanítja az önzetlenséget, az elfogadást, az alázatot, a szeretetet. Mindezt és ettől többet (ha van egyáltalán) táplálja bele a körülötte élőkbe.

*

Végtelen sok baj forrása, ha a nők, az édesanyák, a nagymamák, és oldalukon a férfi, az apa, a nagypapa,- nem teljesítheti be eredeti életfeladatát,- igaz dolgát a világban.

Ennek káoszát érzékelhetjük a szétesett családokat, megszakadt párkapcsolatokat, problémás gyerekek millióit látva... Férfias nők, nőies férfiak zavarodnak össze értékeikben, fiatalok tömegei kerülik a családalapítást, -mondván "tudatosan" ezt az életformát választják...Pedig talán csak félnek, csalódtak, vagy iszonyodnak attól, amit maguk körül látnak... Végtelen a rohanás, a ziláltság, az agresszió, az emberek közti háborúzás, a szeretetlenség, az elidegenedés...

Ám a világtörténelem és az egyéni emberi sors számtalanszor bizonyította, hogy a káosz után rendeződés következett, a rendetlenség  után harmónia keletkezett. Ami télen elkorhadt, annak talaján tavasszal életteli csírák születnek meg. Ez a Teremtés ritmikus rendje.

A mi utunkon is e törvénynek kell érvényesülnie,- ahol a nő, az anya, a nagymama,- a férfi, az apa, a nagypapa,- a család... újra értéket kell, hogy képviseljen...

Ahol a nő és férfi versengése helyébe- egymás tisztelete lép.

Ahol nőnek, anyának lenni öröm és büszkeség.

Ahol egy házasságot összetartani, egy családot eggyé kovácsolni nem balgaság, vagy gyöngeség,- hanem erő és erény.

Ahol a gyermekvállalást nem csapásnak, hanem áldásnak érez egy pár.

Mindez újra és megint értéke az emberiségnek,-  úgy ahogyan egykor...

Húsvét közeledtével a lélek,- a reménység és  bizalom fényeivel, az újjászületés vágyával telik meg egyre jobban. Így a Nőnaphoz kapcsolódva sem kívánhatunk magunknak és egymásnak egyebet,- mint azt a VILÁGRENDET, amelyben a nő és a férfi, az általuk alkotott család,- nélkülözhetetlen  érték, amelyben együtt élve és összetartozva nincsen magány, elszigeteltség, szeretetlenség. Ahol egy családban mindenki kell, legyen az gyermek, nő, férfi, beteg, vagy öreg...

RÓZSASZIRMOK LEGYENEK A TALPAD ALATT

ÉGI FÉNY MOSSA MEG AZ ARCODAT

ANGYALOK VEZESSENEK VÉGIG UTADON

KERÜLJÖN EL BÁNAT, FÁJDALOM

-Arany Viktor-

Kívánom, hogy nőként, anyaként, nagyszülőként, -  megbecsültségben, szeretetben részesüljetek, taníthassátok a körülöttetek élőket arra, hogy a női jóság, türelem, gondoskodás, oltalmazás,  melegség... nélkülözhetetlen az ember és a világ tűzhelyének őrzéséhez!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 MARCH 8 10:45

Olyan világot kívánok...

Ahol a nő és férfi versengése helyébe-

egymás tisztelete lép.

Ahol nőnek, anyának lenni, öröm és büszkeség.


Ahol a gyermekvállalás nem csapás, hanem áldás.


Ahol kapcsolatot összetartani, családot kovácsolni
nem balgaság,- hanem erény.


Ahol a nő nem nem mások alá rendelődik, hanem
másokért elrendelt.


Ahol a nő nem pánikkal és depresszióval
tekint a jövőbe, hanem hittel és felelősséggel.


Ahol nőnek lenni,- ha nem is könnyű út,-

de minden nap

Valamiért,

Valakiért,

Valamitől,

Valakitől

JÓ!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 MARCH 16 09:22

Március 15. margójára

"Minden út körbefut, béke van, felejts el minden háborút"

(Bódi László&Cipő,  1965-2013)

Néhány napja még a háromnapos hosszú hétvégét tervezgetve, úgy gondolhattuk, jó alkalom lesz majd egy tavaszi kirándulásra, házkörüli munkáink elvégzésére, a Húsvét előtti rendezgetés megkezdésére...

Mások, akiket vérszomjjal tölt el a politika, talán dörzsölték a tenyerüket, hogy a gyanútlan tömegek, - vagy a hasonlóra szomjazó barátaik,- felé, milyen "ünnepi" üzeneteket közvetítsenek... (A gyűlöletbeszéd újabb szóvirágait hogyan is szórják el majd a megemlékezésekre összegyűlteknek…)

...Aztán ahogyan a mondás is tartja: „Ember tervez, Isten végez.”

JÖTT A HÓ! Olyan "szabadtéri rendezvényben" volt része az ország népének, amilyen évtizedek óta nem volt. A híradások megbénult közlekedésről, elzárt településekről, áram és vízhiányról, a hó fogságában rekedt ezrekről számoltak be…

Formális, kiüresedett ünneplések helyett,- nagy leckét kaptunk belőle, mit is jelentettek egykoron, a márciusi forradalom legfőbb követelései:

„Legyen béke, szabadság és egyetértés”

„Egyenlőség, szabadság, testvériség”

2013. Március 15-én, ebből kaptunk emlékezetes tanítást. Ha már a történelem vérrel írott naplójából nem tanulunk, ha már az univerzális emberi értékek üresen kongnak… akkor jön a Teremtő, és élménypedagógiai eszközeivel feleleveníti emlékezetünket, mit is jelentenek ezek a fogalmak.

Ennek a hétnek az első napjaiban, igazán dicső ünneplésre,- túlzás nélkül írhatom,- kevesek készülődtek,- a befagyott érzések, az elidegenedés, az egymás iránti elzárkózás és közöny… úgy látszik már olyan mértéket öltött, hogy valaminek történnie kellett. A köztünk lévő hóakadályokat ledöntötte az ünnep- az ősök üzenete beérkezett,- különös formát öltve vésődött be az utódok emlékezetébe.

Forradalom kerekedett,- hogy felizzítsa az emberben alvó empátiát, gondoskodást, tetterőt, hogy felszabadítsa a jeges falakat, amik közöttünk magasodtak.

„Jelest”- minden ember kaphat a kiállt próbáért, mert az jelentett előrelépést és fejlődést, hogy egyre többen felismerték, hogy nem „felülről” kell várniuk a csodát, a kiszabadítást. Bebizonyosodott, hogy át kell lépni a korlátokat, ki kell tágítani a tehetetlenség kényszerű kereteit. A közöny és magány bebábozódásból ki kellett bontogatni szabadon, a rendelkezésre álló lehetőségeket, mintha szárnyak volnának, amik felrepítenek.

Összefogásból, testvériségből, halált megvető bátorsággal indultak el az emberek egymás felé,- az oly sokat pocskondiázott interneten, - és a valóságban is… szó szerint utat tapostak egymás felé, a szeretetlenség jégfalait is ledöntve.

Petőfiék, ha visszapillantanak most ide az Égi világból, egészen biztosan büszkék a nemzetükre, hogy megértettük egykori üzenetüket!

Aki élt meg igazi forradalmat, az tudja, hogy annak nem csak dicső arca van, mert azokban ott a viszály, a rombolás, az élet ellen fordulás, a véráldozat is… Mai korunkban sokféle értékrombolás történik, amiből ideje felébredni, újjáépülni.

Az emberi életút sokféle félelmetes, fájdalmas időszakot rejt, amikor elveszíthetjük biztonságérzetünket, megrendülhetünk az addig igaznak hitt dolgokban, keressük a szabadulást,- mintegy „szabadságharcot” vívunk a világgal vagy saját magunkkal. Sok csatában tanuljuk, hogy egymástól és Istentől eltávolodva nem lehet élni, aki erre tesz kísérletet, összetör magában,- és lerombol maga körül,- mindent…

A hit alapjára építve az életünket, a régmúltban természetes alapvető értékek mentén,- visszatalálhatunk a békébe, a biztonságba. Az emberek magánya és elidegenedése gyógyítható, ha bízunk egymásban, és összetartunk. Testvérnek lenni annyi, mint egy tőről fakadni, egymásból és egymás mellett erősödni, erőt adni, ha kell kenyeret nyújtani a másiknak a nélkülözésben, pótolni a hiányt…

A forradalmak üzenete az is lehet, hogy nemes célokért érdemes áldozatokat hozni és küzdeni,- bízva abban, hogy mindig felszabadulhatunk a szenvedések alól és újjáépülhetünk életünk nagy harcai után. Ahogyan a hó fogságából ki lehet jutni, van szabadulás korunk nagy betegségéből: a szeretetlenség kínjára van ellenszer.

„Legyen béke, szabadság és egyetértés”

„Egyenlőség, szabadság, testvériség”

-ezek voltak egykor a márciusi forradalom főbb követelései.

Mindezt kívánom ma is, mindnyájunknak!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 MARCH 15 10:59


Két éve Március 15-én, akkori cikkemben, Petőfiéket büszkének képzeltem, mert emberséget, empátiát, segítést láthattak volna, ha hazánkra tekintettek volna, mert az országos nagy havazás krízise, felemelő emberséggel és összefogással oldódott meg.

Tavaly e napon, ennek ellentétét tapasztaltam. Egy ünnepségen néztem végig, mivé válik az egykoron nemes eszme, hogyan homályosul be az ünnep ege. Kiskirályságra áhítozó embereket láttam koszorúzási ünnepségen tülekedni, tragikomikus szerepcserében, ahol önmaguk vágytak leginkább babérokra, és ünnepi talapzaton állót is hallgattam, miközben „Petőfi köpenyébe” burkolja magát a színpadias köpönyegforgatása közben.

Ugyanaz az ünnep, mégis gyökeres ellentétek a megtestesülésében.

Ma a szabadságharc kapcsán, a legidőszerűbb kérdésnek érzem:

Mit kezd az ember a szabadságával?

Szólásszabadság, sajtószabadság, vallásszabadság… egyáltalán a gondolatok, az érzések, a tettek, a döntés, a hatalom, az idő, az információ, a tudás, a javak (…) lehetőségei mivé válnak, ha egyszer csak rendelkez(het)ünk vele?

Mit kezd az ember a szabadságával?

Mennyi keserűség, küzdelem, csata, fájdalom, véráldozat, veszteség eredménye, amikor az ember kivív és megszerez bizonyos jogokat- a kultúra bármely korszakában, vagy az élete valamely területén... Majd mennyire képlékeny, mivé válik mindezek eredményeképp az eszme, az érték, az ember, a közösség.

Számomra ma, itt, ezért is a legnagyobb kérdés:

Mit kezd az ember a szabadságával?

Vaskos mesekönyvben gyűlve sorakozik az emberiség történelemének, a kultúrák, a tudomány, a politika minden fejezete és mindnyájunk egyéni sorstörténete, így végtelen sokféle tanmesében rejtőznek kérdésemre a feleletek.

Mit kezdünk vele? Mit választunk? Hogyan döntünk?

Amikor először kiment a tanárod az osztályból, és felügyelet nélkül maradtatok, Te mit csináltál? Amikor nem szabták meg,- miről és mennyit írj egy dolgozatban, mit kezdtél a feladattal? Amikor először nem mondták meg a szüleid, mikorra érj haza, meddig maradtál? Amikor az első tábor, osztálykirándulás, nyaralás idejére kiszabadultál, mit csináltál, hogyan viselkedtél? Amikor először alkoholt ihattál, hány korty, pohár, üveg volt az adagod? Amikor először alkalmad volt szexuális együttlétre, hány évesen, kivel és mit választottál? Amikor először elhagyott az életkedved, mit kezdtél vele? (…)

Ezekből a válaszokból épül fel a szabadság, egész életünkben, minden életterületünkben!

Amikor szabad teret kapunk, választhatunk, dönthetünk, akkor tudunk-e, akarunk-e abban belső kontrollt gyakorolni vagy sem, és tudunk-e, akarunk-e abban külső szabályokat betartani vagy sem, milyen értékek alapján határozzuk el magunkat a jó vagy a rossz mellett…

A szabadság lehet bármilyen fényesre csiszolt fogalom, amiért egykor akár  ezrek haltak, ha ma nem tudunk élni vele.

Mit kezdesz a vasárnapoddal?

Mit a szabadidőddel?

Mit az egészségeddel?

A tehetségeddel?

Az életeddel?

...

Lehet vásárolni, enni, inni, szerelmeskedni, kirándulni, kertészkedni, imádkozni, olvasni, elmélkedni, tanulni, érezni, tenni…

Lehet.

Ez a szabadság.

Lehet ezt is és azt is.

A szabadság lehetőség.

Csak lehetőség.

De annak nem akármilyen!

A szabadságod ennyit ér, és ennyit jelent, nem többet és nem kevesebbet.

Azonban a kötelezettségeket nehezen tűrjük, a korlátoknak ellenállunk, ám a szabadság, az áhított szabadság, sokszor kihasználatlanul marad.

A szabadság keretek nélkül nem egyéb, mint légüres tér, amiben erkölcs, etika, felelősség, szeretet nélkül az ember elveszik.

A szabadság, ha függetlenné válik az univerzális emberi értékektől, káosszá válik.

A szabadságban, aki eltéveszti Kinek a „vére és teste”, hite, amit magához vegyen, az vérszomjassá és hatalom ittassá lesz, fogalmai elhomályosulnak.

A szabadság önmagában mit sem ér, hisz annak természetes törvényeit az univerzum ugyan megalkotta, de az ember az, aki végrehajtja, vagy megtagadja azt, - ő tölti meg sötétséggel vagy fénnyel.

E szerint leszünk képtelenek vagy képesek rá, hogy éljünk a szabadságunkkal, és döntsünk, amikor választhatunk, hogy milyen meggyőződések mentén élünk.

Szabad terünk van, hogy saját „politikánk”,  - vagy filozófiánk alapján ma eldönthessük mit választunk, a születéstől a halálig, az oktatástól az egészségügyig, a táplálkozástól az életmódig, a legális drogoktól a függőségekig,  a terhességtől az abortuszig, a házasságtól a válásig,  a haldoklástól az eutanáziáig (…) számos mérföldkőnél vannak jogaink, törvényeink, és szabad területeink. Lehetőségeink.

A szabadság súlya és felelőssége nagy, értéke azonban hajszál pontosan annyi, amennyit az ember egyénileg tesz bele, eredménye ennek a tartalomnak a függvénye.

A szabadság egyedüllét is, mert még nagy közösségi ügyekben is, mindenkinek adott az egyéni, személyes felelőssége, hogyan építi vagy rombolja netán, a csapat, a család, a társadalom értékeit, érdekeit.

Ha a szabadságunkkal bánni evidens és könnyű volna, akkor sosem találkoznánk visszaélőkkel.

Akkor ismeretlen volna a szabadosság, a függőség, az elnyomás, a vandalizmus, az erőszak, a hatalmaskodás, a csalás, a lopás és sok más… Akkor senki nem tartana- egy parányi hatalommal rendelkező buszsofőrtől, parkoló őrtől, hivatalnoktól, tanártól, orvostól…

Szabadnak lenni nehéz, göröngyösebb út a szabadságharcnál.

Ebben pedig egész életünkben tanuljuk, hogy a szabadságunk addig terjedhet, míg a másokéból nem veszünk el.

Mint ahogyan leckéink arról is szólnak, hogy a sorsunk alakításában nem vagyunk sem istenségek, sem mindenhatóak, de mindig adatik szabad tér, amiben miénk lehet a döntés.

Szabadon gondolni, érezni, tenni - valamit- mindig lehet!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE

2013 APRIL 1 10:54


Minden Húsvét más, másért fontos és mástól szép,- ahogyan Rózsika nénitől nemrég tanultam... 2013-ban, nekem  mindezért, ami az alábbi sorokban olvasható.

Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.”

(Juhász Gyula)

Amikor odakinn a tél napról-napra átfordul a tavaszba, az ünnepkörben a felkészülés után Húsvét ünnepe elérkezik, az emberben is,- aki ősidőktől fogva mindig együtt lüktetett a természettel,- belső átalakulás következik be.

„Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közeledben van…” (Márai Sándor)

Tél végén,- lelki értelemben is- elérkezünk a befelé fordulásból a kinyílásba, a jeges dermedtségből a felolvadásba, a tétlenségből az aktivitásba. Ahogyan emelkedik a külső környezetünk energiája, kibújnak az első virágzó hírnökök a földből, új madárhangok szólalnak meg odakinn, kipattannak az első rügyek az ágakon… úgy tágul kifelé az ember lelke is, felkészülve az új befogadására. A hosszú téli várakozás után, ismét elindulásra készülünk, serken az életkedvünk, javul a hangulatunk, reménnyel, örömmel, erővel,- egy újabb évkörbe lendülünk át.

Ennek a természeti határpontnak, és lélektani pillanatnak az örömünnepe a Húsvét, amelyre együtt hangolódtunk, készülődtünk, a reggeli és délutáni foglalkozások alkalmával. Hálás vagyok ezekért az együttlétekért az idősek otthona Lakóinak!

„(…) hiszen azért van az ünnep, mert nem lehet csoda nélkül élni”

(Márai Sándor)

Az ősi történetek évszázadok, évezredek összegyűlt bölcsességeit ajánlják fel számunkra, a népmesék, a Biblia, az irodalom, mindazt a tapasztalást közvetítik, amit az előttünk járt generációk megtudtak és megértettek a világról.

Minderre óriási szükségünk van, mert a „modernség” elferdítette az emberiség ősi értékes bölcsességeit és az emberi ösztön is azt diktálja, hogy ússzuk meg a nehézségeket, keressünk rövid, gyors és főleg fájdalommentes utakat.  Milliók akarnak bódulatban szülni, élni és halni… Tömegek remélnek „csodatablettáktól” gyógyulást, alkohol,- és drogmámortól boldogságot… Sokak önzésből épített falak mögött akarnak szeretethez jutni, érzések nélkül kapcsolódni, adás nélkül szerezni, gyászolás nélkül elveszíteni, áldozatok és nehézségek nélkül haladni, szellemi-lelki munka elvégzése nélkül növekedni, felépülni, gyógyulni…

Rátekintve Húsvét bibliai történetére,- belátható, hogy életutunk tele van „keresztcipeléssel”, „Nagypéntekekkel” és „Húsvétokkal.”Sorsunkban próbatételek állomásain át vezet az utunk, amelyek javunkat, tanulásunkat hivatottak szolgálni. Szenvedésmentes fejlődés nem létezik, keresztje és „Keresztútja” minden embernek van. Hősök,- egy klasszikus népmesében azok lehetnek,- akik felvállalják a nehéz ösvényeket, előre viszik az életet, hajlandóak az átalakulásra, bátran feláldozzák önzésüket, félelmüket, belül felkészülnek rá, hogy új szülessen, csoda történjen.


Korunk embere számára a legsúlyosabb betegség- gócok: a szeretetlenség, a hitetlenség, az értelmet vesztett élet.
E hiányok mentén, az életfontosságú tápláló erők nélkül, a lélek kiszárad, elveszíti küzdőképességét, megbetegszik, az ember „élő halottá” válik. Ezt láthatjuk a mentális betegségek világszerte tömeges előfordulásában, Magyarország  lesújtó betegség adataiban...

Szeretetet csak másokkal való kapcsolataink által adhatunk és kaphatunk, a kapcsolati háló hiánya megbetegít, míg az emberi közösség gyógyít.

Bizalom, belső hit nélkül, az embert a félelem, az aggodalom, a gyanakvás keríti hatalmába,- míg, aki hittel a szívében él, annak az életút mindig tartogat esélyt, reménységet, épülést.

Az értelmes élet mindenki számára valóság lehet, aki szüntelenül keresi, hogy élete szenvedéseit, problémáit hogyan alakítsa át,- akit értékes, értelmes, alkotó célok vezetnek.

Saját „húsvéti történetünkben” átéljük, hogy vannak életünkben megváltoztathatatlan események, kényszerű vagy tragikus fordulatok, követnek el ellenünk bűnöket, érnek bennünket súlyos veszteségek, amelyekkel szemben pillanatnyilag tehetetlenek lehetünk.

„Istennek vannak műhelytitkai, melyekbe nem látunk bele.” - írja versében Borgia Ferenc.

Vannak, akik nem akarnak ilyenkor alkalmazkodni, harcot vívnak a változások ellen, vigasztalhatatlanok, mereven ellenállnak, megtörnek és megbetegszenek, s végső soron elveszítik a csatát. Ez az értelmetlen,- sehová sem vezető, akár élethosszig tartó szenvedés útja, az áldozattá válás keserű receptje.

Bölcs őseink másféle élettaktikát választottak, ami a húsvéti történetben is benne van: belesimultak a „sors akaratába”, elfogadták, hogy van bűn, szenvedés és halál, s ennek a tudásnak a birtokában képesek voltak felülemelkedni a csapásokon. Körülölelő közösségek oltalmazták egymást, együtt erősítették „bajtársaikat” az élet viharaiban.

Életünk része az elmúlás, az öregedés, a halál.  Veszítenünk is tanulnunk és tudnunk kell,- méltósággal, bátorsággal,- nagy tűrőképességgel, elfogadva, ahogyan bezárult egy kapu, s kinyílt egy másik…

„Vajon részesülhet-e valódi vigasztalásban az, aki nem élte át az idegekkel átszőtt anyag valamennyi fájdalmát? A legmélyebb gyász utáni mosoly azonban már a bölcsé, aki látja a felszabadulás rejtett ösvényét, és tudja a halhatatlanságot”(Szepes Mária)

„Ne legyetek kívülállók, legyetek benne a dolgokban”- hangzott el Juhász Ferenc plébános- kanonok Úrtól, a nálunk tartott katolikus misén. Lényeges üzenete mindnyájunkat megérinthet, független vallási hovatartozástól.

Ahogyan őseink együtt voltak születésben, halálban, gyászban, munkában és mulatságban, úgy részesülhetünk mi is a körülöttünk lévők barátságában,- áldozhatunk egymásra időt, adhatunk figyelmet, jó érzéseket, örömöket. Ez a sorsközösség, ami összeköt bennünket.

Húsvét története arra is tanít, hogy nincs annyi bűn, és nincs az a halál, ami végérvényesen elveszi tőlünk a reménységet, mindig feltámadhat, életre kelhet egy új kezdet. Minden veszteség nyomában kibújhat egy új csíra,- úgy, ahogyan évezredek óta, minden fagyos telet tavasz követ.

„Minden csoda alapja a szeretet.” (Müller Péter)

Amíg tudjuk egymásról, hogy mindnyájan valamiért értékesek vagyunk, addig tisztelni és szeretni vagyunk képesek- s a magány és kirekesztés helyébe a kapcsolatok lépnek.

Amíg az ember képes az életébe vetett reményeit újra és újra feltámasztani, addig mindig van esélye a felgyógyulásra, az újbóli elindulásokra,- s a félelem helyébe a hit lép.

Húsvét történetében úgy van benne a halál és a születés, mint teljes egész. Ennél mélyebb tanítás és létezőbb realitás nincsen számunkra.

Mindnyájunk születése, életútja és halála nyomot hagy a világban, hozzáadunk annak fejlődéséhez.

Ezért is csodálatos az ember léte, mert olyan szivárványszínű, mint Húsvét története: ami szenvedni és fejlődni, elbukni és felállni, tűrni és szeretni, múlandónak és öröknek lenni, sebzetten is bízni, meghalni és megszületni tanít bennünket.

Az élet csoda, az ember csodálatos, s ez „a csoda csakis azé, aki hisz benne.” (Müller Péter)

Áldott Húsvétot és hitet a csodákhoz!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 APRIL 20 09:45

Húsvét ünnepe magában hordozza a változás üzenetét, a feláldozás, a feltámadás, az újjászületés, a csoda  minőségét, s ezáltal összesimul életünk fordulópontjaival.

Hálás vagyok, hogy hivatásom által élet- mesék érhetnek el hozzám,- megérinthetnek és taníthatnak. Az ünnepre hangolódva, megosztom Veletek, amit két fiatalembertől volt szerencsém megtudni,-ebből született az alábbi húsvéti üzenet.

Kata családi történetei hangos viszályokról, rosszindulatú nagyszülőkről, zsarnoki szülői kötelékekről szóltak, a küzdelmes kapcsolatokkal övezve a házassága is megszakadt, magányában kétségbeesetten hívott fel. Nem maradt tétlen, ezerféle utat talált magának, hogy a szívfájdalmait enyhítse, de a művészetek és a spirituális útkeresés is kevésnek bizonyult, hogy kidolgozza magából a családja iránt táplált haragját, az elveszített boldogság miatti szomorúságát.

Sokat bizonygatta beszélgetéseinkben, hogy ő már mindent megtett, ő már mindent megváltoztatott magában, ő már teljesen új úton halad… De mindketten tudtuk, hogy a lényeg mit sem változott. Valódi tettekre nem tudta elszánni magát.

Ha „mindent megváltoztatunk”, annak látható, érezhető hatása van. Ha belül haladunk, annak kívül is jelei mutatkoznak. Ha egy csíra a föld mélyén meditálgat a kinti világról, a  virágzásról, az szép, de ha sosem töri át a sötétséget, nem küzdi fel magát a felszínre… - nem juthat el a növekedésig, virágzásig.

Így Kata is sokat gondolt szüleire, igyekezett távol maradni a veszekedésekből, és kétségtelen, hogy helyzete változott is, mert csendesedett köztük a vihar, de nem alakultak át az érzései annyira, hogy képes legyen megbocsájtani nekik, elfogadni őket és az addig történteket, vonatra ülni és hazautazni egy szülői látogatásra, családi együttlétre. Nem tudta megtenni, mert nem látta értelmét, nem hitt benne, hogy sikerülhet kapcsolatukat rendezni.

Miért van szükség a korlátok átlépésére?

Mi értelme jobbá válni?

Miért fontos változni?

Miért én változzak, miért nem változik a másik?

Miért én változzak?- a szüleimnek kellene példát mutatni.

Sokan kérdik, hogy hogyan döntsenek,- fogadják el, hogy egy kapcsolatuk, élethelyzetük súlyosan megromlott, vagy küzdjenek még érte?

Kata minden problémája (válása, a magánya, a megkeseredett hangulata) összefüggött a szüleivel, nagyszüleivel megromlott viszonnyal. A nagyszülők- a szülőknek, a szülők- neki adták tovább a görcsöket, az indulatokat, a hiányokat, a megkövült szeretetet.

Csakhogy egy gyermek nem tud ésszel fordulni a szülők hidegsége felé, nem tudja elviselni, ha élete legmeghatározóbb szereplői: az apja, anyja,- nem figyelnek rá, nem szeretik eléggé, vagy bántóak, elutasítóak vele szemben.

Ez a megkövült szeretet olyan fájdalom a gyerekeknek, amit felnőttként is hordoznak tovább, ahogyan Kata és másik hősöm Péter is.

Az erős kézfogás, a sport iránti szívós elkötelezettség, a vezető beosztás, mind az ellentéte volt annak, ami Péter magánéletében és lelkében zajlott. Csalás, válás, költözések, vívódások az apasággal, ezernyi félelem, szorongás… Összetört elképzelések a becsületről, az igazságról, a tradíciókról, széthullott jövőkép a szerelemről, a családról, a házasságról, mélységes belső bizonytalanság, szertefoszlott önbizalom.

Péterék családjában a szülők a gyerekekkel sohasem beszélgettek, felnőttként sem kértek segítséget egymástól, nem osztoztak a problémákban, örömökben. Nem tudták mi zajlik a másikban, ki mivel küzd, hol akadt el, minek örül, mire büszke. A férfi sosem tudta biztosan, hogy szeretik és becsülik a szülei, mert ezt sosem mondták neki, vagy fejezték ki felé. Ebből végtelen nagy bizonytalanság alakult ki benne, ami az élete minden szerepében felbukkant,- ahol nem kapott visszajelzést, megkérdőjelezte magát, értékeit, képességeit.

Ha ez a nagyon ingatag önértékelés összetalálkozik egy válságos élethelyzettel, akkor feltartóztathatatlanul jönnek az éjszakákba is betörő nagy kérdések:

Ki vagyok én? Lehetek-e még boldog? Képes vagyok-e vezetőként helytállni, ha a magánéletem szétesett? Képes leszek-e még valaha családot alapítani? Képes leszek biztonságot adni a gyerekemnek, egy új társnak? Tudok-e még bízni valakiben? Képes leszek még szeretni? Mennyire tudom becsülni magam, ha romokban áll az életem?

Kata és Péter problémái, az ő életük nagy kérdései,- de bármelyikünké lehet. Kata és Péter belső átalakulásai, életének változásai,- de bármelyikünké lehet. Honnan is lehet előásni motivációt ezekben a kimerítő, sötét élethelyzetekben, honnan lehet erőt nyerni egy újabb nehéz lépéshez, mitől támadhat fel a jobb jövőbe vetett hit?

Tavasz van, és elérkezett Húsvét ünnepe.

Minden évben megelevenedik újra és újra a természet újjászületésének, vallásos emberek számára: a bűnök következményeinek, Krisztus halálának és feltámadásának üzenete.

Miért érdemes lemosni a múlt szennyét? Miért érdemes hinni? Miért érdemes megbocsátani?     Mi értelme az elveszett igazság, a meghalt reménység pillanataiban élni? Miért érdemes átváltozni? Miért érdemes megszabadulni a negatív erőktől? Miért érdemes újrakezdeni? Miért érdemes újjászületni? (…)

Nem csak Húsvét kérdései ezek. Nem csak Kata és Péter keresi rá a feleletet.

A múlt vétkei, az ősök hibái, az életmeséken ütött lékek- gyógyíthatóak! Hosszú és lassú változások ezek, nehéz is mindig érvet találni, miért érdemes,- a nehezebb órákban sokak adják fel.

Minden vétek addig él, amíg éltetjük. A nagyszülők, szülők, ősök bűnei addig bénítják meg az utódok életét, amíg Kata, Peti és mi mind rájövünk, hogy azért tegyük másként, azért változzunk, azért alakítsuk át az életünket, mert azt adjuk tovább.

Ahogyan a történelemmel, a családok szokásrendszereivel megkapjuk jó és rossz mintáinkat, tanuljuk jó és rossz megoldásainkat,- mi is ezeket a hagyományokat, beidegződéseket, szokásokat adjuk tovább, tanítva és alakítva ezzel a környezetünket.

Minden, amit megoldunk, s minden, amit nem,- üzenet azoknak, akik körülöttünk élnek, társainknak, barátainknak, gyerekeinknek.

Add tovább az újrakezdés, a remény, a hit, az elfogadás, a megbocsátás, a szeretet üzenetét.

Ha nehéz megtenned egy lépést, mert a múlt fogva tartja a lábaidat, mond magadban: neked adom.

Ha nehéz megfogni a kilincset a haragosod ajtaján, mond magadban: neked adom.

Ha nehéz megszabadulnod egy szenvedélytől, mond magadban:neked adom.

Ha nehéz saját indulataidat, vagy félelmeidet megzaboláznod, mond magadban: neked adom.

Ha nehéz a testi-lelki gyógyulásod, mond magadban: neked adom.

Tudd és érezd, hogy az élet- meséd nem csak a tiéd, nem csak rólad szól, és nem addig tart, amíg élsz. Mindnyájunkra kiterjed, mindnyájunkat bíztat, felemel, tanít, gyógyít a másik ember jobbá válása, fejlődése, bölcsessége, újjászületése. Mindaz az erőfeszítés, amit önmagáért megtesz valaki, azt másokért is teszi, alakítja az emberi kapcsolatokat, teljesebbé teszi a családokat, hat a világunkra.

Neked adom - gondolj saját magadra. Mennyi pozitív esemény következhet, mennyi minden alakulhat át, ha megteszed, ha kitartasz, ha erőfeszítéseket teszel, ha újra tanulsz másként megoldani helyzeteket.

Neked adom - gondolj a gyermekedre. (Akkor is megteheted, ha nincsen gyermeked, mert később még példa lehet, vagy tekinthet rád a környezetedben valaki úgy, mintha Apa, Anya lennél.) Minden erőfeszítés, amit magadért, az életedet gyógyításáért, egy gátló viselkedés átalakításáért teszel- azt azokért a gyerekekért, emberekért is teszed, akik a környezetedben élnek, vagy élni fognak, akik megoldásokat tanulnak tőled, akik élni tanulnak tőled.

Neked adom - gondolj a társadra, barátaidra, a számodra fontos emberekre, azokra akiknek Te fontos vagy.

Kata és Peti ezt tette, megérezték a sorsuk felelősségét,megtették és teszik ma is életük nehéz nagy lépéseit. Önmagukért és másokért.

Ahogyan az ünnepi üzenetek évről évre, évszázadokon át visszatérően hatnak az emberiség életére, úgy mindenki, a saját maga életével, megoldásaival, hitével, képességeivel, derűjével, szeretetével, alkotásaival formálja a világot maga körül.

Áldott Húsvétot kívánva,

Neked adom :)

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 APRIL 3 16:27

Mi lesz ha…?

- Húsvéti üzenet-

A n d i n a k   ajánlva szeretettel

A természetben rend van, karikázik az évkör, kicsíráznak a búzamagok, fakadnak a rügyek, és ez sokunkat csodálattal tölt el.

Miközben ezt szemlélve fel sem merül bennünk,- addig a jövőnkről, döntéseinkről, változásainkról való gondolkodás- vonzza a „mi lesz ha…” kérdéseket.

Két ember beszélgetése fotelban, piacon, tanácsadóban, valamiért többnyire megtöltődik aggodalmaskodással, félelmekkel, taktikákkal, előbb-utóbb kinő minden társalgásból, találkozásból a nagy dilemma:

mi lesz ha…?

Mi lesz, ha lépek, ha nem lépek, ha megyek, ha maradok, ha találok, ha nem, ha nyitok, ha beengedek, ha csalódom, ha elveszítem, ha nem sikerül… Mi lesz, ha megint, ha most sem vagy soha…?! Billeg a mérleg, jönnek a rabul ejtő félelmek… Szüntelen a rejtvényfejtés hogyan működik a másik, mit fog mondani, tenni…Aztán ha ez lesz vagy az, hogyan alakul a sors, mit akar az Ég, mit rajzol a karma, mit mond erre a kártya…

Okos nők, és férfiak, eszességük összes fényével sem jutnak, ebben sokszor egy tapodtat sem előbbre, mert a gondolatolvasás, a sorselemzés, minden erejüket ellopja.  Vaskos falak épülnek így a vágyak, célok,- és az áhítozva okoskodó ember közé, aki egyszer csak mély csalódottságában újra summázhatja: „tudtam, hogy ez lesz!”

Itt „az ember világában” túl sok a módszer, a specialista, a szemlélet, a vallás, a hitrendszer, túl sokat sulykolták már belénk a tudatosság erejét, már épp annyit, hogy elhittük: ki tudjuk gondolkodni magunkat az érzelmekből.

Meggyőztek, minden tervezhető és alakítható, aki eléggé akar, az tud is boldog lenni, s így lettünk erőskezű sorskovácsok. Realitás talaján álló „okoslányok és okoslegények”, akik csak addig a pillanatig törhetetlenek, míg nem jön valami kiszámíthatatlan, valami be nem tervezett.

A rettentő érzelmi hiányok, a mindennapokban látható káosz, betegségek… mind bizonyítják, hogy az ember fene nagy tudni akarása, gondolkodási mániája, összes logikája mind kevés a boldogulásához.

Tömegesen elidegenedett, magányos, szenved.

Érzésekre vágyik és gondolkodik.

Szeretetre vágyik és logikázik.

Hinni akar és bizalmatlan.

Újjászületésre vágyik és ragaszkodik.

Születést akar és bódulást.

Csodát vár és bezár.

Az ember tudatos, tervez, végrehajt, menedzseli magát és boldogtalanul megboldogul mindebben, amit így teremt.

Antagonisztikus ellentétben áll az élet rendjével.

Mi lesz ha…?

Az ember önmagán kívül mindent primitívebbnek képzel, ám furcsa mód a növények, állatok, jelenségek világát, több bölcsesség hatja át, mint a magát mindenhatónak képzelő embert.

Kérdeztük már a telet, hogy bírja, hogy olyan nagy a homály és a sötétség? Kérdeztük a nyarat, hogy bírja az aszályt, a jeget, a perzselő tüzeket? Kérdeztük az őszt, hogy képes pompázni és elmúlni? Kérdeztük a tavaszt, a Húsvétot, hogy tud újra és újra születni?

Tavasz van, gyönge, védtelen rügyek milliói serkentek a kopasz ágakon. Vakmerőek? Bátrak? Adrenalin függők volnának? Annyi minden történhet velük.  Jöhet vihar, szél, jég, villámcsapás, aszály… Rügyeznek.  Az ember nyelvén szólva, "szürke hétköznapjaik" százával telnek, mégis rügyeznek. Lehet belőlük levél, gyümölcs, ág, mag, fa… Rügyeznek. Hova tartanak, mi ennek az egésznek az értelme, nem foglalkoztatja őket, - rügyeznek. Lehet belőlük bor, papír, koporsó, bölcső, ám egyszerűen csak rügyeznek. Tán ez a legtöbb, amit tehetnek.

A rügyeknek, ha van életfilozófiája, az egyetlen ige: élnek.

Míg az ember főnevekből tákol életet magának, (ház, férfi, nő, gyerek, iskola, munka, pénz, siker, egészség...) addig a természet igékből áll. (csírázik, érik, nő, borul, korhad, fúj, esik, hullik, világít, süt, ragyog...) Mindenféle életminőséget megél ebben a rendben.

A rügyek „csak” élnek, teszik, amit lehet. Élnek, ahogy élhetnek.

Mindeközben az emberek nagy része a sorskovácsolással foglalatoskodik, lesi az órát, méri a kort, az időfogyást, hadban áll, harcol, megtagadja az ősi rendet, felborít, elszakít, rohan valami felé, fut át az életén, miközben messze nem úgy él, ahogyan élhetne.

A tavasz elérkezésével, a Húsvét közeledtével kívánkozik ide egy másféle kérdés:

Mi lesz, ha remélsz?

Mi lesz, ha hiszel?

A hitnek semmi köze az észhez, a taktikához, az ember összes tudományához. A hithez semmi egyéb nem kell, mint dönteni, hogy hiszel.

Hiszel az életben? Úgy értem, képes vagy hinni az élet egészében? Tudsz egy primitív búzamaggá válni gondolatban, és átmenni az életen úgy, mint ahogyan ők teszik? Tudsz úgy élni, hogy nem tudod mi fog történni, mégis hiszel az életben, a természet rendjében, hogy minden átmenet tart valahová, minden idő készülés egy következő fázisra, része vagy egy különös körforgásnak? Hiszel benne, hogy mindebben örömöt és értelmet lelhetsz? Hiszel benne, hogy a nehézségek és szenvedések sötétje mellett ezerszínű az élet?

Nehéz ügy az ember élete. Mint ahogyan a búzamagoknak sem épp könnyű a tavasz. Mégis a világ minden táján, csírázik 8000 éve. Tél volt is, és tél lesz is, és a magok minden tavasszal csírázni kezdenek. Nem tudom, hogy a búzamagok remélik-e, akarják-e, tudják-e a tavaszt. De élni érdemes és lehet. Tanuljuk tőlük. Hihetünk ebben.

Míg az ember él, a természet segít.

Élni segít.

Súg.

Éltet.

Mert érdemes.

Mert lehet.

Ebben hiszek.

A természet tanít.

Tanuljunk hitet tőle.

Ha az ember újra, mint egykor, a természet részének tartja magát, újra tanul hinni és élni. Tudni fogja, hogy az élet, az igazi, a tisztaszívű, - áramlik és körbejár, nekünk is, - mint a Napnak,- segít felkelni és lenyugodni.

Viharra szivárványt hoz, szüret után telet, a vak sötétségben felragyog egy csillag, a láthatatlanból kibújik egy csíra, a semmiből rügyek fakadnak...

Lehetsz realista, higgy csak a szemednek, de lásd azt is, hogy

mindez ott van előtted!  :)

Mi lesz, ha ezt hiszed?

Áldott Húsvétot kívánva,Szalay Tünde

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE

2013 APRIL 13 16:18

Felköltészet

Mire költöget a költő?

-A költészet napja és hete margójára-

Egy nap kevés volt a kötészetet ünnepelni, ezért a hét minden beszélgetőkörében a versek közé kalandoztunk az idősekkel. Sok örömünket leltük ebben... A közös gondolkodás és felolvasások végére, következzen néhány sor, a hét emlékére.

A költészet (- poézis) jelentése: alkotni, építeni, létrehozni.Költőink művei különleges módon tárják elénk a valóságnak azon részét, amit az adott alkotó saját maga érzékelt, befogadott a valóságból, s dolgozott át a költői nyelv eszközeivel, öntött rímbe, helyezett verslábakra, és indított útjára az utókor számára...

Mindezzel olyan művészeti alkotások születnek meg, amik egy pillanatot (át) örökítenek, - és ez az alkotás nem befejezett,- további útjára indul a költemény, majd az utókor, a maga szűrőjén át, saját szelleme, egyéni érzésvilága alapján, lefordítja, átfordítja, néha kifordítja a költői üzeneteket.

A versekben nincs lehetőségünk visszakérdezésre, pontosításra, ezáltal a poétika mondandói sokszor titokzatosak és tisztázatlanok maradnak. Különösen igaz ez azokra a művekre, amik érzelmi, gondolati, politikai zűrzavarokban születtek. „Holt költők társasában” már csak magunkkal folytathatunk „párbeszédet,” a művész hallgat.

A költészet, mint általában a művészet, olyan erő, ami képes rá, hogy gyógyítson, örömöt közvetítsen, gondolatot ébresszen, megoldások felé mozdítson el bennünket. A művész érzékenysége a világra, együtt rezdülése a természettel és a benne élő emberrel, csodálatos lehetőség a pillanat, és az embert ősidőktől foglalkoztató létkérdések és válaszok  megörökítésére.

A költészet napja tájékán sok szó esik József Attiláról, aki mély szenvedésként élte meg rövid életét. Sosem fogjuk pontosan megérteni, mennyi lelki kín volt számára a tudathasadás, és az oda vezető útja, hiszen a beteg lélek működése felfoghatatlan. Tudni sosem fogjuk, hogy elutasították, vagy ő utasította el az embereket, mint azt sem, hogy mennyire lehetett képes rá, hogy reális mértékű elismerést, szeretetet, valódi emberi kapcsolatokat várjon el és kapjon a környezetétől.

József Attila békétlensége, mértéktelen szenvedése, elidegenedése önmagától és elszigetelődése másoktól,- nem egyedi, mai modern korunkban kifejezetten gyakori jelenség. Ma is igen sokan vannak a „József Attilák”, akik nem tudnak kijutni szenvedéseik labirintusából, nem tudják veszteségeiket feldolgozni, nem tudnak megbékélni a körülményeikkel, nem tudnak hátrányaikból előnyt kovácsolni, keserű pirulaként próbálják lenyelni az életet… mások elismerésében, irreális elvárásokban, függeszkedésben akarják megtalálni a rég elveszett biztonságérzetet, az elveszett ideális egységet, a létezés örömcseppjeit éhesen keresve…

József Attila elveszítette a csatáját, amiben sajnos látnunk kell, hogy életútja a megőrülés, a tragikus végkifejlet útja volt.

***

„…az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk”

József Attila

A művészet élni is kell, kellene, hogy tanítson. Egy tragikus sorsú költő élete is nyújthat számunkra tanulságot abból, hogyan élt valaki, aki mélységes szenvedés, puszta boldogtalanság volt… Vannak akik úgy tanítanak élni, hogy  azt mutatják meg, hogyan ne éljünk. Ebből indulhatunk el, arra, ahol az élhető élet ösvényei lehetnek.

József Attila a síneken tudta felszabadítani magát a szenvedések alól, holott számunkra „járható útja kell” az életnek, ahogyan Váci Mihály írja. Emiatt József Attiláról elgondolkodva oda jutottam, hogy a költészet nem lehet egyoldalú, mert bár lehet, hogy számára mértéktelen szenvedés volt az élet, és ez számára maga az igazság volt, mi sem kételkedhetünk benne, mert amit az ember érez, az igaz. De nem biztos, hogy teljes az igazsága, lehet, hogy csak egy darabja annak. A költészethez hozzátartozhat az is, amit az olvasó hozzá tesz, ahogyan folytatja, továbbépíti a megkezdett alkotást.

A művészetek között az irodalom, a költészet, akkor mutatja meg a valódit, ha nem hasítja ketté tudásunkat a világról, és megmutatja az ember szenvedésében annak értelmét is, vagyis azt is, hogy mi dolgunk lehet vele. Viktor E. Frankl szerint, (-aki  pontosan tudta, mi a szenvedés, amit koncentrációs táborban tapasztalt...) az ember saját maga határozhatja meg magában a szenvedése útját. Ez az út pedig felfelé haladva értelmes.

Ha az életszemlélet csak a rút, hiányoktól sajgó életet látja, és nem lel elégedettségre okot, örömre nem képes, akkor az élet pohara folyton üresen kong, semmi sem képes életkedvvel feltölteni. A mentálisan beteg ember csak az egyik részét látja a világnak, mert a másikra vak, a tudathasadt művész a valóság egyik oldalát ábrázolja. Aki nem képes egységben látni jót és rosszat, az kettéhasadhat, mint József Attila.



Bár minden ember számára dilemmák sora az élet, arról nem kell eldöntenünk, hogy fekete vagy fehér, mert mindkettő. Ez a valóság. Néha feketén, néha fehéren látjuk, de a valóság az, hogy fekete is és fehér is.

Lehullna ez az égre szálló madár, ha a két szárny elválna.

Váci Mihály

A költészet csodálatos eszköze lehet annak, ahogyan az író saját maga is gyógyul az alkotás által, kidolgozza magából fájdalmát, és megkeresi magának, majd az olvasó elé teríti a kivezető utakat. (Ha sejti, ha tudja...)

Érdemes végiggondolni, hogy tényleg szükséges-e totális drámaként élnünk az életet, kell-e puszta szenvedésként, önmarcangolásban tobzódva, irreális vágyaktól hajtva, mértéktelen szeretetéhségtől vezérelve, örök elégedetlenségben élni, s tragikus véget érni- "józsefattilai" síneken járni?

A legnagyobb örvények mélyéről is el lehet jutni a felszínre, ahogyan a szenvedő ember levegőhöz juthat, fejlődhet, a felszínre találhat, ha van elég lelki ereje hozzá.

Ha a költészet (poézis) jelentése alkotni, építeni, létrehozni,- akkor épp ezt kívánom magunknak!

A költő költ, -költögeti magát, magával bennünket, nyitogatja a szemünket, ébresztgeti  a felelősséget, a lelkiismeretet, a hitet…

Felébredni és élni,- neki is,-nekünk is tudni kell!

Sok erőt és annál is több életörömöt kívánok mindehhez!

Legkedvesebb verseimből:

Váci Mihály - Még nem elég (Köszönet érte Komjáti Jánosné tanárnőnek)

Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Reményik Sándor: Csendes csodák (Köszönet érte Tóth Piroskának)

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tûz nyelje el Sodomát.
A Mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.


Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?


Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüst pontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?


Nézd, árnyékod hogy fut el elõled,
Hogy nõ, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? - s hogy tükrözõdni
Látod a vízben az eget?


Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar, 
Akkor - magától - minden elcsitul, 
Akkor - magától - éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Wass Albert: Üzenet haza (Köszönet érte Barátnőimnek)

Üzenem az otthoni hegyeknek:

A csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

Esőnek, hónak, fellegeknek,

És nincs ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

A kő marad...

Üzenem a földnek: csak teremjen,

Ha sáska is rágja le vetését,

Ha vakond túrja is gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend,

S nem vész magja a nemes gabonának,

De híre sem lesz egykor a csalánnak.

A víz szalad, a kő marad,

A kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

Ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa,

S a vérző csonkból virradó tavaszon,

Újra erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

A gyilkos vasat rég felfalta már

S a sújtó kéz is szent jóvátétellel

Hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

A kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

Ha egyenlővé teszik is a földdel,

Nemzedéknek őrváltásain

Jönnek majd újra boldog építők,

És kiássák a fundamentumot,

S az erkölcs ősi hófehér kövére

Emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

Ki nem habarccsal és nem embervérrel

Köti meg a békesség falát,

De szentelt vízzel és búzakenyérrel,

És épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

A fundamentum Istentől való,

És Istentől való az akarat,

Mely újra építi a falakat.

A víz szalad, de a kő marad,

A kő marad...

És üzenem volt barátaimnak,

Kik megtagadják ma nevemet:

Ha fordul egyet újra a kerék,

Én akkor barátjok leszek,

És nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,

És leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

A víz szalad, de a kő marad,

A kő marad...

És üzenem mindenkinek,

Testvérnek, rokonnak, idegennek,

Gonosznak, jónak,

Hűségesnek és alávalónak,

Annak, akit a fájás űz, és annak

Kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:

Vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fenn a magas ég alatt

Mozdulnak már lassan a csillagok,

S a víz szalad, és csak a kő marad,

A kő marad...

Maradnak igazak és jók,

A tiszták és békességesek,

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasztják már fönn az égben a rostát,

S a csillagok tengelyét olajozzák

Szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint,

És miként hirdeti a Biblia:

Megméretik az embernek fia,

S ki mint vetett, azonképpen arat,

Mert elfut a víz, és csak a kő marad,

De a kő marad.

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, 
- valamit mindennap elmulasztunk. 
Robotolunk lélekszakadva, jóttevõn, 
- s valamit minden tettben elmulasztunk. 
Áldozódunk a szerelemben egy életen át, 
- s valamit minden csókban elmulasztunk. 

Mert valami hiányzik minden ölelésbõl, 
- minden csókból hiányzik valami. 
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, 
- minden szerelembõl hiányzik valami. 
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is, 
- a boldogságból hiányzik valami. 

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, 
- az életedbõl hiányzik valami. 
Hiába vágysz az emberi teljességre, 
- mert az emberbõl hiányzik valami. 
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, 
- mert az Egészbõl hiányzik valami. 

A Mindenségbõl hiányzik egy csillag, 
- a Mindenségbõl hiányzik valami. 
A Világból hiányzik a mi világunk, 
- a Világból hiányzik valami. 

Az égboltról hiányzik egy sugár, 
- felõlünk hiányzik valami. 
A Földbõl hiányzik egy talpalatnyi föld, 
- talpunk alól hiányzik valami. 

Pedig így szólt az ígéret a múltból: 
- "Valahol! Valamikor! Valami!" 
Hitették a bölcsek, hitték a hívõk, 
- mióta élünk, e hitetést hallani. 
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol! 
- s a mi dolgunk ezt bevallani, 
s keresni azt, amit már nem szabad 
senkinek elmulasztani. 

Újra kell kezdeni mindent, 
- minden szót újra kimondani. 
Újra kezdeni minden ölelést, 
- minden szerelmet újra kibontani. 
Újra kezdeni minden mûvet és minden életet, 
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani. 

Újra kezdeni mindent e világon, 
- megteremteni, ami nincs sehol, 
de itt van mindnyájunkban mégis, 
belõlünk sürgetve dalol, 
újra hiteti, hogy eljön 
valami, valamikor, valahol...

...

... és sokan mások :)

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 MAY 4 11:14

Anyák napi gondolatok- felnőtt gyerekeknek

Ültem és hallgattam őket. Megdöbbentem! Mennyi nyers fájdalom, düh, harag, nélkülözés és hiány szakadt fel belőlük. Panaszáradat. Nem akartak elhallgatni. Levegőt sem vettek, hogy kérdezhessek. Szörnyű szüleikre, főleg anyjukra panaszkodtak. Szerintük az nem szeretet, amit tőle kaptak. Mást kellene adnia. Mást kellene mondania. Mást kellene csinálnia. Másképp kellene őket szeretnie. Szerintük szégyellheti magát, aki így szeret.

Hát mi is az anyai szeretet?

Ki a jó anya?

Aki magáról azt hiszi, hogy az?

Akiről a gyereke azt hiszi, hogy az?

Akiről a pedagógusok azt hiszik, hogy az?

Akit a társadalom, a világ jó anyának tart?

Mindegyikük? Egyikük sem?

Ki dönti el? Az Égiek? Az idő?

Annyi kérdésem lett!

Ha bömbölő csecsemőd megeteted, de ő épp ringatásra vágyna, akkor nem vagy jó anya?

Ha zakatol a mosógép, rotyog a másnapi étel a tűzhelyen, ha ellenőrzés lesz a cégnél, és még éjjel készülnöd is kellene… aznap este (sem) olvasol az óvodásodnak mesét,- akkor nem vagy jó anya?

Ha a kamasz gyereked a hónapban már a harmadik buli miatt rágja a füled, és te nem engeded el, nem vagy elég jó anya?

Ha a gyereket beíratod zongoraórára, pedig utálja, nem vagy elég jó anya?

Ha megírod a matek leckét, hogy a hulla fáradt gyereked, mielőbb lepihenhessen, nem vagy elég jó anya?

Ha nem tartod meg a tanár által javasolt „nagy elbeszélgetést” a gyerekednek, mert nem értesz vele egyet, nem vagy elég jó anya?

Ha az ifjú házasok pénzt várnak tőled Karácsonyra, de te egy szerinted szép és drága kisbútorral leped meg őket, nem vagy elég jó anya?

Ha a menyed és a fiad nézeteltérésében nem foglalsz állást, pedig van róla véleményed, nem vagy elég jó anya?

Ha elutazol ahelyett, hogy az unokáidra vigyázz, nem vagy elég jó anya?

Ha a gyereked válik, nem voltál elég jó anya?

Ha a gyereked nem sikeres, nem voltál elég jó anya?

Ha a gyereked nem boldog, nem voltál elég jó anya?

(…)

A gyerekek csodálatosak, igen, de még ha furcsán hangzik is: a gyerek a világ legönzőbb lénye. Mindig a középpontban akar lenni, mindig figyelemre, odaadásra vágyik, mindenekfelett az első akar lenni, azonnal akarja, amit ösztönei diktálnak. A gyereknek igazán semennyi nem elég a szeretetből, a táplálásból. Így aztán mindig lehet valamiféle hiány, amit nem elégítettél ki kellőképp, amit épp nem akkor, épp nem annyira adtál meg számára, amennyire igényelte.

Ezért nem is igazán lehet azt mondani, hogy valaki „jó anya”, csak annyit, hogy „elég jó”, mert többnyire azt adta a gyerekének, amire neki szüksége volt.

Kinek mi és mennyi a szükséglete? Kinek mennyi szeretet, ölelés, ringatás, táplálás, játék, törődés, segítség, önállóság, támasz, beszélgetés, vagy hallgatás az elegendő? Mind másfélék vagyunk, az igényünk is annyiféle, ahányan vagyunk. Van aki szenved ha egyedül hagyják, van aki imádja az egyedüllétet, van aki igényli az ölelést, van akinek egy pillantás is épp elég…

Az anyák éppen azért csodálatosak, (többnyire) mert megérzik azt, hogy mire van szüksége a gyereküknek. Többnyire. Nem mindig!

Az anya sokszor azt adja a gyerekének, amiről ő úgy gondolja, hogy a gyereknek az kell. Persze az anya is szubjektív, mint mindenki (!) saját képességei és hiányai is befolyásolják. Aki pl.-nem kapott szabadságot, talán hiheti, hogy a korlátlan szabadság a legtöbb, amit gyermekének adnia kell. Aki nélkülözött, talán hiheti, hogy a gyermekének az anyagi biztonság, amit adnia kell. Aki háborúzásban élt, talán hiheti, hogy a mindenek feletti béke, amit adnia kell. Aki éhezett, talán hiheti, hogy a táplálék, amit adnia kell. (…)

Másrész az anya is, mint egyébként mindenki, ezernyi dologban érezheti, hogy szükséges volna valamit tennie, de nem tud, mertnincsen rá képessége, ő maga sem kapta meg a saját családjában a kellő élményeket, érzelmeket, megoldó képleteket. Az anya sem rendelkezhet a nevelés minden kihívására és feladatára működő reakciókkal, neki sincsen minden élethelyzetre megfelelő válasza. Az anya is csak azt tudja adni, amire képessége, tapasztalása van.

Egy "elég jó" anya-gyermek kapcsolatban a két oldal összhangban van, kielégítő, nem túl kevés, nem túl sok, pont annyi, ami szükséges.

„… erőfeszítéseik révén válnak majd elég jó szülővé, ami mind önmaguknak, mind a gyermekeiknek javára válik. Az elég jó szülő mindig tudatában lesz, hogy gyermeket foganni, kihordani és világra hozni életének legcsodálatosabb eseménye. A születés pedig a gyermek életében a legcsodálatosabb esemény. Minél jobban élvezik mindazt a maguk módján, ami ebből következik - a szülő a gyermeknevelést, a gyermek azt, hogy a szülő neveli -, annál boldogabb lesz az életük.”

-Bruno Bettelheim-

Ez a létező legnehezebb életfeladata minden anyának, szülőnek. Belátható, hogy mennyi hibát követhetünk el, és milyen sok év, sokszor évtized, vagy emberöltő, míg kiderül, hogy valójában a mai nap pillanatnyi döntései hogyan hatnak, mennyire állják ki az idő próbáját, hogyan tud a gyermek a saját életében,- a szüleitől kapott, vagy meg nem kapott,- érzésekkel, értékekkel, élményekkel boldogulni.

Fontos látni, hogy a gyereket, az embert nem csak az fejleszti, amit kap, hanem az is, ami hiányzott a neveléséből, amit felnőttként saját magának szükséges kifejlesztenie, előteremtenie. Sok nemes célkitűzés, művészeti alkotás születik meg éppen abból, amit egykor traumaként élt meg az ember. Sok képesség éppen abból csírázik ki, amikor erőfeszítésekre, akaratra, gyógyulásra inspirálnak a korábbi kedvezőtlen körülmények.

Hallgatva a bevezetőben írt dühödt jajjveszékelést, annyi minden más futott át bennem, annyi igazán fájdalmas történet, amit valaha is láttam, hallottam. Mindaz, amit ennek a két felnőtt embernek az elbeszéléséből megismertem,- igazán eltörpült mellette. Valahogy az az érzésem, akik nem éltek meg igazi életproblémákat, nem mentek át valódi sorstöréseken, azok generálnak maguknak ilyeneket. A lényeglátáshoz valószínűleg lényegi tapasztalások szükségesek. Aki nem volt még életveszélyben, másként él, mint aki már igen. Aki nem élt meg nagy krízist, annak valószínűleg minden apróság fennakadást jelenthet az életében.

Talán igazságtalan vagyok velük szemben? Lehet.

Tudom, hogy a sérüléseket nem lehet egymással összevetni, tudom, hogy mindenkinek a sajátja fájó, az a legnagyobb… Mégis annyira szeretném, ha volna, ha lehetne összehasonlítási alapja többeknek, hogy ténylegesen mekkora életterhek, milyen súlyos családi problémák vannak- az éhezéstől, a mélyszegénységen át a prostitúción, a bűnözésen, az erőszakon át a bántalmazásig, a hajléktalanságig… mennyi súlyos betegség, tragédia tépi szét a családokat…

Ezek valóságos napi problémák nagyon sok családban, ehhez képest megmérve pedig annyi súlytalan, irreális sérelmetviselnek a szívükben nagyon sokan, ami megfertőzi a családi kapcsolatokat, szülő-gyermek viszonyokat.

A sokszor mesterségesen felfújt problémákat, a negatív szemléletből, tudatlanságból gyökerező történeteket, a sértettség, a féltékenység, a düh ego harcait meghallgatva… elgondolkodtat: hová vezet mindez? Mennyi beláthatatlan következmény növekszik abból a fertőzött talajból, amit ezek a felnőttek gerjesztenek a saját családjukban, amit ők örökítenek át saját gyerekeiknek? ...

Amikor anya lettem,- mint minden fiatal nő, én is „mindent nagyon tudtam” róla, hogy milyen a jó anya, és persze azt is, hogyan leszek én az. Ahogy felnőttek a gyerekeim, évről évre egyre kevesebb dologról gondoltam már olyan fene nagy bizonyossággal, hogy „tudom.”

Ahogyan a nevelésben, a házasságban, a családi életben megtapasztaljuk saját magunk nehézségeit, határait, korlátait, gyengeségeit is, egyre kevésbé törünk pálcát mások felett. Ahogyan egyre inkább megismerjük önmagunkat, minden erősségünkkel és gyengeségünkkel együtt, úgy egyre kevésbé leszünk kritikusak saját családunk, szüleink iránt, mert megtapasztaljuk, hogy „Jé!,- nem vagyunk tökéletesek!”.

Hiszem, hogy minden szülő, anya, apa,- jó családra vágyik, - jól akarja csinálni, mégis ennek ellenére, mindenki követ el hibákat.

A gyerek pedig előbb-utóbb felcseperedik, és új esélyeket kap, hogy a gyermekként szerzett horzsolásokat immáron felnőttként- begyógyítsa, az egykor megcsorbult kapcsolatait- a szüleivel is,- képességei szerint újra formálja.

Talán nem túl romantikus elképzelés azt hinni, hogy aki képes rendezni a szüleivel, anyjával, apjával az érzéseit, konfliktusait, az saját maga is példa a gyermekei számára, és a saját maga által elkövetett tévedések, hibák is egykor más megvilágításba kerülhetnek, saját gyermekei, szerettei megbocsájtására is nagyobb eséllyel számíthat.

Sokat olvashatunk róla, hogyan kell "ideálisan" gyereket nevelni, könyvtárnyi az irodalma, hogyan kell a tökélyt célba venni,- ám így az Anyák ünnepén engedjétek meg, hogy ezek a sorok,  a nem tökéletes anyukákról szóljanak, akik a virágcsokroknál sokkal jobban vágynak a gyermekeik szeretetére, megbocsátására, megbecsülésére, tiszteletére.

Ezek a  sorok a felnőtt gyerekekhez is szólnak, azoknak üzenet, akik a panaszos beszélgetőtársaimhoz hasonlóan,- "nagyon tudják", hogy a szüleiknek, családjuknak hogyan kellene jobban működniük, és még kevésbé látják, hogy ők maguk mivel járulhatnának hozzá ahhoz a bizonyos áhított boldogabb családi élethez.

"Aranyszabályok- felnőtt gyerekeknek"

Tiszteljétek a szüleiteket!- még ha nem is mindenben kiválóak és nagyszerűek. Furcsamód sokan azt hiszik, hogy a tisztelet érdemektől függ,- pedig nem. A tisztelet attól függ, aki megadja azt a másiknak. Aki a szüleit és gyerekeit nem képes tisztelni, az senki másnak nem képes megadni ezt!

Fogadjátok el a szüleiteket! Az életetekben minden megváltoztatható, lecserélhető, kidobható, - kivéve őket. Fogadd el, hogy nem tudhatnak és adhatnak mindent. A nem tökéletes lényeket nem selejtnek hívják, hanem embernek. A szülő ember, nem szent.

Tanuljatok a szüleitektől! Tanuld el tőlük, amit tudnak, és derítsd fel, amit nem. Lépj egyet előre, fejlődj hozzájuk képest, alakítsd-csináld Te jobban, amit ők még nem tudtak.

Hagyjátok szabadon a szüleiteket!- korlátokat a sors ad nekik eleget! Idősödő szüleid nem azért vannak, hogy a házadban, kertedben dolgozzanak, vagy a gyerekeidet neveljék helyetted. A szüleitek ideje, egészsége, ereje is véges, felnőttként már nem a ti szolgálatotokra vannak teremtve.

Bocsássatok meg a szüleiteknek! Lássátok be: egy régi mesebeli elképzelés, hogy a szülő tökéletes, hogy neki mindent tudnia kell. Egyszer még te is rászorulhatsz, hogy a gyereked megbocsásson valamit neked.

Szeressétek a szüleiteket! - még ha nem is mindig olyan könnyű ez. Benneteket sem volt és lesz mindig könnyű elviselni és szeretni. A legtöbb közöd ezen a világon a szüleidhez és a gyerekeidhez van, ha tetszik, ha nem- velük vagytok leginkább azonosak. Ha szeretni tudod őket,- mindentől nagyobb esélyetek lesz a boldogulásra az életben,- mintha nem.

Sokan vagyunk, akiknek már nem élnek a szülei, nekünk egy Anyák napja, egy Karácsony már azt is jelenti, hogy belül lehetünk csak együtt,- egykor volt családunkkal, szeretteinkkel.

Ezért is üzenem mindenkinek, akinek (a két beszélgetőtársamnak különösen) még fizikai közelség adatik meg, hogy békéljetek meg, örüljetek, hogy van anyukátok, apukátok, nagyszülőtök!

Kívánom, hogy az Anyák napját minden olvasóm

tiszta szívvel, őszinte örömben, igaz szeretetben ünnepelhesse!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE

2014 MAY 1 12:52

Minden segítő hivatású éli, érzi: annyira jó volna mind-mind megosztani, elmondani, amit megérzünk, megtudunk mások sorstörténeteiből, szenvedéseiből, betegségeiből… olyan jó volna a csoda pontokat, tanulságokat szerte-szét szórni, közkinccsé tenni…

Amikor a bizalom és a jószerencse szálai összekötnek bennünket más emberekkel pár pillanatra, hétre,- annyi mindennek örülhetünk együtt, annyit tanulhatunk egymástól, nagy dolgok történhetnek. Így, sokszor életre szóló lenyomatok maradnak nálunk abból, amit mások történeteiből, életéből kölcsön kapunk.

” Nem mondhatom el senkinek,”- éli minden segítő, tanácsadó, orvos…,- mert  keressük az útját, hogyan állítható  elétek befátyolozva egy-egy hős,  egy-egy életmese pár ösvénye. Ezért tartanak sokan előadásokat,tanfolyamokat,írnak könyvet,- és így született a Lélekmadár blogom is, és minden amit valaha írtam.

Pár hét óta jár hozzám beszélgetésekre egy kliensem, aki egy diagnózis szerint „kiégett”. (burnout szindróma) A munkában, hivatásban ez az állapot akkor alakul ki, amikor az ember nem tudja valamilyen oknál fogva megvalósítani eredeti elképzeléseit, és egyre nagyobb stressz, szorongás, örömtelenség számára a munka,- ennek következtében fizikailag és lelkileg egyre keserűbb, dühösebb, mélyebb állapot ördögi köreibe kerül. A kiégés gyakran előfordul olyan hivatásokban, ahol túlzott társadalmi elvárások, fokozott stressz, viszonylag hierarchikus felépítés párosul a stressz kezelés hiányosságaival. Ilyen hivatás pl.- a pedagógusoké, szociális munkásoké, egészségügyben dolgozóké, rendőröké… sorolhatnám. Illetve törvényszerűen kialakul olyan munkatérben, ahol nincsenek tiszta feladatkörök, nincs megbecsülés, alacsony vagy aránytalan a fizetés a feladathoz képest, rendszeres a túlmunka, rossz a szervezet kultúrája, negatív a klímája.

Hogyan jut eszembe a munka ünnepén éppen a kiégés? Egyszerű a magyarázatom.

Az örömteli, értelmes, méltó feladatok hiányában, az ember megbetegszik. A kiégés nem pusztán egy kellemetlen hangulat,- súlyos depresszió, véglegesen elveszített életkedv, önfeladás lehet a végkimenetele. A kiégésben szenvedők mellett, nagyon magas az öngyilkosságok száma a munkanélküliek és nyugdíjasok körében, akik elveszítik biztonságérzetüket, a sorsuk irányításba vetett hitüket, és kimenekülnek megoldhatatlannak tűnő élethelyzetükből, a halált választják.

A munkahelyi stressz vezető okként szerepel a krónikus megbetegedések és halálokok statisztikáiban, leküzdése pedig kiemelt népegészségügyi cél a hazai és külföldi egészségpolitikai programokban.

Sokak gondolnak úgy a munkájukra, mint kényszerre, - a „pénzért bármit” elvét követve választanak maguknak munkahelyet, mondván „dolgozni kell.” Mások nem bánják, ha nincsenek megfizetve, elismerve, mégis egész életükben kitartanak egy kevésbé megbecsült pálya mellett, mert ahhoz értenek, az fontos számukra, azt tartják értelmesnek.

Ennek a két vonalnak ezernyi kevert változatában élünk és dolgozunk, több-kevesebb szeretettel, sikerrel, örömmel, büszkeséggel.

A jó munka, a fontosság érzése, a pozitív célok, az értelmes tettek, a sikerélmény, olyan az ember számára, ami létszükséglet. Az önbizalom alapja a siker, mint ahogyan az önértékelés is szorosan köthető ide. Ha megkérdezzük a tartós munkanélkülieket, vagy a friss nyugdíjasokat, hogy mitől szenvednek leginkább, csak részben fogják azt mondani, hogy a jövedelemhiánytól, mert a munka nem egyenlő a puszta pénzkeresettel.

Sok idős gondozottamtól hallottam, hogy amíg dolgozott, munkába járt,„voltam valaki”- és amikor ennek vége szakadt, elveszítették munkatársi kapcsolataikat, napi céljaikat, nem tudták újra értelmezni az élethelyzetüket, és megbetegedtek. Az időskori depresszió egyik gyökere éppen innen ered.

Emiatt aztán, gyógyírként sokak vállalnak,- önkéntesen, jótékonyságból feladatokat, hiszen tenni, alkotni, nyomot hagyni a világban, fejlődni, adni, problémákat megoldani, tartani célok felé… minden életkorban és élethelyzetben nagyon lényeges. Adott pontokon túlzás nélkül: életmentő lehet.

Mivel munkával töltjük a mindennapjaink jelentős részét (legalább 8-12 órát), életéveink kétharmad részét,- ezért sokkal nagyobb jelentősége és hatása van az egészségünkre, mint azt gondoljuk. A feladatok és a támogató munkatársi kapcsolatok, az építő csapatmunka, a közösségi alkotás, a szakterület formálása, a problémamegoldások, a konfliktuskezelések, a sikerek (…)  mind építik a személyiséget, ahogyan ezek hiánya romboló ránk nézve.

Sokszor érzem, amikor izgalmas és kreatív pillanatokban vagyok, hogy alig várom, hogy elkezdhessem, és nem akarom abbahagyni, visz valami megfoghatatlan vágy és kedv előre. Ekkor élem meg azt hiszem igazán a munka örömét, amikor olyan dolgom van, amitől „izzad a tenyerem”, amit minden idegszálammal „csinálok”, amit felhangoltan, lelkesedéssel teszek. Önmagamnak. Másoknak. Nektek.

Szeretem az emberekkel való foglalkozást, a sokszor földöntúli szálakat, amik összekötnek velük, azokat az értelmes, érzelmes pillanatokat, amikor abban az ajándékban részesülhetek, amit segítő kapcsolatnak neveznek. Minden tapasztalatom, feladatom és munkám közt azoknak volt legtöbb értelme, amit ebben élhettem meg, mindaz, amiben megjelenhetett ennek a minősége.

Azt hiszem a legszerencsésebb ember az, aki azt tanulhatja, azt csinálhatja, amit szeret, amiben képességei szerint a legtöbbet és legjobbat nyújthatja, amiben éppen azért lehet és lesz egyre jobb, mert örömmel és szeretettel végzi azt.

A legszerencsésebbek azok, akiknek a munkája és az élete egység, akik az értékrendjükben, az életmódjukban, a hivatásukban azonos célokért élhetnek, azonos minőséget élnek és építenek. Ha túlzottan fontos a karrier, az azt mutatja, hogy valami nagy hiánnyal küzdhesz,- ha így van  teremtsd meg a privát életed és a munkahelyed közötti egyensúlyt, próbálj meg rájönni mit keresel olyan nagy mértékben a munkádban, ami a magánéletedben nincs jelen.

„Ha arra kell a munka, hogy legyen egy életed, akkor vagy egy új munka kell, vagy egy új élet.” :)

A munka ünnepén mindnyájunknak azt kívánom, hogy legyenek olyan feladataink, legyen olyan munkánk, amiben értelmet lelünk, amit képesek vagyunk szeretettel, örömmel végezni.

Remélem, mindnyájan, ha egyszer visszagondolunk majd az életünkre, abban azt láthatjuk majd, hogy sok-sok dolgunk volt, tudtunk eleget tenni és elég nyomot hagyni, a képességeink szerint.

Remélem még nagyon sok ilyen élmény és tapasztalat vár rám és Rátok is, amikben a számunkra fontos értékek, célok, örömök,- a munkáinkban, mindennapi tetteinkben is beteljesülhetnek.

Ajánlom mindenkinek, hogy fogalmazza meg magának konkrétan (!) mi az életének az értelme. (Mi az életem célja? Mi az életem értelme? Hogyan élnék, ha értelemmel telinek képzelem az életem? Hogyan szeretném elérni? Milyen lépések vezetnek hozzá? Milyen kapcsolatok, társak vezetnek hozzá? …)

Tanáraimnak köszönhetően sok ilyen kérdéssel foglalkozhattam eddig, és számomra két főbb értelmes cél rajzolódott ki: pozitívan hatni, tanítani - gyógyítani. Amikor teszek valamit, akár dolgozom, akár más kapcsolatban vagyok emberekkel, családdal, barátokkal, magammal,- gyakran bevillan, hogy mennyire tudok ezeknek a céloknak a szolgálatában lenni. Ha sikerül,- jó úton vagyok, ha nem,- tanulok.

Így a munka ünnepén eszembe jutnak azok a mozzanatok, amik sok év múlva is maradandóak lehetnek, amik fontosak lehetnek nekem és másoknak is körülöttem, és amikben a céljaim eddig teljesülhettek. ( Te mire vagy büszke? Mit értél el? Mit oldottál meg? Mit becsülsz magadban? Mit értékelsz az eddigi eredményeidben, akár a kudarcaidban?  (…)  )

Kívánom Nektek, hogy a legkisebbtől a legnagyobb feladatokig, olyan munkákban lehessen részetek, ami nem kiéget, hanem szikrákat ad Nektek az életetek többi részéhez!

Az élet etikája- Nyár végi levél

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 AUGUST 20 12:42

Az Élet etikája

Újra közeledünk egy nyár végéhez, az ősz küszöbéhez. Augusztus 20-i rendezvényekre készül az ország, lesz sok nagy beszéd, talán sok „alja is”, tűzijátékok, játék a tűzzel… Csak bizakodunk, hogy jutnak nemesebb és igazabb ünnepi pillanatok is.

Annyi szép, sokatmondó ősi szimbólum közt zajlik minden évünk, most haladunk át a természet „nagy pillanatán” többnyire lezárult az aratás, a gyümölcs betakarítás, a szőlősgazdák is elérkeznek a szüreti időszakhoz.

Akinek volt része már benne, hogy akár egyetlen magot vagy palántát felneveljen, jól tudja, mennyi figyelem, féltés, gondoskodás és munka,- mire a rügyek, bimbók, hajtások egyszer csak terméssé lesznek.

Mekkora utat jár be, évről évre egy gazda, mire a vetéstől eljut az aratáson át a szüreti mulatságig. Mennyi hajnal és napnyugta, mennyi áldozathozatal, ima és remény vezet odáig, hogy új kenyér és bor kerülhessen az asztalra, a legszínpompásabb virágok, a legízesebb gyümölcsök, zöldségek lakomája juthasson az embernek, a természet körforgásának csúcspontján.

Az emberi életút a születéstől az utolsó visszapillantásig ugyanígy zajlik, benne minden pillanat, döntés, élmény, hatás, találkozás, csapás és csoda végén egyszer csak kirajzolódik egy sorstörténet, majd pedig kapcsolataink, alkotásaink által folytatódik, és örökítődik át minden jó és rossz értékünk, tettünk tovább.

Ahogyan az aratás nem egy évről szól, úgy az ember életének értelme, súlya, eredménye sem egy élethosszon keresztül méretik meg. A természet törvényei, amik emberi életünket is alakítják, HOSSZÚTÁVRA értendőek. Ami rövidtávon aszály, vagy kudarc, hosszútávon nézve pl- a kapcsolatok, tanítványok, gyermekek sorsában aratásként, sikerként folytatódhat. Ugyanígy, ami rövidtávon siker és szüret, az hosszútávon átcsaphat az ellentétébe, ha az összegyűlt negatív erők elpusztítják a látszólagos addigi eredményeket.

Az élet etikája

Életünk minden pillanatát áthatja a jó és rossz küzdelme, a fény és a sötétség erőpróbája, amiből mindnyájan részesülünk. A természet törvényei,- és az ember alkotta törvények mentén, és sokszor azoknak ellenszegülve élünk.

Az etika, ember alkotta szabályrendszer, ami folyton azt kutatja, mikor cselekszünk helyesen. A szándék, a cselekvés és az eredmény mentén méri meg ember erkölcsét. (Jó szándék vezeti, de rosszul sül el; rossz szándék vezeti, de sikeres lesz; mit tehet, hogy hasznos legyen, hogyan ne ártson… ilyen és hasonló dilemmák adódnak az etikai kérdésekben.)

Etikai döntés mindenütt van, az abortusztól az eutanáziáig, az orvoslástól a pedagógiáig, s ott van a mindennapjainkban, amikor tervezünk, döntünk, elérünk egy eredményt. Csakúgy, mint a magvetők, akik most ünneplik az aratást, és mindazok, akinek közeleg a szüret.

Így aztán, az „emberi élet etikája”, mi más is lehetne, mint kiegyenlíteni mindazt a szélsőséget, amivel világszerte minden embernek meg kell küzdenie. Nagy a rendetlenség kívül és belül, sok a tennivaló, s ha jó gazdái vagyunk az életünknek, mindig találunk dolgot benne.

„Ki mint vet, úgy arat”,- szól a közhelyessé fakult mondás. S csakúgy, mint minden hasonló kijelentésnek,- az ellentéte is igaz lehet. A gazda ugyanis sokszor nem választhat talajt, magot, csorba szerszámaival kénytelen művelni földjét, - kiszolgáltatottja az időjárásnak, az éghajlatnak, és így sok millió embernek kilátástalan az aratása.

Ugyanolyan magvetők toporognak a sivatag mentén, a terméketlen szikes vidékeken, a sós tengerek partján, mint a hegyvidékek termékeny lankáinál. Ahogyan minden újszülött, a szegényteleptől a rózsadombig, a zsákfalvaktól a fővárosokig, Ózdtól Budáig… egy gyümölcsöző élet reményében jön a világra.

Mégis sokak számára nem jut az élet teljességéhez kellő ivóvíz, táplálék, otthon, közösség, munka és pénz, hiányzik az igazság, az egyenlőség, az esély. (Ezért aztán nem mindenki arat, nem mindenki vet, mert nincs mit, vagy nincs hová…)

Senkinek nem adatik meg minden!

Van, akinek szikes a talaja, de van termőre forduló magocska a markában. Van, aki dúsgazdag termőföldre születik, de terményei mégis satnyák. Vannak, akiket a szelek törnek el, vannak, akiket a jég ver, másokat a nap perzsel.

Van, akit a siker learatása hajt, másokat a búzamag, a tápláló kenyérfalat. Van, akit a versengés mozgat, van, akit a szíve, van, akit hite, a lelkiismerete…

Nem vagyunk készen!

Nem végeztünk akkor sem, ha éppen eljött egy ünnep, egy aratás vagy szüret. A célba érés pillanatában, a sikerben lehetünk (és legyünk is!) hálásak a sok munkáért, lehetünk elégedettek, örömittasak, de önhittek sohasem.

A természet, mint nagy tanítómester, hosszú-hosszú meséket sző. Ebben pedig nem rövidtávon mérik az ember értékét, a tettek súlyát. Minden jónak és rossznak következménye van, amitől folyamatosan alakul és változik a történetünk. Élethosszon, generációkon, évszázadokon át áramlanak a mesék, egyik kézből kerül a staféta át a másikba, egyikünk útja kanyarul át a másikéba.

Ebben a végtelen mesében pedig az etika élettörvényei vannak kőbe vésve.

Ebben a mesében HOSSZÚTÁVON mérik a szereplőket! Pillanatokra bárkiből lehet hatalmasság, királynő, király, varázsló vagy bűvös boszorkány. De a létezés hosszú történetében csak azok tarthatják meg erejüket, hatalmukat, gazdagságukat, kincseiket, akiket helyes elvek, jó törvények, fényes szándékokvezérelnek. Mindenki mást ledob a paripa, felfal a sárkány, vagy elvarázsol a tündér!

Lehet, hogy egy évben, egy életben úgy tapasztaljuk majd, hogy a célok szentesíthetik az embertelen, egészségtelen, erkölcstelen eszközöket is, lehet, hogy sok-sok embert látunk rossz szándékkal, mások kihasználásával, határtalan sötétséggel is célokig érni…

Mégis, a mese hosszabbik változata, ahol a sors, az Ég,- KIEGYENLÍT, ott bizony sanyarú életű egykorvolt hősöket fogunk látni, akik koldusbotra jutnak, akik remeteként élik maradék életüket, vagy utódaikéban kénytelenek végignézni saját képmásukat.

Hiszem, hogy egyetlen út áll előttünk, ha HOSSZÚTÁVON akarunk bő termést aratni, sikereket elérni: ha a JÓ GAZDÁK VAGYUNK.

Az életet etika nélkül élni, csak rövidtávon lehet sikeres.

A jó gazda, felméri azt a hatalmas lehetőséget, amit azzal kapott, hogy megszülethetett, hogy az élet nagy meséjébe belecsöppenhetett.

Ezért JÓ magokat vet, JÓ SZÁNDÉK vezérli.

Jó terveket sző, jó terményeket állít elő, vagyis jó gondolatokat, szavakat és hatásokat terjeszt.

HELYES ESZKÖZÖKET választ saját maga és mások „földjeinek” művelésére. Úgy gazdálkodik a saját és mások idejével, adottságaival, tudásával, hogy felelősséget érez önmagáért és másokért egyaránt! A jó bánásmód egymással, a felelős gondoskodás az ügyekről és kapcsolatokról, a tanulás és fejlődés képessége, a változási hajlandóság, az alkalmazkodás,- mind oda vezethet, hogy NE ÁRTSUNK, ami a legalapvetőbb etikai szabályunk.

A nagy aratáshoz, a bő terméshez, a gazdag szürethez, nagyon sok feltételre van szüksége a földnek, az embernek, sokat ezek közül nem határozhatunk meg. Amit azonban hatalmunkban áll tenni, amire van bennünk akarat, tehetség, azt igenis kötelesek vagyunk követni.

Akit a jó szándék vezérel, a lelkiismeretesség és becsület törekvése szerint gazdálkodik, aki szeretettel gondoskodik mindarról, ami a hatalmában áll, aki felelősséget érez azért talpalatnyi földért, azért a pár életévért, azért a néhány emberért, ami neki adatik, arra szép életmese, jóízű kenyér és bor vár.

Az büszkén tekinthet majd szét, látva életének terméseit, annak a meséjét jó lesz a gyermekeinek, unokáinak, embertársainak olvasni!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2012 SEPTEMBER 29 01:32


Anyai nagypapáim a Mihály nevet viselték, ezért már volt kötődésem ehhez a névhez, majd a Waldorf iskola Szent Mihály ünnepei és az azóta eltelt évek érlelték bennem az érzéseket, gondolatokat, és mára még fontosabb lett, hogy tudatosítsam, mi mindent üzen nekem, jelent számomra és adhat az embereknek Mihály ünnepe, mint minőség, mint idea, mint feladat.

Mihály napját mérleg havában, Szeptember 29-én ünnepeljük, közel az őszi nap-éj egyenlőséghez, amelytől fogva rövidebb nappalok következnek, egyre haladunk az őszön át a tél felé az ünnepkörben.

Az időszak nem csak a betakarítás, a szüreti bőség és mulatság, de az előrelátás ideje is, szimbolikájában a fény és sötétség viszonyáról, az igazságról, akiegyenlítődésről is tartogat számunkra tudást, személyes ismeretet, amit évről-évre visszatérve, folyamatosan mélyíthetünk magunkban úgyis, mint gyógyító erőt.

Tavaly épp Mihály időszakában történt, hogy a facebook profilképemet egy napfelkelte képére cseréltem- ennek az őszi ünnepnek a tiszteletére, egyrészt, mivel Mihály napon szokás napfelkeltét nézni, másrészt, a kép, amit választottam, szép emlékem volt, magam fotóztam Afrikában. Majd érdekes dolog történt: ismerősöm FB. oldalán, megjelent egy idézet, sokaknak elindította a gondolatait, az enyémet is, nagyon sok hozzászólás érkezett. Majd mind több egy férfitól, aki egyre indulatosabb mondatgörgetegeken át, igen bántóan, sorban „tett minket helyre”, támadva a vélemények helyességét, igazságát. Én is sorra kerültem, és a férfi ösztönkésztetései már odáig fajultak, hogy emberi mivoltomban kezdett ásni, végül hozzátette: a profilképemből is látszik, milyen ember lehetek, mert az egynaplementét ábrázol a saját arcképem helyett. Bumm.

Így lett a Mihály tiszteletére választott napfelkeltém naplementévé. Az egyébként érdekesnek induló eszmecsere, sötét örvénnyé.

***

Tanulságos Mihály napi tapasztalás volt ez, és nem arról elsősorban, hogy „milyen emberek vannak”, nem is arról, hogy mi minden kering az interneten. Nekem ez inkább arról tanított újat, hogy a gonosz erő, vagy a sötétség, bármiféle alakot öltve a mindennapjaink része lehet, és ami ennél még megdöbbentőbb volt számomra, hogy szinte észrevétlen módon magával ránthat, ha nem vagyunk kellően éberek.

A negatív sötét erő ugyanis nem „elégszik meg” azzal, hogy kitombolja magát, hogy agresszív, támadó ösztönével betör a kommunikációba, az emberi kapcsolatokba, a társadalmi térbe… Ahogyan az emberek szemére homály borul, ahogyan saját negatívumaikat, beteg erőiket kivetítik másokra és a világra, úgy mindez tovább gyűrűzve másokra is hat az adott térben. Veszélybe kerül, aki ezt naivan közel engedi, mert nem elég figyelmes és tudatos, vagy nincs elég ereje dacolni ezzel...

Az említett példámban is ez történt, mert többen hosszas, részletes magyarázatokba bocsátkoztunk, (még azt is írtam ennek a férfinak, hogy tényleg napfelkeltét lát… de persze nem hitt nekem :) ) miközben egyre csak tápláltuk ennek a sötét gondolkodású embernek a támadó kedvét, így sikerült gonosz játszmájába bevonnia és felzaklatnia is bennünket, míg feleszméltünk és kiléptünk az akciójából.

Ahogyan „kicsiben” működik mindez, ugyanúgy működik nagyban.

Szent Mihály alakja az alábbi ábrázláson úgy tart egyensúlyt a világban létező gonosz erők jelenlétében, hogy a talpa alatt tartja a gonoszt,- vagyis nem pusztítja el, de lent tartja, hogy az ne kerekedhessen fölé, így avilágosság uralja a sötétséget.

Mihályt gyakran ábrázolják sárkánnyal való küzdelemben. Ám a meseterápiát példaként említve, igen fontos mozzanata életünknek, hogy beazonosítsuk,valójában kívül-vagy belül van-e ellenségünk, a sárkány?

Az ember ellensége nem csak kívül lehet, a "belső sárkány" ugyanolyan pusztító erő, erről ne feledkezzünk meg! (félelem, düh, agresszió, akaratgyengeség...)

Belülről- kifelé vagyunk képesek önmagunk és világunk sötét erőivel dacolva harmóniát teremteni, a természetesen bennünk is meglévő ellentétes pólusok közt.

Sokféle életprobléma vagy betegség fő gyökere épp az, ha az ember kívül küzd, kívül keresi az okokat, indokokat, megoldásokat, vagy megrögzötten a világot hibáztatja- holott ellensége épp önmagában van, karakteréből fakad, gondolkodásába épült, de ezt nem ismeri fel, mert tudata homályban van. (pl.: depressziósok, pánik szindrómások, hipochonderek -önmagába visszatérő gondolatkörei-)

Aki szellemében, pszichéjében súlyosan sérül, az csak valamelyik oldalt tudja magáénak, vagy szélsőséges módon hol egyik - hol másik oldalra csapódik öntudatlanul. Előbbit „szeretet szindrómának” lehetne nevezni, amikor valaki nem ismeri el saját árnyékos oldalát, vagy gyűlöli azt önmagában, ki akarja irtani magából, az nem rendelkezik önkritikával, önismerete zavaros marad. Aki pedig így önmagában nem látja meg az árnyékot, annak emberismerete és világismerete is csorba lesz. (pl. azt hiszi csak szeretettel, jósággal mindent meg lehet oldani, mindenkin lehet segíteni...) Akit sötét erői elborítottak, és fényes oldala nem hozzáférhető, vagy a két oldal közti, átmenet nélküli szélsőségek jellemzik, azok patológiákban szenvednek, önmaguk és környezetük számára rendkívül destruktívak. (Ezeket nevezzük pl.: impulzuskontroll zavarnak, személyiségzavaroknak…)

***

Úgy gondolom, nem az a dolgunk, hogy küzdjünk és harcoljunk a negatív, romboló, gonosz erők és folyamatok ellen magunkban és a világban.

Szerintem sokkal többre jutunk, ha a világos, fényes, pozitív oldal mellett döntünk, és tudatunk, akaratunk, szeretetünk erejét ennek építésére használjuk fel.

Ahogyan saját magunkban megtanulunk az árnyékos oldallal, temperamentumunk nehézségeivel bánni, kellemetlen tulajdonságainkat elfogadjuk és neveljük benne magunkat, ahogyan ártó ösztönös impulzusainkat kordában tartjuk, negatív hiedelmeinket, rossz mintáinkat felismerjük, ahogyan teret adunk magunkban a fényes oldal erejének, és fejlesztjük azt, - úgy tesszük meg belül sorra, naponta azt az egyetlen lépést, amit Mihály, ahogyan talpa alatt tartja a gonoszt.

A természet az őszön át a tél felé lépdel, amelyben egyre kevesebb fény és melegség vesz bennünket körbe.  A világunkban is hasonló helyzettel szembesülünk, ínséges időket élünk, a negativitás dermesztő, megbetegítő ereje mindenütt jelen van, a világos és szeretetteli jelenségek hiányát naponta megtapasztaljuk, minden fénytartalékunkra szükség van a túléléshez, míg eljön az ünnepkör csúcspontja a Karácsony.

Nagy belső erő és akarat hogy előhívjuk magunkból, a legmélyebb bugyrainkból azt a fényes énünket, aki képes jóvátenni, átvarázsolni és gyógyítani az embert és a világot.

Kívánom mindnyájunknak, hogy uralja a fény a sötétséget!

***

Aki teheti, nézzen napfelkeltét, csodálatos élménybe lesz része!

Ez idő alatt a teljes sötétségből kivilágosodik,és a Nap az égre úszik.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 NOVEMBER 1 10:53

Halottaink ünnepe a mai nap. Az ünnepeink közt is az, ami nem örömmel, legfeljebb békével, hálával, szeretettel tölti meg a szívünket. Egy mécses fényével, hogy legyen reménység, melegség a holtak nyughelye mellett állva, amit csodálatos anyanyelvünk sokatmondóan „sír”-nak nevez.

Az elmúlás tudatával élni, minden küzdelmek közt a legnagyobb próbatétele az embernek. Aki szereti az életet, akinek vannak éltető kapcsolatai és céljai, az tart a haláltól, sőt igen, fél is tőle, balgaság tagadni. Az ismeretlentől és a kiszámíthatatlantól való szorongás természetes. Fürkészheted a misztikus módszereket, de tudni nincs hatalmunkban, hogy meddig élnek, akikhez kötődünk, mikor ragad el másokat vagy bennünket a halál, mennyi életidőnk adatik meg. Arra, hogy képes legyen a biztos halál tudatával is élni az ember, évezredek óta születnek megoldások, (vagy álmegoldások?) eképp vannak akik a túlvilág, a mennyország, a feltámadás, az újraszületések… tanaival képesek valamelyest elviselni ennek terhét. Mégis, a belső fájdalom, a megrendülés, a veszteség érzését senki sem úszhatja meg, bármely eszmerendszer, filozófia, vallás segítségével sem.

A halállal megszakad egy élő kapcsolat. A gyász megélése mélységes érzelmek szövevénye, ám ez csak az ösvény egyik fele, amin egy gyászoló jár. A másik lába azon a stabil vagy ingoványos talajon áll, amit maga az elveszített kapcsolat jelentett. A két embernek ugyanis nem adatik meg, -még a haldoklás végigkísérésével sem,- hogy teljes mértékben tudja rendezni, megbeszélni, befejezni a kapcsolatát. Kettejük köteléke, közös története elszakad, és telve lehet kérdésekkel, rossz emlékekkel, fájdalmakkal, haraggal, ítéletekkel, csalódásokkal… amik mind-mind az itt maradó személyé maradnak.

Mit kezdjen egyedül vele? Még egy erős, stabil és pozitív kapcsolat szétszakadásával is küzdelmes út áll a gyászoló előtt, míg elcsitul a fájdalma. S ettől még nehezebb mindazok útja, akik olyan embert vesztettek el, akivel  hiányos,  konfliktusos, ambivalens kapcsolatuk volt.

Mit lehet tenni egy elhunyt ember emlékével, ha az még a gyásznál is sötétebb képet fest? Mit lehet tenni ha bántott, elhagyott, önző, gonosz, buta, felelőtlen… volt az a szeretted, aki elhunyt? Sokan azt mondják, „halottról jót vagy semmit”- ez azonban csak védekezés.

Mit lehet kezdeni a gyász ösvényének ezzel a részével? Sok gyászolóval eljutunk eddig a pontig a beszélgetésekben. Hogyan vezet az út innen tovább?

A fájdalom, a békétlenség, a harag eredete gyakran az a tévhit, amikor azt gondoljuk egy kapcsolatunkról, hogy azt csak mi szenvedjük meg. Egy szakítás, válás, veszteség során ösztönösen mindenki azt érzi, hogy ő szenved a legjobban, a másik fél, a többiek nem annyira, vagy egyáltalán. Az életben elszenvedett sérülésekben ugyanezt hisszük tévesen, hogy csak a mi érdekeink, érzelmeink csorbultak meg.

Nem vagyunk gondolatolvasók! Ezért aztán sosem tudhatjuk, mi zajlik a másik emberben! Mégis ítélkezünk róla, úgy véljük így vagy úgy kellett volna viselkednie, ezt vagy azt kellett volna mondania, csinálnia…

Amikor olyan embert ragad el a halál, aki szerinted rosszul viselkedett, nem tett dolgokat helyesen, rombolónak vagy bűnösnek gondolod őt valamiben, akkor fontos tudnod, hogy nem tudod, nem tudhatod, mi zajlott benne, mit miért tett vagy nem tett meg!

Csak az a biztos, (sőt  még olykor az sem) amit érzünk. (Érezhetünk olyat, ami nem tényleges: pl- sértettséget, megbántást, csalódottságot, szeretetlenséget anélkül is, hogy megsértettek, bántottak, becsaptak volna vagy nem szeretnének bennünket…) Így mivel még önmagunk ismeretében sem tudunk teljes bizonyossággal eligazodni, egy másik emberben még inkább nem.

Ha képesek vagyunk rá, hogy úgy gondoljunk a kapcsolatainkra, legyenek azok bármilyen problémásak, konfliktusosak, hogy félretesszük a gondolatolvasást, az ítélkezést, az önzést, akkor közelebb jutunk a megbékéléshez.

Egy beszélgetőpartnerem évtizedekig sértettséggel és dühödten gondolt apjára, és halála után is ezek az érzések forrtak benne, mert úgy ítélte, hogy apja gerinctelen volt vele szemben, és megkeserítette az életét. Aztán ahogyan közösen lebontogattuk erről a történetről a gondolatolvasást, az ítélkezéseket, eljutott oda, hogy az apja valószínűleg ugyanazt a vívódást, szenvedést élhette meg, amit ő, nem hazug volt, hanem fájdalmában bénult és döntésképtelen.

Hatalmas különbég van aközött, hogy„becsaptál” és aközött, hogy „nem tudtad mi a megoldás” vagy a „nem szerettél” és aközött, hogy „nem tudtad kifejezni, hogy szerettél.”Mint ahogyan óriási differencia van az„elhagytál” és aközött, hogy „nem tudtál velem élni” vagy a „meg akartál halni”, és „nem tudtál élni” között. Hasonlóan sokan érezhetik azt, hogy valaki, aki fontos volt nekik, szándékosan „nem adott” nekik meg valamit, holott lehet, hogy „nem tudta megadni”; lehet, hogy "nem volt neki". A gyászfeldolgozásban nem cél, hogy felmentsünk egy elhunytat az alól, ha ténylegesen tévedett, bántó volt, ártott a környezetében, mert nem vagyunk bíróság senki sorsa felett sem. De az megtehető, hogy mentesítsük ezt a kapcsolatot a szélsőségektől, az ítéletektől, a felesleges fájdalmaktól.

Belátható, hogy ezek az aprónak tűnő különbségek teljesen vakvágányra tudnak vinni egy kapcsolatot, és ha a másik fél meghal, akkor ez a tévhitekre épült  kapcsolat így nem lesz lezárható, nem lesz elgyászolható.

Amikor meghal valaki, legyen az barát, munkatárs, szülő, gyermek, testvér, társ,- hajlamos lehet rá bárki, hogy elkezdjen az elhunyt életéről véleményeket alkotni, a személyét kritizálni, akár hibáztatni is, hogyan kellett volna élnie, hogyan lehetett volna jobb ember, mivel lehetett volna egészségesebb, hosszabb életű. Csakhogy mindez semmi egyébre nem jó, mint az itt maradottak fájdalmát, a halál miatt érzett düh enyhítését szolgáló reakció.

A halál fájdalma miatti gyász, minden ember életében előbb vagy utóbb bekövetkezik, amiben megnyugvásig és békességig jutni azoknak van nagyobb esélye, akik az elveszített emberhez fűződő viszonyukat, a hozzá kötődő gondolataikat, tévhiteiket, érzéseiket is elkezdik tisztázni és rendezni. Ez nem mindig sikerül egyedül, de aki segítséget keres, az talál.(ld.alább)

Ahol ez a rendeződés, kapcsolat-gyógyításnem történik meg, ott látszatra minden rendben, de napi küzdelmek keserítik meg a belső életet, ez a zavar beszűrődik és rombolni kezd a társas életben és szerepekben. Majd pedig jönnek a kompenzációk, külső túlzások a belső problémákra: zarándoklattá alakul a látogatás, sírok helyett emlékművek épülnek, évfordulókon és halottak napján tengernyi virágözön zúdul a temetőkbe… és elakad a gyász folyamata, sokszor anélkül, hogy tudnál róla.

A halált bármennyire szeretnénk, nem lehet az ember életéből eltüntetni, a fájdalmas életeseményeket, az elhunytak sorsát sem tudjuk átírni.

Amit a karunkba vehetünk, az a saját életünk, amiben-hatalmunkban áll a gyászt megnyugvássá, a kritikát megértéssé, az ítéletet elfogadássá, a gyűlöletet szeretetté, a harcot békévé alakítani.

Mindnyájatoknak azt kívánom, hogy az elhunytak emléke, ne fájdalmasan kísértsen, hanem békével kísérjen benneteket!

Aki segítséget keres az talál!

Honlap ajánló veszteséggel küzdőknek:

N a p f o g y a t k o z á s Egyesület honlapja:

www.gyaszportal.hu

S i n g e r Magdolna honlapjai:

http://www.vigasztalodas.hu/

http://juliavagyokesvalok.hu

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2012 DECEMBER 2 18:17

A d v e n t i   g o n d o l a t o k- Mindjárt jön a Karácsony?!

"A dolgok, az emberek, saját misztikus idejükben érkeznek hozzád, s nem várakozásaid szerint. Éppen akkor, amikor a lelked készen áll befogadásukra."

Gail Godwin

Már hetekkel az Advent kapujához érés előtt, Mindenszentek krizantémillatú gyertyagyújtása után pár órányira, villanófényes utcákon, roskadozó karácsonyfák szédületében voltunk kénytelenek nagy nehezen megőrizni, mintegy visszalopni magunknak a várakozás elrabolt gyönyörűségét.

Egy boltból majdnem kifordultam pár hete, mert angyalok hadával és rénszarvas csordával találtam magam szemben. Megijedtem, hirtelen azt hittem elkéstem, elmulasztottam valamit...Majd az eladó felcsattanó hangja szólalt meg: „Mindjárt jön a Karácsony!”

Nem voltam felkészülve rá, ahogyan nem is lehetünk készen még valamire, aminek nem érkezett el az ideje. Az időszerűséget pedig csak látszólag a naptár és a kereskedelem határozza meg, mégis könnyű elveszíteni a fonalat.

*

Ma Advent első vasárnapján érzem, hogy már itt az ideje bennem a készülésnek, eddig még odáztam jólesőn, hogy díszítsek, gondoljak az ünnep közeledtére.

Nem "mindjárt jön a Karácsony", éppen ez Advent egyik üzenete.

Mi indulunk, indulhatunk el a Karácsony felé, és találkozhatunk „vele”, az út pedig épp most az Advent idején kezdődik el.

“Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.” Márai Sándor

Évről - évre tapasztalhatjuk, ahogyan körülöttünk egyre erőteljesebben feszül a sürgetés, hajszol és zavar bennünket, természetellenes tempót diktálva az élet minden területén. A növekedés és fejlődés lépcsőfokait kitörötten találjuk, folyton előrébb és följebb ugrani kényszerítő a haladás, egy jövőbeli szintet beleerőltetve a mába.

Ha pl. megnézünk egy mai iskolát, láthatjuk benne a mai társadalom összes baját és dolgát. Nézzétek csak, ahogyan a gyermekségbe betüremkedik a felnőttség, egészen a magzati élettől fogva egy későbbi szakaszba hajtva az új nemzedékeket, iskolává alakítva az óvodát, felső tagozattá az alsót, felsőoktatássá a középfokot…

Ugyanez a mechanizmus türemkedik bele a mindennapi életünkbe, hétköznapjaink szemléletébe és ünnepeinkbe. „Mindjárt jön a Karácsony!”- rikoltják a fülünkbe, és ahogyan kiradírozzák a felkészülési időt a gyermekkor füzetéből, úgy törnek be az Adventünkbe tolvajként, ha nem vigyázunk rá.

A világ, ember által alkotott oldalában egyre dominánsabb, a Teremtett világtól való eltávolodás, a természetes ritmus manipulálása, kizökkentése és felgyorsítása. „Haladni kell a korral”- halljuk, és ettől abban a (tév)hitben vagyunk, hogy a haladás azt jelenti, hogy már ma előrébb kell lenni, a most jelentéktelen, a jövőt kell a mába húzni-vonni. Ha hagyjuk elhomályosítani a lélekjelenlétünket, akkor az elkésettség, az elmulasztás, a lemaradás szorongatottságában, észvesztően serkentett, doppingolt állapotba kerülünk, örömképtelenné kiürülve, mire elérkeznek a fejlődési fokok, az élet kapuk, vagy az ünnepek. A találkozás minősége éppen a várakozásban érlelődik meg.

"Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra."
Antoine de Saint-Exupéry

Talán nem gondolunk eleget rá, de az áhított csillogó jövő, épp a mai napi pillanatok által születik meg. A teremtés által komponált zeneműben minden egyes hangnak, csöndnek és szünetnek meg van a szerepe.

Az életünk ünnepei előtt, születéseit előkészítve, minden pillanatban történik bennünk valami, elér hozzánk, belénk áramlik cseppenként a csoda. Létszükséglet számunkra, hogy érezhessük, átélhessük ezt az ünnephez vezető utat.

"Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől- szomjától. 
Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár." 
Pilinszky János

Advent első vasárnapján kinyílik egy újabb kapu, a Karácsonyhoz felvezető ösvényen egy sejtelmes, izgalmas út visz bennünket lépésről-lépésre, egyre beljebb a lényeg meglátásában, egyre feljebb a csodák birodalmába...

Azt kívánom, hogy őrizzük meg a türelmünket, induljunk úgy a Karácsony felé vezető úton, mint a kíváncsi gyerekek: játékossággal, görcsmentesen, derűvel, félelem nélkül, sok kérdéssel, kíváncsi kereséssel... úgy, mint a kicsik, akiknek már a csodára várakozásban is csillog a szemük!

Legyen álomszép Adventünk!

Emlékszem, rég volt. A bezárt ajtót
hosszú estéken remegve lestem.
Vártam nyílását azon a sok-sok
felejthetetlen
szép, gyermekkori Karácsonyesten.

Kipirult arccal, dobogó szívvel,
úgy vártam, mikor fordul a zárja,
mikor tárul fel, mikor ragyog fel
a titkok fája.
Ó, hogy csábított minden kis ága!

Haluszka M. Rózsa

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2012 DECEMBER 3 17:37

Miklós napi üzenet

Az évkörben már Advent idején járunk, benne közeleg  Miklós napja, a Karácsony misztériumának előhírnökeként. A legendák gazdag kincsestára csodálatos történeteteket őriz Szent Miklós püspök tetteiről,- elszegényedett leányok ablakán bedobott erszényekről, megölt gyermekek feltámasztásáról, igaztalan vádakkal börtönbevetett katonák megmentéséről mesélnek…

Szent Miklóst, példás cselekedetei világszerte népszerűvé tették, az emberi emlékezet bensőséges tisztelettel őrizte meg évszázadokon át, s így vált tanulók, gyermekek, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok patrónusává.

*

Alakja messze magasabb minőséget képvisel, mint amit manapság a „csoki Mikulás korszak” hordoz belőle.

Szent Miklós a hagyományban Égi küldött, a szeretetteli adakozás, a segítőkészség és tisztaság szimbóluma, aki nem csak a gyermekeket, de a felnőttek szívében élő gyermekit is egyaránt megszólítja.

Miklós hisz az emberi jóságban, tudja, hogy a várakozás pillanataiban, minden porcikánkban jóvá változunk, hogy méltóvá váljunk az ajándékra.

Gyermeki lelkünk pedig oly kevéssel is beéri: cukorkák, dió, mogyoró, piros alma… ruhájába öltözik a szeretetünk egymás iránt. Figyeljétek csak, mennyire örülnek a nagyobb gyerekek és a felnőttek is, a legkisebb apróságnak, amit odacsempészünk nekik...

Egy jó szóban, egy érintésben, az odafigyelésben pillanatonként születik újra és újjá az ember eredendő jósága.

Ezt is jelenti a Mikulásra várni, a jóságra való vágyakozást. "Jó gyereknek" lenni annyi, mint méltóvá válni, kifényesedni, jobbik felünket a felszínre hozni. Azzal, hogy magunkból képesek vagyunk a jót adni, elnyerjük az Égi küldöttek jutalmát, jelképesen csemegék, meglepetés alakjában.

Mindebben pedig az érzés átélése is lényeges, a transzcendens élménye, amivel a gyerekeknek még szorosra fűzött kapcsolata van, és amire egyébként oly éhes a világ.

Mindezekért elanyagiasodott világunkban, félreértelmezett Miklós alakja, akit javarészt a mikulás csomag osztásával, a rosszulöltözött télapó karikatúrák vándorlásával azonosítanak. A formalitást őrizte meg korunk az ősi hagyományok valódi üzenetéből.

***

Készítsük lelkünket másként, tartalommal megtöltve a Karácsony születésére, a hozzá vezető úton pedig érkezzünk el úgy a Milkós nap állomásához, hogy abban felfedezhetjük a régmúlt bölcsességét, a jóság erejét.

Kívánom, hogy a hétköznapok közt mindnyájan részesüljetek ilyen fényes pillanatokból. December 6-án reggel, ne higgyetek a szemeteknek, csak a szíveteknek, - mert bár csak egy alma, vagy csokoládé van oda rejtve,- de Valaki titkon a szeretetét is belelehelte!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE

2014 DECEMBER 9 18:52

JELENLÉT

Sok tanácsadó megerősítheti, hogy gyakran arról beszélgetünk, mondhatni idegen emberekkel, amit épp azzal nem tud valaki elrendezni, akivel neki igazán fontos lenne. "Sok a munkája, sok a dolga, fáradt, nem ér rá, nincs ideje..." Milyen sokszor hangzik ez el, a segítő beszélgetéseinkben!
Mégis, ha igazán mindnyájan belenézünk a napi statisztikánkba, abban rengeteg idő úszik el, amit az igazán lényeges dolgoktól, az igazán fontos emberektől veszünk el.
Ha naponta 1 órát töltesz...
...a politikai hírek mazsolázgatásával, és posztolgatsz pár okosságot az ország vezetőiről, döntéseiről,- az havonta -30 óra.
Ha naponta 1 órát töltesz...
...a telefonod játékainak bizerálásával,- az havonta -30 óra.
Ha naponta 1 órát töltesz...
...a valóságshow jeles történéseinek követésével, - az havonta -30 óra.
Ha naponta 1 órát töltesz...
...a munkahelyeden plusz munkával, amiért nem viszel haza több pénzt és köszönetet sem,- az havonta -20 óra.
Így (is) úszik el az időd, a lehetőséged, hogy amellett legyél, aki fontos, aki épp mondana valamit, aki kérdezne tőled, aki hozzád bújna, aki vár rád, hogy JELEN legyél. Így (is) csorbul az összeköttetés. 
Az otthonunkban, a kapcsolatainkban való lét, gondoskodás hiánya egyre felhalmozódik, a havi 20-30 órákból így (is) lesz évente több száz, aminek valljuk be sok értelme nem lesz, pozitív hozadéka még annyi sem. 
Mindenki azzal tölti a szabad idejét, amivel akarja,- amit fontosnak tart. 
Kérdés: Mi a fontos? Mit tenni fontos? Hol lenni fontos? Kik a fontosak? Kivel lenni fontos? 
JELEN lenni az.
EGYÜTT lenni az.
BESZÉLGETNI az.
GONDOSKODNI az.
Család, otthon, barátság... mind az idő, a figyelem, a jelenlét által tud jósággal, szépséggel, örömmel, szeretettel töltődni.

Mindnyájan várjuk a Karácsonyt, készülődjünk hát több jelenléttel is az ünnepekre. A legnagyobb ajándékunk egymásnak nem a tárgy lesz, amit átadunk, hanem a kapcsolatunk egymással, az élményeink, a figyelmünk és gondoskodásunk egymás iránt, ami azt fejezi ki, hogy: FONTOS vagy nekem, hogy ÉRDEKELSZ, hogy ÖRÜLÖK neked, hogy SZERETLEK.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 DECEMBER 24 02:18


Karácsony tájékán, amikor a dobozokból sorra előveszem a díszeimet, lassan készülődöm. Nyújtom az időt, hogy soká tartson. Az utolsó napokra is mindig hagyok valamit, ami csak akkor kerül ki, hogy ne szokja meg még a szemem, legyen helye apránként a csodának. Eszembe jut, hogy tavaly… és azelőtt, és már mennyi Karácsony, hogyan telt, s újra egy év, egyre több, és most mire tekinthetek vissza.

Keresem, miért is éltem meg. Hisz mind más hosszt kapunk, más mesét, eltérő utakat, próbákat, segítőket, bonyodalmakat, miközben jönnek mérföldkövek… Eltelik egy év, repül, vagy ólomlábakon jár az idő, s újra visszatérnek a fontos pontok, születésnapok, ünnepek, fordulók.

Ahogyan így állok a folyó mellett, és az emlékek, találkozások szemcséit ringatom át a szitán, a legaranylóbb, ami mind közt fennmarad egyetlen szóban összefogható:

L e h e t !

Idén ezt küldöm, mint karácsonyi üzenetet.

Írtam már sokat a hitről, a reménységről, ami ezt az ünnepet is áthatja, ám a „lehet”, amit most ide szűrögettem- mást is jelent. Apukám drága, amíg itt volt, egész életében rajongott a lovakért, mindent tudott róluk, haláláig áhítozva beszélt róla, hogy mennyire jó volna, ha lehetne újra egy lova, mint gyerekkorában. Nem lett. Pedig az élet többször is hozta úgy, hogy akár lehetett volna.

Hogy jön ez ide?- kérded.

Éppen úgy, ahogyan Brigi története, a gyermektelenségre ítélt és lelki betegnek titulált fiatal nőé, aki egy maroknyi recepttel távozva a kórházból keresett meg. Ma boldog anya. Nem azért mert hozzám jött, hanem mert mi ketten, úgy gondoltuk, hogylehet. A kisfia képe velem szemben, sugárzik belőle a öröm. Brigi egészséges. Ugyanis akinek csillogó szemű gyereke van, annak az anyukájának is csillog a lelke. Sikertörténet, boldogság rájuk gondolni, és ettől még inkább hiszem, hogylehet.

Van, aki hiszi, hogy lehet, van, aki hiszi, hogy nem lehet. Ettől a mély meggyőződéstől,- van, aki képes elérni, amit szeretne és elégedett.

Akiket eddig elkísérhettem, mind a maguk gordiuszi csomójukat így kezdték el bogozgatni. Azzal a tudattal, hogy lehet.

Lehet választani. Lehet dönteni. Lehet változni. Lehet hibázni. Lehet átérezni. Lehet elgyászolni. Lehet megbocsájtani. Lehet szeretni. Lehet jót tenni. Lehet segíteni. Lehet meggyógyulni. Lehet kóró a réten, meg virág is. Lehet kórót gyomlálni.(felesleges, de lehet) Lehet virágot szedni. Lehet csorba bögréből életvizet inni. Lehet hátrányból előnyt kovácsolni.

Lehet elindulni. Lehet maradni. Lehet egyedül. Lehet együtt. Lehet zsákutca. Lehet lejtő. Lehet völgy. Lehet zuhanás. Lehet mélyre esni. Lehet hegyet mászni. Lehet csúcson lenni.  Lehet jót. Lehet jól. Lehet élni.

Lehet lovad! (...)

Semmi, ami élő, nincsen bebetonozva. Alakul, képlékeny. Az ember olyan csodálatos és még akkor is élettel teli lény, amikor úgy érzi jártányi ereje sincs, fekete a lelke, üres a világa. Ez az életerő pedig nagyon sokra képes, még csodákra is.  Lehet így is, és lehet úgy is. Lehet esélyt adni. Magunknak, egymásnak.

Mindent elérni persze nem lehet, önbecsapás volna. Mindent kibírni sem lehet. Van annyi fájdalom, ami több, mint élhető. (Ez év nyarán sokan átéltük ezt. Nyugodj békében Pisti!)  Minden nem sikerülhet.

Lépsz. Próbálsz. Nem jó. Próbálod másképp. Jó. Vagy úgy sem. Lépsz. Visszalépsz. Visszaesel. Felállsz. Megoldod. Örülsz. Vagy nem.  Sírsz. Lépsz. Hozol zsebkendőt. Kitalálsz valamit. Soha nem csak egy verzió létezik. Lépsz. Élsz.

A lehet, arról szól, hogy jogodban áll eldönteni, hogy mit hiszel, hogyan élhetsz, mit tehetsz, mit engedsz meg magadnak és másoknak. Jogodban áll megváltoztatni bármit, ha akarod,- megállhatsz, ugorhatsz, visszaléphetsz. A Te életedben Neked van döntési helyzeted, mert azt Te éled.

A lehet nem ismeri a mindent vagy semmit, a fehéret vagy a feketét. Aki azt mondja, hogy lehet, a dolgok láncolatáratekint, és azt mondja, mindent megteszek egy tervemért, lehet, hogy sikerül, de lehet, hogy nem, és akkor abban a helyzetemben is mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy azzal a nem sikerültséggel kezdjek valamit. Ha egyedül nem megy, keresek társakat, segítséget.

Aki másként működik, úgy érzi, semmi nem sikerül, minden fekete, kudarcot vall, leég, világvége lesz. Sokan rettegnek döntéseket hozni, választani, mert úgy gondolják, végleges, megváltoztathatatlan helyzetbe kerülnek. A lehet pedig feloldja ezt, mert minden lehetséges alternatívának van folytatása, alakulása, mert az ember élő, az sorsa élettel van teli.

Ilyen ez a mi szeretett Karácsonyunk is. A nyári pompa, a gazdag szüret után a lombhullató szivárványszínű őszön át, elkövetkezett a ködös kopárság, a sötétséggel teli tél. De az ember él, és ebben a mélységes sötétségben, ebben a zord világban is hiszi a Kisded születésének történetét, angyalokról, pásztorokról, jászolról regél, és ettől a hitétől, hogy mindez igaz lehet, kifényesedik a lelke. A hitről sokan hiszik, hogy az kívülről kerül az emberbe, én úgy érzem, a hitet akarni is kell.

Mindnyájan éljük a zakatoló hétköznapokat, hajtás, rohanás, stressz… de az ember élettel telisége, a dolgok képlékenysége mégiscsak elhozza az ünnepeket, amikor mindnyájan hisszük, hogy lehet szeretni, lehet béke, lehet remény, lehet örülni, át lehet állni épp arra a ritmusra, hogy megmutassa magát a csoda.

Ennek az évemnek a legnagyobb tanulságát fogadjátok hát szeretettel:

L E H E T !

Áldott Karácsonyt kívánva

mind a 100.000 olvasónak,

aki ide látogatott az elmúlt 3 évben!

Szeretettel: Szalay Tünde

Hála levél

A tél közepén járva, a természet kopárságában, a dermesztő hidegben, a mindent beborító ködös homályban, a hosszú sötét éjszakákban,- jelképesen minden megjelenik, ami emberi életünkben, szellemi fejlődésünkben próbatételt jelent.

"…De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná "hová?" és "miért?" Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is.”

–Osho-

Advent várakozásában napról napra felgyógyul az ember a hitetlenségből, a kiüresedettségből, az elsorvadt érzésekből.

Mire eljön a Karácsony este, reménnyel és fénnyel telik meg a hiány-gondolkodástól megfagyott szellem, szeretet érzése tölti be a rideg szívet, és önzetlen jótettek kapcsolják össze újra az embereket.

Mintha egy csodálatos gyógyulásnak lennénk tanúi: az „emberiség depresszió - terápiájának.”

***

„Vannak, akik úgy érzik, újjászületnek, ha valami nagy csapás – háború, nyomor – sújtja őket. Az elemi szükségletekhez való visszatérés fiatalító fürdőként hat rájuk; a halál szomszédságára van szükségük ahhoz, hogy újra megérezzék az élet ízét.”

-Gustave Thibon-

A hétköznapok homályában ezernyi okot találhatunk, hogy mit - miért ne tegyünk meg magunkért és másokért...

Vég nélkül keresgélhetjük mindazt, amivel elégedetlenek vagyunk, ami hiányzik nekünk, ami elválaszt bennünket egymástól…

Számtalan nyomós indoka lehet az emberi lét értelmetlenségének, az élet boldogtalanságának,- aki elszántan keresi, az bizonyosan megtalálja!

Valójában mit keresünk az életutunkon?

Milyen szellemiséggel, érzésekkel és tettekkel töltjük azt meg?

Mire keresünk és találunk magunknak bizonyítékokat?

A bánatra vagy az örömre? A depresszióra vagy a lelki békére? A hajszára vagy a nyugalomra? A félelemre vagy a bizalomra? A közeledésre vagy a menekülésre? Az életre vagy a halálra? A gyűlölködésre vagy a szeretetre?...



„Minden talajban megterem valamiféle virág.

Minden napnak van valamilyen öröme.

Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.”

-Wass Albert-

(Bővebben erről Wass Albert : http://youtu.be/F4noviSCIGU)

A Karácsony arra is tanít, hogy emberként, magunkban hordjuk az újjászületésünk kulcsát, pontosan tudjuk, mit kell tennünk az életünkben azért, hogy boldogságot keressünk és találjunk.

Az ünnepeinkben átélhetjük, hogyan tudjuk magunkat és egymást elemelni a hétköznapok röghöz kötöttségeitől.

Igazi élet ünnepet élhetünk meg, amelyben értelmét veszti minden negatív gondolat,- megbocsájtóvá, nagylelkűvé, adakozóvá válunk, mintha varázsütésre megélnénk, hogy kikerekedik a világ…

Ne csak a fotóalbum kedvéért örökítsük meg mindezt, tegyük el magunknak az emlékezetünkbe, hogy az év minden időszakában velünk lehessen.

Ne feledjük, hogy a tél kellős közepén járva is képesek vagyunk másként tekinteni a világra és egymásra, tudunk magasra emelkedni, a hit erejére rálelni, szépséget teremteni, jóságra találni.

A kiüresedettséget meg tudjuk tölteni, az elidegenedést összetartozássá tenni, a hiány - gondolkodást hálával gyógyítani, az önzés magányát összetartozássá alakítani.

Ha az ünnep nagy pillanataiban mindent tudunk az örömről, a békéről, a szeretetről, akkor ez a bölcsesség igenis bennünk van, belül teremtődik, nem kívülről érkezik!

Bíztatok mindenkit, hogy írja meg most a hála levelét, öntse szavakba mindazt, amiért az életében, a találkozásaiban, a kapcsolataiban, a tapasztalásaiban, a tanulságaiban képes hálás lenni. Értékes ajándék lehet az év bármely időszakában elővenni, és emlékezni rá, mennyi értékkel és adománnyal is van teli az életünk.

„Legyen hát ez a ti utatok: élvezzetek minden pillanatot, bármely legyen is, adjatok hálát érte, leljétek örömötöket a most pillanatában és ünnepeljétek azt.”

-Osho-



***

Nagymamám élete sok viszontagság és temérdek munka közt telt, rendíthetetlen hittel járta az útját. Az utolsó éveiben bicegve, sok fájdalommal tett meg minden egyes lépést, mégis ezt mondogatta:

„MINDEN NAP HÁLÁT ADOK AZ ÉGNEK,

HOGY BÍROM ERŐVEL!”

Szerintem ilyen fényes úton válnak ünnepeink igazodási pontjainkká, szeretteink tanító mestereinkké, az életünk a legnagyobb értékké.

Adjunk hálát karácsonyi ajándékba magunknak, egymásnak, a világnak!

Áldott Karácsonyt kívánva,

Szalay Tünde

Ady E.: Karácsonyi rege, Szabó Gyula előadásában- http://youtu.be/EGxxSQ8qsXs

Bojtorján Karácsony ünnepén- http://www.youtube.com/watch?v=v-atSOvYmF0

 

Hála levél

A tél közepén járva, a természet kopárságában, a dermesztő hidegben, a mindent beborító ködös homályban, a hosszú sötét éjszakákban,- jelképesen minden megjelenik, ami emberi életünkben, szellemi fejlődésünkben próbatételt jelent.



http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303619_58b8312fa4033ca65264a9c1899096ab_1cefad_301.jpg

"…De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná "hová?" és "miért?" Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is.”

–Osho-

Advent várakozásában napról napra felgyógyul az ember a hitetlenségből, a kiüresedettségből, az elsorvadt érzésekből.

Mire eljön a Karácsony este, reménnyel és fénnyel telik meg a hiány-gondolkodástól megfagyott szellem, szeretet érzése tölti be a rideg szívet, és önzetlen jótettek kapcsolják össze újra az embereket.

Mintha egy csodálatos gyógyulásnak lennénk tanúi: az „emberiség depresszió - terápiájának.”



http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303620_773f7b941fb337d80060604239a43570_dad9fe_301.jpg

***

„Vannak, akik úgy érzik, újjászületnek, ha valami nagy csapás – háború, nyomor – sújtja őket. Az elemi szükségletekhez való visszatérés fiatalító fürdőként hat rájuk; a halál szomszédságára van szükségük ahhoz, hogy újra megérezzék az élet ízét.”

-Gustave Thibon-

A hétköznapok homályában ezernyi okot találhatunk, hogy mit - miért ne tegyünk meg magunkért és másokért...

Vég nélkül keresgélhetjük mindazt, amivel elégedetlenek vagyunk, ami hiányzik nekünk, ami elválaszt bennünket egymástól…

Számtalan nyomós indoka lehet az emberi lét értelmetlenségének, az élet boldogtalanságának,- aki elszántan keresi, az bizonyosan megtalálja!

http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303626_c047521cb430f57b6a6fd48bfba379cd_2ae987_301.jpg

Valójában mit keresünk az életutunkon?

Milyen szellemiséggel, érzésekkel és tettekkel töltjük azt meg?

Mire keresünk és találunk magunknak bizonyítékokat?

A bánatra vagy az örömre? A depresszióra vagy a lelki békére? A hajszára vagy a nyugalomra? A félelemre vagy a bizalomra? A közeledésre vagy a menekülésre? Az életre vagy a halálra? A gyűlölködésre vagy a szeretetre?...



„Minden talajban megterem valamiféle virág.

Minden napnak van valamilyen öröme.

Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.”

-Wass Albert-

(Bővebben erről Wass Albert : http://youtu.be/F4noviSCIGU)

http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303621_e1690ddc2af11a1c0912208131ea5e15_e26aea_301.jpg

A Karácsony arra is tanít, hogy emberként, magunkban hordjuk az újjászületésünk kulcsát, pontosan tudjuk, mit kell tennünk az életünkben azért, hogy boldogságot keressünk és találjunk.

Az ünnepeinkben átélhetjük, hogyan tudjuk magunkat és egymást elemelni a hétköznapok röghöz kötöttségeitől.

Igazi élet ünnepet élhetünk meg, amelyben értelmét veszti minden negatív gondolat,- megbocsájtóvá, nagylelkűvé, adakozóvá válunk, mintha varázsütésre megélnénk, hogy kikerekedik a világ…

Ne csak a fotóalbum kedvéért örökítsük meg mindezt, tegyük el magunknak az emlékezetünkbe, hogy az év minden időszakában velünk lehessen.



http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303623_cc78674c3738e0db2c9abfb0dedc50df_e8a88b_301.jpg

Ne feledjük, hogy a tél kellős közepén járva is képesek vagyunk másként tekinteni a világra és egymásra, tudunk magasra emelkedni, a hit erejére rálelni, szépséget teremteni, jóságra találni.

A kiüresedettséget meg tudjuk tölteni, az elidegenedést összetartozássá tenni, a hiány - gondolkodást hálával gyógyítani, az önzés magányát összetartozássá alakítani.

Ha az ünnep nagy pillanataiban mindent tudunk az örömről, a békéről, a szeretetről, akkor ez a bölcsesség igenis bennünk van, belül teremtődik, nem kívülről érkezik!

http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303625_0718c88178d3a9c26d30246a14f34f52_289ea8_301.jpg

Bíztatok mindenkit, hogy írja meg most a hála levelét, öntse szavakba mindazt, amiért az életében, a találkozásaiban, a kapcsolataiban, a tapasztalásaiban, a tanulságaiban képes hálás lenni. Értékes ajándék lehet az év bármely időszakában elővenni, és emlékezni rá, mennyi értékkel és adománnyal is van teli az életünk.



http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303624_d44d20ead914068ab1e8102b77b7dbac_294f8e_301.jpg

„Legyen hát ez a ti utatok: élvezzetek minden pillanatot, bármelylegyen is, adjatok hálát érte, leljétek örömötöket a most pillanatában és ünnepeljétek azt.”

-Osho-



***

Nagymamám élete sok viszontagság és temérdek munka közt telt, rendíthetetlen hittel járta az útját. Az utolsó éveiben bicegve, sok fájdalommal tett meg minden egyes lépést, mégis ezt mondogatta:

„MINDEN NAP HÁLÁT ADOK AZ ÉGNEK,

HOGY BÍROM ERŐVEL!”

Szerintem ilyen fényes úton válnak ünnepeink igazodási pontjainkká, szeretteink tanító mestereinkké, az életünk a legnagyobb értékké.

Adjunk hálát karácsonyi ajándékba magunknak, egymásnak, a világnak!

Áldott Karácsonyt kívánva,

Szalay Tünde

Ady E.: Karácsonyi rege, Szabó Gyula előadásában- http://youtu.be/EGxxSQ8qsXs

Bojtorján Karácsony ünnepén- http://www.youtube.com/watch?v=v-atSOvYmF0

http://imagestore1.blogger.hu/25_24345_303622_7ffb255f834f9859dbef4274dd49bc69_e27dc3_301.jpg

A cikkben szereplő képek forrása: google.hu

 

Témakör:Gyógyulás

Kedves Olvasóm!

A 2011 óta íródott cikkeiből, az áttekinthetőség kedvéért válogatva tettem ide írásokat, kategóriákba rendezve: Személyiségfejlődés, Gyógyulás, Ünnep a lélekben címek alatt.

A blog tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, aminek kérem a tiszteletbentartását. A tartalmak terjesztése írásos engedély kérése mellett, lehetséges. Ahogyan én feltüntetem az írók, tudósok idézésekor a nevüket, - én is ezt várom másoktól, akiknél ez eddig nem volt természetes, mint ahogyan azok is jogtalanul járnak el, akik szó szerint másolják be anyagaimat, vagy megjelentetik átszerkesztve és kifacsarva a nevem felhasználásával... Tehát ha jobbra fordulunk az jó, ha ellopjuk mások munkáját, az nem! Köszönöm.

 

G y ó g y u l á s


Illusztráció:Trencsényi Tibor

GYÓGY SZEREK és gyógyszerek

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 APRIL 13 11:20

Ha az embereket nem riogatják, sosem ébrednek fel a bódulatból?

Tényleg jogos és nem álszent az ítélkezés drog-ügyekben, alkohol-függőségben... miközben hazánkban 2012-ben 428 millió forint forgalom keletkezett a támogatott gyógyszerekből?  (KSH; nyilvános adat)

428 millió forint, egy olyan 10 milliós lakosú kicsiny országban, ahol naponta elszörnyedünk az állítólagos forráshiányoktól, a  mélyszegénység, a nélkülözés, a gyermekéhezés, a hajléktalanság, a nem támogatott beavatkozások (...) kapcsán! Egy olyan országban, ahol egy életmentő műtétre gyakorlatilag össze kell "kalapoznia" a szülőknek a pénzt, ha gyereküket meg akarják menteni... Érdekes? Alább lesz még ettől érdekesebb is...


Amikor idősek otthonában dolgoztam, láttam, hogy akár 20-30 féle tablettát is szednek az emberek naponta, a főnővérnek 1 egész napos munkájába telt, a heti gyógyszerelés elvégzése, egy parányi intézményben, 35 főre. Sokan vannak, akik ezért átalusszák a napjaikat a temérdek gyógyszer hatására... közösségi életet nem élnek, életörömük gyakorlatilag nincsen.

Tanácsadási gyakorlatból tudom, hogy egy  "átlag gyászolónak"  manapság akár 5-6 féle gyógyszert írnak fel a "gyászára", épp annyit, ahány tünete van. Mint ahogyan az sem ritka, hogy 8-10 éves szorongó gyerek vényt kap a háziorvosnál, amin erős nyugtatószer szerepel! (Kivizsgálás, alternatíva keresés, terápiás ajánlás: nincsen!)


A nyugtatók és altatók olyan "alapgyógyszerek", amiket sokan évtizedekig szednek, úgy, mintha ártalmatlan cukorka lenne. Pedig ezek a szerek komoly függőséget alakítanak ki, ezt 50 éve (!) tudjuk róluk, - mellékhatásaik gyakoriak és veszélyesek, a tüneteket nem rendezik, a betegségeket nem szüntetik meg.(Ha pl- az antidepesszáns megszüntetné a depressziót, akkor azt senki nem szedné ugyebár 10-15 évig...) Óriási tévedés, hogy az alvászavar megoldása az altató, vagy, hogy egy idős ember nem létezhet nélküle... Mint ahogyan a  szorongás kezelése sem egyenlő a szorongásoldó lenyelésével.

A 3 "TOPLISTÁS" NYUGTATÓ,-ALTATÓSZER MELLÉKHATÁSAI EGYBEN: Szedáció, aluszékonyság, lehangolt lelkiállapot (depresszió), imbolygó járás, memóriakárosodás, beszédzavar, szédülés, fejfájás, székrekedés, szájszárazság, kimerültség, ingerlékenység. Étvágycsökkenés, zavart állapot, tájékozódási képesség zavara, megváltozott libidó, álmatlanság, szorongás, idegesség, egyensúlyzavar, koordinációs zavarok, figyelemzavar, kóros álmosság, illetve kórosan mély alvás (hiperszomnia), levertség, homályos látás, émelygés, bőrgyulladás, szexuális zavarok, testtömeg-növekedés, testtömeg-csökkenés. Feledékenység, izomgyengeség, kóros mértékű felfokozott állapot (mánia), nem létező dolgok észlelése (hallucináció), düh, nyugtalanság, vizelet-visszatartási zavarok, menstruációs zavarok. Álmosság és mozgászavar, kábultság, fáradtságérzés, gyengeség,, fejfájás, szédülés, zsibbadás, látási zavar, eufória (indokolatlanul jó közérzet) és EEG (az agyi idegsejtek elektromos tevékenységét vizsgáló eljárás) eltérések. Étvágycsökkenés, zavart állapot, depresszió, tájékozódó képesség zavara, járás-és egyensúlyzavarok, koordinációs zavarok, memóriakárosodás, elmosódott beszéd, figyelemzavar, kóros álmosság, illetve kórosan mély alvás (hiperszomnia), levertség, szédülés, fejfájás, ájulásérzet, homályos látás, székrekedés, szájszárazság, émelygés, kimerültség, ingerlékenység. Szorongás, álmatlanság, idegesség, feledékenység, remegés, izomgyengeség, testtömeg-változás, nemi vágy változása, megnövekedett prolaktinszint, mánia, hipománia, hallucináció, düh, agresszió, ellenséges magatartás, agitáció, rendellenes gondolkodás, ingerlékenység, túlzott pszichomotoros aktivitás, rendellenes mozgások, emésztőrendszeri betegségek, kóros májműködés, sárgaság, bőrgyulladás, vizelet visszatartási és vizeletürítési zavarok, szexuális zavarok, menstruációs zavarok, szembelnyomás-fokozódás.

Aki azt hiszi, hogy a gyógyszer- csak gyógyításra való, téved! A gyógyszergyártás komoly üzletág. Szinte senkinek nem áll érdekében, hogy mi kevesebb gyógyszert fogyasszunk. (Bennünket kivéve!!!) Ugyan kinek állna érdekében, hogy egy sokmilliárdos bevételt- akár csak részben is,- de alternatív gyógymódokkal, pszichoterápiával stb. helyettesítsen?

Pedig 1 doboz "toplistás" nyugtató/altató gyógyszer áráért kapható:

- 1 doboz nyugtató gyógynövény tabletta
- 3 doboz nyugtató gyógytea
- 4-5 üveg 100%-os gyógyszerkönyvi tisztaságú illóolaj

Sőt, a terapeuták, lelki segítők többségénél az első konzultációk díjtalanok, a családsegítő központok, nevelési tanácsadók, pszichiátriai gondozók, szolgáltatásai ingyenesek. Ezrével működnek segítő-gyógyító csoportfoglalkozások hazánkban, amit a szakemberek önkéntesen vezetnek, vagyis ingyenesen elérhetőek.

Hogy is van ez?

Tényleg pénzkérdés a gyógyulás, vagy „csupán” szemlélet és gondolkodni akarás?

Mindez minimum érdekes.

Még inkább riasztó és felháborító.

Szerintem.

Felelősöket ne keressünk, mert a választás elsősorban a MI felelősségünk, ugyanis a rendelők és a gyógyszertárak közt MI szállítjuk a vényeket. MI vagyunk azok, akik dönthetünk így is és úgy is.

ALTERNATÍVA VAN!
A LÉLEKGYÓGYÁSZATBAN IS!

Aki ellátogat ide, és engem olvas, azt kérem, hogy gondolkodjon, mielőtt önmagát, vagy családját gyógyszerezi! Kivizsgálás és minden lehetséges gyógyulási eljárás feltérképezése nélkül, NE szedjen lelki problémákra gyógyszereket senki.

ALTERNATÍVÁK RÉSZLETESEN ITT:

Komplementer medicina- alternatívák a lélekgyógyászatban című cikkemben.

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 16 10:53

Alternatívák a gyász,- és veszteség feldolgozásban

Egy eldugult kis patakocskát természetesen ásóval is ki lehet tisztítani,

ugyanakkor az iszapban egy bottal keskeny csíkot húzva,

a víz áramlását így is meg tudjuk indítani.

Amennyiben ezt a kezdetben vékony erű folyást életben tartjuk,

az egyre több iszapot, és üledéket fog az útjából elmosni,

egészen addig, amíg a patak újra normális körülmények között fog csörgedezni.

Dr. Simeon Pressel

 

Bevezetés

Az emberi életút része a szenvedés és a halál is, aminek tudomásulvételét modern korunk szemléletmódja elidegenít tőlünk, ennek eredményeként az ember megtanulta fájdalmát eltüntetni, szenvedéseit megúszni, ehhez pedig ma minden lehetőség adva van. A tudás, az információrobbanás, a tudományos fejlődés, a média, mind arra sarkallnak bennünket, hogy könnyen, gyorsan, mélységek nélküli, erőfeszítésektől mentes és fájdalmatlan életet éljünk, amely viszont természetellenes, hosszútávon romboló következményekkel.

A természet tökéletesen megkomponálta számunkra az élet, a létezés ritmusát, benne az ember minden örömével és szenvedésével. Igazi utakon akkor járunk, ha nem képzeljük magunkat a természetnél okosabbnak, ha nem „ásóval” (pl.: gyógyszeripar túlkapásai) avatkozunk az élet áramlásába, hanem kis botocskákkal (pl.: homeopátia) segítünk magunknak és egymásnak, míg a természetes rendeződés bekövetkezik, harmóniánk visszaáll egy zavar vagy életpróba után.

Az alternatív gyógyászat és annak eljárásai számomra éppen ezt jelentik és ezért fontosak, hogy választási lehetőségeket nyújthassunk, megismertessük, hogy a mentálhigiéné területein sem csak egyféle (pl.: orvosi, pszichiátriai, gyógyszeres) megoldás van, hanem sokféle. Mindenki szabadon, felnőttként, felelősen dönthet saját témájában, nem egyféle receptet kénytelen elfogadni vagy elutasítani a problémái megoldásában.

Az információ is lehet gyógyító erejű, hiszen tudás birtokában mindenki dönthet róla, hogy saját szemlélete, életvitele, állapota alapján milyen megoldási módot választ. Ezért is látom értemét, hogy saját területemen is tegyek ezért, emiatt írom egy éve a Lélekmadár című blogot. (terapeuta.blogger.hu) Az egészség-betegeség témájában, mi magunk eldönthetjük, hogy milyen életszemlélettel közelítünk a létezésünkhöz,  hogy tehetetlenül belesüppedünk –e egy beteg világ diktálta lélekállapotba, (pl.kiisszuk a nyugati orvoslás gyógyszeripar által megtöltött poharát) vagy igazán vezetői vagyunk az életünknek (életvezetés), és alternatívák után nézünk. A fontos az, hogy bármelyiket választjuk, hiteles információk birtokában tegyük, ne öntudatlanul fogadjuk el és igyuk ki a „poharat”, kábán várva a gyors és fájdalommentes jobblétet.

Úgy érzem, segítőként az is fontos feladatom, felelősséget felébresztve legyek jelen az emberek életében, amihez az is hozzátartozik, hogy ne tegyünk beteggé olyanokat, akik nem betegek, és ne kezeljük gyermekként az egyébként felnőtt korú embereket, pusztán azért, mert problémájukban segítségre szorulnak, vagy megbetegedtek.

Alapvető a mentálhigiéné területén hogy a szélsőséges mértékű szenvedést enyhítsük, de egyben az is, hogy hagyjuk meg magunknak és másoknak, a fejlődéshez elengedhetetlen megtapasztalásokat.Ezek közé tartozik az itt választott témám is, a veszteség okozta gyász.

 

ALTERNATÍV ELJÁRÁSOK SZEREPE A VESZTESÉG FELDOLGOZÁSBAN

Sajnos napjaink gyakorlata a veszteségek (gyász) és tüneteik esetében is azt a tendenciát követi, amit más lelki megpróbáltatások, vagy fizikális elváltozások esetén. Egy segítséget kérő részére a klasszikus pszichiátriai rendeléseken annyi gyógyszer felírása történik meg, ahány tünete van a segítséget kérőnek.

A lehangoltság „megoldása” antidepresszáns, a feszültségé szorongásoldó, az alvászavaré altató, a magas pulzusé pulzusszabályozó… Így aki a gyász, egyébként természetes tünetei miatt felkeresi orvosát, pszichiátriai megoldásban, gyógyszeres terápiában részesül, ami esetenként 5-7 féle szer rendszeres szedését jelentheti, amelyek többsége függőséget és egyéb súlyos mellékhatásokat (pl.: antidepresszáns- frigiditást) is okozhat. Egy átlagos tájékozottságú gyászoló nincsen döntési helyzetben, ha nem kap információt, legfeljebb annyiban, hogy használja-e a kapott pszichiátriai szereket és részt vesz e gyógyszeres terápiában vagy sem…

 

Emiatt minden alternatívának nagy jelentősége van, hiszen ha az ember egészségéről, a gyógyítás felelősségéről azt állítjuk, hogy nem árthatunk, akkor az emberek számára kötelességünk választási lehetőségeket, természetes és ártalmatlan megoldásokat is felajánlani, hogy mindenki szemlélete szerint dönthessen.

 

HOMEOPÁTIA

A homeopátia holisztikus eljárási rendszer, klasszikus komplementer gyógyítás. Tüneti és alkati szerek szolgálják a problémák átalakítását, megfelelően kiválasztott erősségű dózisban, egy olyan öngyógyító mechanizmus aktivizálása által, amelynek végeredményeképp az ember (beteg) fizikai, lelki és szellemi szintjein egyaránt változás következik be.

A homeopátiás szerek alkalmazása mellékhatástól mentesen, allergia és függőség kialakulása nélkül fejtik ki hatásukat. Egyéni megoldásokat kínál, amelyek sablonmentesek, individuálisak, a félresiklott öngyógyítást hivatottak regenerálni, a teljes egészre hatnak, az ember egyéni érdekeinek és sajátosságainak messzemenő és alapos figyelembevételével. Mindezen jellemzőinél fogva a homeopátiás szerek szelíden, de egyben hatékonyan támogathatják a gyászfolyamathoz társuló érzelmi szenvedés és fizikai kísérő tünetek kezelését.

Fontosnak érzem kiemelni, hogy a gyógyszeres terápiával ellentétben, a homeopátia nem a tünetek elnyomásával fejt ki hatást, hanem az egyén természetes belső érzéseihez, működési sajátosságaihoz tökéletesen illeszkedve. Homeopaták szokták mondogatni, hogy a nem megfelelő, tehát az egyénhez nem illeszkedő szer, „elmegy a páciens mellett”, vagyis nem hat, ami azért jó, mert nem a természetes működés megerőszakolásával (ásó) részesülünk terápiában. A homeopátia az én értelmezésemben vagy hat, vagy ha nem, (csak figyelmeztet rá, hogy az a szer nem megfelelő választás) de utóbbiban sem ártalmas, és ez szerintem nagyon fontos a gyógyításban.

A homeopátia tüneti szerei kis-közepes potenciálban,- patikákban kaphatóak, az ettől nagyobb potenciálú alkati szerek alkalmazása, a krónikus zavarok és összetett kórképek kezelése homeopata végzettségű orvos kompetenciája.

 

A gyász homeopátiás szerei

A gyász homeopátiás szerei, a korai időszakban gyakran, napi 3-4 alkalommal javasoltak, később napi 1x két héten keresztül, 30 CH potenciában.

 

A rossz hír után, közvetlenül adható szerek:

  • Arnica montana

Gyászolót jellemzi: sokkos állapotban van, egyedüllétre vágyik, nem akarja, hogy megérintsék, erősködik, hogy minden rendben.

  • Aconitum napellus

Gyászolót jellemzi: riadt, és majdnem összeesik.

  • Opium

Gyászolót jellemzi: lebénul, és mozdulatlanná válik.

 

A későbbi időszak gyakori szerei:

  • Nux Vomica

Gyászolót jellemzi: mérges, és elviselhetetlenül kritikus másokkal szemben.

  • Pulsatilla

Gyászolót jellemzi: sírdogál, és gyakran beszél a veszteségéről. Szereti, ha vigasztalják.

  • Natrium chloratum

Gyászolót jellemzi: elutasít minden vigasztalást, mert attól fél, hogy sírni látják. Magába fojtja az érzéseit.

  • Ignatia

Gyászolót jellemzi: sokat sóhajtozik, gombócot érez a torkában, felváltva sír és nevet.

 

Ha a homeopátiás szer nem hoz enyhülést, abban az esetben homeopata orvos segítségét kell kérni, aki alkati szerrel tudja támogatni a felépülést, az esetlegesen kialakult kóros állapotból való gyógyulást.

 

AROMATERÁPIA

Az aromaterápia természetes, esszenciális illóolajok által éri el a harmonizálást, kiegyensúlyozást. Az esszenciális illóolajokat növények leveleiből, hajtásaiból, gyökereiből, kérgéből nyerik, speciális eljárások által, aminek eredményeként erős koncentrációjú, terápiás célra alkalmas gyógyító esszencia jön létre. (pl.10 tonna citromfűből 1 liter hatóanyag)

Hatásmechanizmusa holisztikus, amely az ember energetikai, fizikai, érzelmi és szellemi síkjait is eléri, hatást gyakorol az emberi test finomanyagi jelenségeire és rendszereire (aura, meridiánok, csakrák, prána) és mindezekben együttesen jótékony öngyógyító képességeket bontakoztat ki.

Alkalmazási területei felölelik mind a preventív célokat, mind az aktív gyógyító törekvéseket, akut és krónikus problémák fennállása esetén is alkalmazott eljárás.

Belélegzés (párologtatás, gőzölés) útján az illatok a szűrő nélkül,közvetlenül, azonnal hatnak a szervezetünkre. De vivőanyagok segítségével: mézzel, hordozóolajokkal vegyítve, vízzel hígítva, alkalmasak masszázsra, borogatásra, fürdőzésre. Közvetlen módon, hígítás nélkül az alkalmazásuk,- a rendkívül nagy töménység miatt,- kifejezetten káros, emiatt tilos.


Gyász esetén ajánlható főbb illóolajok:

Ciprus- idegerősítő és nyugtató

Narancsvirág- „antidepresszáns”, álmatlanságot szüntet, keringésszabályozó

Rózsa-nyugtató, és „antidepresszáns”, egyensúlyba hozza az érzéseket

Tömjén- idegnyugtató, légzéslassító, meditációt-elcsendesedést segítő

Szantálfa-idegnyugtató, relaxáló, általános erősítő-ellenállásnövelő

Vetiver- feszültségoldó, idegnyugtató, „antidepresszáns”, földel és alapoz (stabilizál)

 

Gyászban is jellemzően előforduló érzelmi állapotokra ajánlott illóolajok:

Idegesség, félelem: Bazsalikom, boróka, cédrusfa, ciprus, citromfű, fenyő, édeskömény, fahéj, geránium, gyömbér, ilang-ilang, izsóp, jázmin, kamilla, koriander, levendula, majoránna, mandarin, muskotályzsálya, narancs, pacsuli, pálmarózsa, petitgrain, rózsa, rózsafa, szantálfa, tömjén, vanília, vetiver

Harag: Bergamott, ilang-ilang, jázmin, narancs, narancsvirág, pacsuli, petitgrain, római kamilla, rózsa, vetiver

Aggodalom: Bergamott, cédrus, cickafark, geránium, levendula, mandarin, narancsvirág, pacsuli, római kömény, rózsa, szantál, tömjén, vetiver, zsálya

Az illóolajok alkalmazása egyszerűségük révén olyan elérhető eszköz a számunkra, amelyet a mindennapokba igazán könnyű beépíteni, áldásos hatásuk pedig szinte azonnal tapasztalható.

EGYÉB SPECIÁLIS SEGÍTŐ ELJÁRÁSOK GYÁSZOLÓKNAK

Számomra 3 olyan vonzó, érdekes területet említek meg, amelyek kevésbé elterjedtek, de megalapozott rendszerekből álló terápiás eljárások és hazánkban is elérhetőek. A gyász és veszteség okozta érzelmek feldolgozáshoz, az esetleg elakadt gyászmunka terápiájához bármelyikük kiegészítő eljárásként ajánlható.

Ezek azonban már nem privát és „laikusan” is elérhető módszerek, hanem magasan képzett szakemberek, specialisták tudását és jelenlétét igénylik.

A Collot orvosi festésterápia nem a művészi önkifejezést célozza meg, épp ez által különleges számomra, hanem orvosi festésterápia, amely képes az emberi lény mélyebb rétegeit megszólítani, ezáltal fizikai, lelki és szellemi síkon egyaránt terápiás hatást fejt ki. A festésórákon a fény, szín, és sötétség a három meghatározó terület, amelyek egyenként más és más területen érik el az embert. A színekkel való tudatos munka a lelket táplálja és feloldja a lelki problémákat. „A lélek birodalmában a szín sohasem mozdulatlan.”A fény és sötétség jelenségei a festésben diagnosztikai információkat hordoznak, a fény a gondolatok, a sötétség a test állapotaira utal. A módszert Magyarországon a gödöllői Árnika Központban Ujváry Éva festésterapeuta végzi. (http://www.festesterapia.wordpress.com)

A Pressel masszázst Dr. Simeon Pressel dolgozta ki, Dr.Rudolf Steiner antropozófiai rendszeréből merítve az ihletet. Ez a módszer számomra emiatt vonzó éppen, hogy tudható róla, hogy egy teljes filozófiai rendszeren alapul, és egy világosan megfogalmazott emberkép áll mögötte. A masszázs sajátos dinamikával, ritmussal és pihenésekkel a szervezet öngyógyító mechanizmusait indítja be.  Nem a kis problémákkal, elakadásokkal foglalkozik, hanem az egészségeset erősíti meg, arra alapozva, hogy az áramlások hatására a szervezet önmagát meggyógyítja.

A Hangterápia eljárás eredete ősi, hiszen az emberi kultúrának mindig meghatározó része volt a hang, a zene, az éneklés, mint a lelki- szellemi- spirituális sík kifejezője. A zene terápiás hatását világszerte használják pszichoterápiás gyógyításra, beszélgetésekkel kiegészítve. A hangterápiát másként alkalmazzák, mert ebben a hangok és rezgések befogadása történik, a páciens passzív, nyugalmi állapotban van. A gyász esetén, illetve más lélektanilag megterhelő állapotokban éppen ez,- a gondolatokat kikapcsoló, idegrendszert tehermentesítő szerepe, ami jótékony lehet. A hangterapeuta a hangtálak, csengők, gongok megszólaltatásával,- egyrészt erős érzelmi hatású hangokat hoz létre, másrészt a hangrezgés által valós fizikai hatásokat kelt a szervezetben,(amelynek jelentős része vízből és folyadékokból áll) ahol pedig a rezgések tovaterjedve, konkrét változásokat, gyógyulást idéznek elő. A hangterápiás kezelés (hangmasszázs, hangfürdő) képes mély ellazult állapotot rövid idő alatt létrehozni, nyugtatni és harmonizálni az idegrendszert, illetve konkrét célzott frekvenciákkal, a fizikai gyógyulást is elősegíteni.

 

A lélek gyógyulásának segítése számos alternatív, beszélgetésalapúformában lehetséges, amelyek a pszichiátria és a pszichoanalízis uralkodó iránya mellett sajnos kevésbé ismertek.  Ilyen a logoterápia, ameseterápia, az antropozófus orvoslásban a biográfiás munka.

Ezeken túl a művészeti terápiák, légzésterápiák, relaxációs eljárások, jóga irányzatok is hatékony megoldásokat nyújthatnak, ha egy veszteség kapcsán alternatívákat keresünk a felépüléshez.

Magyarországon úttörő munkát végez a gyászfeldolgozó önsegítő csoportok elterjesztésében és az ismeretterjesztésben a Napfogyatkozás Egyesület és Singer Magdolna.

 

Záró gondolatok

„…A szív maga, mint helyeset azért érez meg, mert az megfelel a legjobb és legszebb lehetőségnek azon lehetőségek között, amelyek éppen rendelkezésünkre állnak.”

Dr. Vik János, teológus

Az ember az életútjába berobbanó megváltoztathatatlan eseményekkel szemben csak addig tehetetlen, míg felismeri, hogy a szenvedés útját önmagában saját maga határozhatja meg.

A gyógyításban a Presseltől a bevezetőben idézett „patakocskák kitisztításához” én a „botocskákat”, az alternatívák keresését tartom helyesnek, és erre bíztatok másokat is, - a sorsba való tehetetlen belesüllyedés, vagy az erőszakos beavatkozások helyett.


***

Források- ajánlott olvasmányok:

  • Dr. Kürti K. - Dr. Molnár M. - Dr. Zelcsényi J (1999): Gyógyítás a családban homeopátiával. Remedium Kiadó
  • Frank Zsófia-Kürti Gábor (2003): Gyógyítás illóolajokkal. Puedlo Kiadó

Interneten elérhető információk:

  • Aromaterápia: Biegelbauer Pál: Aromaterápia-az illatok nem hazudnak Televíziós riport: http://www.youtube.com/
  • Collot terápia: http://www.aranyarnika.hu/collot.html
  • Homeopátia: Stressz, pánik és alvászavar kezelése homeopátiával http://homeopatia.info.hu
  • Napfogyatkozás Egyesület:  http://www.gyaszportal.hu/
  • Pressel masszázs: http://www.massage-pressel.com/index.php?lang=hu
  • Singer Magdolna honlapja: http://singer.hu/
  • Szalay Tünde: Lélekmadár blog- http://www.terapeuta.blogger.hu/
  • Vik János honlapja: http://dialogus.ro/

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 22 12:20

Mire éhes még az ember?

A körülöttünk lévő információrobbanás a „Tedd, vedd, edd!” - Bagdy Emőkétől származó- felszólítással tülekedik be az életünkbe, végeláthatatlan lehetőséget kínálva arra, hogyan szerezzük meg a számunkra kívánatos életet. A szerzés marketingje folyamatosan korbácsolja feljebb az igényeket, - mára szinte nincs elérhetetlen,- bárki bármit elérhet, megvehet, magáévá tehet. Álomotthon, álomautó, álom- munka, álom-vállalkozás… kínálja magát, a bőségasztal kimeríthetetlenül ontja a lehetőségeket.


A társadalmi jólét azonban furcsamód (?) nem hozott egész-séget, boldogságot, és egyáltalán nem tüntette el, - sőt inkább növelte a megoldandó problémákat.  A lakosság csaknem 1/3 része küzd bevallottan mentális betegségekkel, azokról nem is szólva, akik nem nyilvántartott betegek, de nem is egészségesek, illetve arról a felbecsülhetetlen nagy csoportról, akik pszichoszomatikus kórképektől szenvednek, és fizikális terápiákban részesülnek.

 

Vajon mennyi jel, betegség, rombolás és kín kell még, míg tényleg mindenki megérti, hogy „az ember nem csak kenyéren él”? Mennyi időnek kell eltelni, mire a jólét, az alapszükségletek,-  az ivóvízen, a meleg levesen, a melegedőn kívül az ember érzelmi, kapcsolati szükségleteit is jelenteni fogja?

Mennyi álomszerűen tökéletes életet kell látnunk buborékként szétpattanni, mire felfogjuk, hogy a tökéletesre formált materiális díszletek között, mennyi hátrányos helyzetű, éhező didereg? Mert ők is éppen úgy azok, akiknek „mindenük meg van”, sőt még attól is nagyobb bőséget élveznek, mégis elégedetlenek, boldogtalanok, zavarodottak, hálátlanok, mert lelki-szellemi értelemben véve, nincstelenek, vagy nélkülözők. Bár „mindent” megszereztek, még sincs semmijük, ami maradandóan elégedetté, néhanapján örömtelivé tenné őket.

Az ember éhes a jóságra, biztonságban, szeretetben, megbecsültségben, bőségben akar élni… a hajtóvadászat közben sokan mégsem jutnak tovább, mindezek karikatúrájánál.

 

A társadalmi elégedetlenségre reagáltak a szemfülesek, bővítették a termékpalettát, - áruba bocsájtották az egészséget, a szépséget, a fiatalságot, a boldogságot, a tudást… a legvakmerőbbek még a spiritualitást, a transzcendenst, a beavatást… is portékaként árulják. A kínálat oldaláról tehát nem lehet ok panaszra, sokan szinte bármit elkövetnek, hogy a szerzési vágyat kielégítsék, és a kétségbeesetten kereső emberből hasznot húzzanak.

Ám ettől sokkal érdekesebb kérdés, hogy:

Mitől, (és főleg) mire éhes az ember igazán?- ha ekkora bőség, ennyi lehetőség közepette is szüntelenül vadászik és keres?

Összességében a modern kor embere, minden technikai vívmányával, tudományos felfedezésével együtt sem volt képes rá, hogy az egészséget elégedettséget, boldogságot, mindenki számára teljességgel megteremtse.

Ha ekkora az igény és ekkora a lehetőség, akkor az ember talán nem megfelelő helyen keres? Talán az ember, amit igazán kívül, a környezetében kutat, az nem is ott van, hanem mélyen belül elrejtve?

Az előzőek után, nem túlzás talán, ha azt írom, hogy az ember a legkiválóbb teljesítményt a szerzésben érte el.

Csakhogy a teremtett világ korántsem ilyen egyszerű működésű, mert a benne élőknek, amellett, hogy ösztöneik az alapvető szükségleteik kielégítésére hajtja őket, még ráadásul folyamatosan el is kell veszíteniük valakit vagy valamit.

 

hogyan veszítsünk?- kérdésre pedig az embernek gyönge válaszai születnek, mert erre nem készítették fel a siker-emberről szóló kiképzésen.  A „szerzés tréning sorozat” ugyanis a nyerésre, profitra, birtoklásra… kondicionál, - veszteségekre nem.

Szerezni tehát kiválóan tudunk, de elveszíteni, elengedni, lemondani, áldozatot hozni, nem. Ha ez az állítás hamis volna, az emberek nem betegednének bele sorsuk egyszerű változásaiba, egyéni életciklusaikba, kapcsolataik átalakulásába, és olyan természet adta nagy megpróbáltatásokba, mint az elmúlás,- aminek elutasítását pontosan láthatjuk abban, ahogyan a modern ember viszonyul a fiatalság, a szépség, az egészség, az élet átalakulásaihoz és elengedéséhez.

Egy szeretett személy elveszítése rettenetes kín, - aki átélte tudja,- aki nem, idővel majd megtapasztalja, hogy a halál a legnagyobb próbatétel az ember számára.

Ám az egészen kicsiny, köznapi elengedésekkel is problémák vannak, ami látható a felhalmozásban, a használati tárgyak elszaporodásában, a selejtezés képtelenségében, a haszontalanságokhoz való ragaszkodásban éppen úgy, mint szellemi téren egy vélemény, elképzelés, szokás, életmód merev fenntartásában.

A kielégíthetetlen szerzési vágy mellett, az elveszítés problematikája is megoldatlanul növekszik korunkban, ami megoldásra vár.

Az életút minden váltófázisa odahelyez valamilyen formában elénk egy elengedésre szánt „csomagot”, ám a szerzésben szocializálódott generációk mintsem tudnak kezdeni vele.  Kultúránkból úgy tűnt el az elengedés, ahogyan teret nyert benne a szerzés, a birtoklás, az ember alkotta világ türelmetlen hajszája, hogy fájdalommentesen, el-érzéstelenítésben szülessen és lehetőleg így is éljen egy áloméletet, amiből az elmúlásnak, a meghalásnak a rémálma sem ébreszti fel. Ha az embert „rossz álmok” gyötrik néhanapján, vagy az élet értelmetlenségének gondolata aggasztaná, akkor erre az eshetőségre is vannak megoldások: az altatók, nyugtatók, alkohol, drogok végtelenül sorakoznak a modern ember „patikájában.”

 

Ebből az álomból felébredni és tisztán látni azoknak van esélye, akik elfogadják, hogy a teremtett világ törvényszerűségei között az ember, mint alkotó lény, nem mindenható. Az ember csodálatos lény, sokunk szerint isteni is, -de nem Isten, és ez óriási különbség.

Az életút bonyolult szőttesében folyamatosan „kereskedünk” a Teremtéssel, állandóan alku tárgyát képezi, hogy mit kapunk meg, és annak mi az ára.

A születésnek fájdalmas szenvedés az ára, az érésnek a türelmes várakozás, a fejlődésnek a minőségi változás, a bölcsesség feltétele a megtapasztalás, az életnek a halál...

A létezés egyensúlya úgy van megkomponálva, hogy abban mindennek megszabott ára van, és ebben nem működik a „feketekereskedelem”, megúszhatatlanul adózunk, - bizonyos áldozatokat hozunk a megszerzett javakért. Aki pedig „hitelből” szerez, és a Teremtés ritmusát figyelmen kívül hagyja, annak elégedetlen hajszává változik az élete, amiben semmi értékes, amire vágyik, nem lehet az övé, és könnyen arra eszmél, hogy mindent elveszített.

 

A szerzés hajszájában az ember két dolgot alapvetően nem tud. Kívül akarja megszerezni, amit belül szükséges megteremteni. Kívül akarja pótszerekkel visszakaparintani belső veszteségeit. Ezáltal általános külső kontroll alá vonta magát, azt hiszi saját világformáló erejénél fogva, hogy az ember alkotta világból nélkülözhető saját belső világának rendje, saját felelőssége. Másrészt olyan erősen hisz a külső dolgok erejében, a kívül megszerezhető értékek értelmében, hogy saját teremtőerejéről, belső egészségéről, szellemi és lelki tartóoszlopáról teljesen megfeledkezett, emiatt sokak élete alapjaiban ingó, törékeny szerkezet. Ezért is láthatunk olyan sok embert lehorgasztott fejjel, fénytelen tekintettel,- akikről a statisztikákban vagy kiderül, vagy nem, hogy nem egészségesek, de ez a lényegen mit sem változtat, - mert életükben nem lelik az örömöt, az értelmet, értékeikkel elégedetlenek.

Mire éhes még az ember?

Szerintem leginkább mind olyan dolgokra, amik szinte semmiségek, megfoghatatlanok, mérhetetlenek, mégis nélkülözhetetlenek. Mind olyan dolgok, amiket belül érzünk, vagy két ember kapcsolatában jönnek létre.

Az ember élhet jóléti társadalomban, de fabatkát sem ér jóléte, ha nem szeret élni, nem látja értelmét az életének.

A jólétben az nem marad éhes, aki „mindennapi kenyérként” előteremti magában az élettiszteletet, az életszeretetet, az értelmes életet, és mindezt a hite tartja össze.

Embernek lenni egyáltalán nem könnyű, igaz, senki se ígérte, hogy az lesz. :) Ehhez azonban sok erőt kapunk, ha jó dolgokkal etetjük magunkat, és egymást, na meg persze, ha rájövünk, hol is vannak igazán azok a finom táplálékok, amik szeretettel, értelemmel, hittel töltenek fel bennünket. :)

Örök ideák fonalaival kapcsolódj az egyetlen Valósághoz,

mely sohasem fogyatkozik,

és semmiféle ártalom nem férhet hozzá.

Szepes Mária

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 22 14:57

Mire éhes még az ember?

A szerzési hajsza és a jólét megteremtése után is éhesen maradt az emberek jelentős része, a társadalmi elégedetlenség és a betegségek magas száma arra figyelmeztet, hogy ideje másféle tápanyagforrások után kutatni. Erről szólnak az alábbi gondolatok, folytatva az előzőeket.

 

Élettörténetekből merítve úgy érzem, a legnagyobb veszteség az, ha az ember hitevesztett állapotba kerül. Ekkor nem látja át, hogy a sorsa mire hívja, és abban mi a saját személyes dolga. Ekkor összekeveredik a föld és az ég, az ember ambivalens létállapotba kerülve vagy azt hiszi, hogy mindenható- sorskovács, vagy azt, hogy büntetésre ítélt, tehetetlen áldozat.

Wass Albert csodálatosan írja le, ahogyan az ember oszlopai „homokszemcsékből és ködből” saját erőből épülnek fel, bármilyen körülmény ellenére, újra és újra.

Az oly nagy tudású ember, „csak” a legfontosabb életértékeket nem képes legyártani, megszerezni. A hitét, a reményét, a szeretetét, amit az életébe vet, a kapcsolatokat, amik körbeölelik, mindezeket csak saját maga nevelheti fel, - és akkor sem állandó a birtokjoga, ha e vágyait elérte.

Ha alapjaiban meginog, vagy összetörik, - csak saját magában szülheti újjá „homokból és ködből” azt, ami ismét megtartja őt. Valami földiből és valami égiből állíthatja fel, alkothatja újra meg.

Ez pedig egészen másféle minőség, mint a szerzés. Az élet értelmességébe való bizodalom, az életszeretet, a kétkezi munkával rakosgatott homokszemcsék, és az égből kapott megfoghatatlan kötőanyag által, ködből épül fel ez az oszlop.

Akik a lelki egészségük elveszítésével küzdenek, a szerzés-elengedés káoszától, kötődéseik zűrzavarától is szenvednek. Nehezükre esik átlátni helyzetüket, nem látják a szabad tereket, határterületeket, felelősségeket.

Ilyen a sokakat érintő depresszió állapota is, ami azt az illúziót kelti, hogy nincsen hit, remény és szeretet, - a belső világ üres. Ebben az állapotban az ember gyászol, mégpedig az életének halálos ágya mellett ül, nem látja értelmét, nem érzi örömét, nem tudja szeretni, és nem hisz a felépülésében. Aki ezt az érzést már átélte, tudja, hogy a depresszióban olyan, mintha az ember saját életén kívül lenne,- egy ürességben, semmiben. „A semmi ágán ül a szívem”- ahogyan József Attila írja, a Reménytelenül című versében.

A lelki betegség- egészség főgyökere: a hit, amit nevezhetünk sok mindennek, - szellemnek, életszemléletnek… de a lényege az, hogy az ember gondolkodását, érzelmeit és tetteit áthatja,- életét,  jólétét meghatározza.

Hinni annyi, mint meggyőződve lenni olyasvalamiről, amire nincsen bizonyítékunk, nem látható, nem hallható, mégis hisszük, hogy létezik, tehát számunkra van. A hit az egyetlen, amit senki nem adhat el nekünk, senki nem vehet el tőlünk, és senki nem rombolhat le végérvényesen bennünk, amit mi magunk nevelünk magunkban, temetünk el (depresszió) vagy éltetünk.

Az ember szerzésben kiváló, de alapvető veszteségeit mégis érzi, csak nem tud velük mit kezdeni.

A veszteségekre adott érzelmi válasz, valójában a gyász. Az utcákat járva sokakat látni olyannak, akik olyanok, mint akik gyászolnak. A gyászra adott első érzelmi válasz a irtózás, az elutasítás. Belül sokan érzik, hogy mindent megtesznek, hogy megszerezzék, amit elvár és diktál is valamelyest a környezet, de belül mégis ott a gyász, a hiány, az érzés, hogy valami nincsen rendben. De mi?

Mivel az ember a materiális biztonságra rendezkedett be, a szerzésre kondicionált, és nem ritkán mindenható sorskovácsnak is hiszi magát, a mélyre hatoló sorskérdések megválaszolása kevésbé, többnyire csak traumatikus események hatásra foglalkoztatják. Mivel pedig ritkán megy a felszínnél mélyebbre, a lényeges létkérdésekre nincsenek válaszai, a változások, a múlandóság alapvetően megbénítja. A gyász szakaszai bemutatják ezt a folyamatot: sokk, kontrolláltság, elutasítás, elfogadás, adaptáció.

Mivel „instant levesként” tálalja elénk a kor az életet is, gyors és fájdalommentes megoldásokon szocializálódtunk, ezért gyakran elakadunk, ha a szerzés ellentétével: a vesztéssel találkozunk.

Márpedig találkozunk vele, hiszen az élet ciklikus változásai mindnyájunkat érintenek és elérnek. Gyermekség, fiatalság, szépség, egészség, szerepek, kapcsolatok, majd pedig maga az élet elveszítése köszöntenek be az életünkbe.

Megoldási módjaink szegényesek, nem ritkán betegségekbe torkollnak, sokan évtizedek óta cipelt veszteségeik fájdalmában próbálkoznak a kor követelményei szerint áloméletet élni, „altatószereket” használni, sikerrecepteket, örök ifjúságot, makkegészséget vásárolni… Mások magukra erőltetik az elengedést, holott még sokkhatás alatt állnak, fejlődési lépcsőket kívánnak átugrani mérföldes csizmájukkal, ami elfojtásokhoz, szakadásokhoz, beteg kapcsolatokhoz, beteg társadalomhoz, sorserőszakhoz vezet…

 

Mi a megoldás?

A megoldás annak a tévhitnek az elengedése, hogy az élet szenvedés nélkül, erőfeszítésektől mentesen,- mintegy meghitelezve a fejlődési fokozatokat,- örök boldogságban, sikerben, bőségben… élhető anélkül, hogy a sorsszerű változásokat tudomásul vennénk, és azokhoz folyamatosan alkalmazkodnánk.

Létünk örök változásokban telik, „semmi sem örök csak a változás”-mondja egy keleti bölcsesség. Az ember akkor „jár legjobban”, azaz legjobb úton, ha erre az állandó változásra rendezkedik be, erre készen él. Ha képes. De van, amire nem lehetséges...

 

„Valamiért én vagyok az a "szerencsés" delikvens, aki "megnyertem" ezt
Isten? a Sors? az Élet? - akartam vagy sem - visszavonhatatlanul felvett a veszteség elnevezésű posztgraduális képzésre”

-Szalay Cili, tanácsadó, terapeuta

 

Aki képes életszemléletét arra nevelni, hogy az élet mindenekfelett méltó a szeretetünkre, értékes és értelmes, annak bármilyen legyen is a sors lapjárása, megszerezte magának a kulcsot, hogy mindezt megteremtse és megtartsa az életében. Tartóoszlopa, legfőbb tápanyagforrása a hite lesz.

Az egyedüli, amit az ember csak maga ENGEDhet el, és SZEREZhet meg, az szerintem nem több, és nem is kevesebb, mint a HITE.

 

Idézett forrás:

W a s s A l b e r t , Volt egyszer egy ember. Szentgotthárd, 1926. november 14.

 

 

 

 

 

Lehet! 1.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 DECEMBER 9 18:59


Jövök- megyek, alkohol szag. (Nincs születésnap) Nézem a tekinteteket, homály. Fiatalok, idősek... Nem itt vannak... Ki és miért használ szereket, alkoholt, gyógyszereket, ilyen-olyan természetes és szintetikus anyagokat?- hagyjuk most a szociológiát,politikát, géntudományt... Szerhasználat hétköznap, iskolában, munkában, bárhol, bármikor, nincs apropó. Nincs ítéletem,- mindenki él ahogyan akar, ahogyan tud,- csak pár gondolat,- ha érdekel.

Van a valós világ- ez itt,- és van "az a másik", ahová a szerek kiröpítenek.
Aki ott, abban a másikban sokat és szívesen időzik, az egyre kevesebbet van itt.
Az a másik világ tehermentes, könnyű és jó, abban másfélék a kapcsolatok, a viszonyok, az érzések, a gondolatok. Ahhoz képest visszatérve, egyre zordabb, üresebb, gondterheltebb, szorongatóbb ez az élettér. Aki szenvedélyesen, kontrollt tartani képtelen módon a másik térben kezd el "élni", az nagyon sokat kockáztat. Mondhatni mindent. Az élete, az igazi létezése ÉRTELMÉT veszíti el, áldozza fel.

Mondják,-akik bizalommal megosztják velem ezeket az élményeket, vagy vallanak szenvedélyeikről, hogy "csak...", hogy "de...", hogy nincs veszélye, hogy természetes, hogy....

Van veszély!
Sokat kockáztattok!
Mondhatni mindent!

Nincs természetes anyag, - megmondom miért nincsen.
A természetes az, amiben élsz, úgy értem szermentesen.
Akármilyen is az az élet most.
Minden, ami kiröpít a valóságodból, az nem természetes, az egy másik tér, egy másik létezés, ami távol visz attól, ami van, Ki vagy, amid van, akid van...
Visszatérsz, körülnézel, és látni sem bírod a saját világod, mert úgy érzed értelmét vesztette, megsemmisült, lenullázódott a másikhoz képest.
Ezért, ha érdekel, én azt mondom, maradj itt, koccints erre az életedre azokkal, akiket szeretsz, élj itt értelemmel és örömmel teli életet, mert a valóság ez, a természetes EZ!
Ez az igaz.
Mondhatod erre most azt, hogy "igen, de nincs..." nincs pénzem, nincs munkám, nincs szerelmem, nincs értelme...
Én meg erre azt mondom: MÉG LEHET!!!
Ami itt van, ebben a valóságos világunkban, az a miénk igazán.
Ennek, csak ennek van hosszútávon értelme.
Sokan azért mennek át a másik oldalra, és azért viszik vakvágányra a sorsukat, mert azt hiszik, hogy "nem lehet". Nem lehet szebb, jobb, több, más...
Ne higgyétek el magatoknak, hogy nem lehet, ez önbecsapás.
Én azt mondom: LEHET!
Meg lehet lépésről-lépésre tölteni a valóságot értelemmel, örömmel!
LEHET!

 

Lehet! II.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 DECEMBER 9 19:03

JÓL JÁRNI

Jól járni' - ha ezt halljuk, többnyire azt értjük, hogy az egyik oldalnak legyen jó, az egyik érdeke érvényesüljön, az egyik fél gyarapodjon, előnyhöz jusson. Az egyiknek legyen igaza, jóléte, egészsége, pénze, sikere, jusson neki biztonság, szeretet, boldogulás...
NE ÁRTS! - ezt ültették el bennem és mindenkiben azok, akik a segítés, a humánum örök érvényű törvényeire tanítottak bennünket.

Az életünk, a sorsunk,- hosszútávon mér meg minket! Ebben a sportágban évtizedekben, emberöltőkben értendők az eredmények! Ha ma megcsorbul a jó, megreped egy kapcsolat, megsérül az érzés, a békesség, a becsület, annak a nyoma a sors útján megmarad.
Ha ma úgy nyerünk egy helyzetben, egy vitában, egy versenyben, egy üzletben, hogy valaki mástól loptunk,- a magunk javára, az a tett nem tűnik el.
Mint ahogyan nem tűnnek el a rossz tettek, a becstelenségek, az etikátlanságok, a sötét gondolatok, az ártó szándékok, a megsemmisítő, megbetegítő hatásaink sem.
Aki JÓL JÁR az útján, akit JÓ célok vezérelnek, az az élete minden területén úgy akar JÓL JÁRNI, hogy közben NEM ÁRT másoknak.
LEHET úgy érezni, gondolkodni, beszélgetni, dolgozni, alkotni, üzletelni... hogy nekünk is és a másiknak is jusson. LEHET úgy fejlődni, hogy a másik ne sorvadjon el.

JÓL JÁRNI, azt jelenti, hogy te is, én is jól járunk, mindkettőnknek teljesülhetnek a vágyai, a céljai, miközben nem sérül meg örökre, az oly törékeny bizalom, tisztelet, becsület.
LEHET!

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 FEBRUARY 10 23:15

L e l k i   b e t e g  a   c s a l á d b a n

Szeretettel Zsófinak, Dórinak, Andinak, Attilának…

és minden más  nevű,- hasonló cipőben járónak

Kik jönnek hozzám tanácsadásra? Sokan hiszik, hogy a gyengék, az érzékenyek, a betegek… Higgyétek el, többnyire nem! Sorra olyanok, akik sokat kibírtak, akik összeszedik a bátorságukat, és nem saját maguktól, hanem hozzátartozójuktól szenvednek. Visszatérően megtalál a téma, amiről most fontosnak tartom, hogy írjak:

Mit lehet tenni, ha a hozzátartozó a lelkileg beteg?

Nagyon nehéz ügy!

Állítom, nehezebb, mint amikor valamilyen fizikai betegségben segítünk. Egy lázas betegségségben, egy csonttörés után, egy műtétet követő lábadozásban gondoskodni, kitalálni a másik kívánságát, szükségletét könnyű,- közben sértetlenül és erősen helytállni is az. Emlékszem voltam olyan helyzetben, amikor két kisgyerekem mellett, két felnőtt beteget is gondoztam a családomban, és nem voltam tőle fáradt, sőt!

Egy lelki betegség segítésében, elviselésében, már nem ez a helyzet. Egy személyiségzavaros, depressziós, szenvedélybeteg… hozzátartozó környezetében élni a mindennapokat, rendkívüli megterhelés, túlzás nélkül állíthatom, hogy a legnehezebb életfeladatok egyike.

Aki ebbe a helyzetbe kerül, sokszor nem választhat, hiszen egy nem kívánatos baráttól megválhatunk, de egy lelki beteg családtagtól többnyire nem,- szükségünk van (volna) igazi megoldásokra. Aki ilyen terhet visel, sokszor tanácstalan, szorong, dühöng, igazságtalannak érzi helyzetét, tehetetlennek magát, súlyos félelmeket, konfliktusokat él meg belül és kívül egyaránt. Háborog a lelkiismeret, mit lehetett volna tenni, mit rontott el, mivel érdemelte ezt a kapcsolatot, ezt a csapást a hozzátartozójával…

Többször találkoztam azzal, hogy a beteg lelkű családtag energiái, életmódja, tettei, olyan súlyosan hatnak a családra, hogy abban valaki, (aki intelligensebb, fogékonyabb, sérülékenyebb) - saját maga kezdi el hordozni a másik terheit, problémáit. Majd a tartós, magas szintű feszültség következtébentünethordozóvá válik,- saját maga is valamilyen lelki zavarba sodródik, például pánikbeteggé, depresszióssá válik.

 

Kinek mi a dolga, miben van felelőssége,

hol a határ, van-e remény?

Háromféle reakciót lehet megfigyelni a problémákra adott válaszokban:

  1. tehetetlenség, tűrés
  2. menekülés, elkerülés
  3. küzdés

1.Hosszútávon az első út egyértelműen a legrögösebb, semmilyen gyógyulást nem hoz sem a hozzátartozónak, sem a beteg családtagnak, a problémák ismétlődéseire, fokozódására lehet számítani. A lélek elfárad, kimerül, elfásul, egy idő után képtelenné válik a változás felé való elindulásra.

2.A második út átmenetileg enyhülést hoz, hiszen az elkerülés, a kapcsolatok megszakítása, a problémák meg nem beszélése, a kóros feszültségcsökkentések (alkohol, gyógyszer, drog, evés, kicsapongás, vásárlás) enyhítik a szenvedéseket, de valódi megoldásokat nem hoznak,- hosszabb távon sokféle romboló következmény várható. Ilyen „probléma-megoldási” mód jellemzi a fóbiákban, pánikban szenvedőket.

3.A küzdés útja sokaknak azt jelenti, hogy „majd én megoldom a problémádat”, „majd én megmentelek”, „majd én meggyógyíttatlak”,- de sajnos ez sem a megoldás útja.

Aki élt már abban a helyzetben, amikor látta gyermekét, társát, szülőjét, testvérét lelkileg összeomlott állapotban, vagy gyógyszerek, drogok, alkohol függésében élni, vagy a depresszióba zárva kínlódni, agresszívan kitörni… az jól tudja, mekkora szenvedést okoznak ezek az állapotok a környezetnek is.  Ebből természetesen mielőbb mindenki szeretné kirángatni a szeretteit,- és azzal szembesülni, hogy ez nem ilyen egyszerűen működik… rettenetes.

 

Mit lehet tenni?

Ha tanácsadásban erről beszélgetünk, két főbb dologra szoktam felhívni a figyelmet.

1. Tegyél meg minden tőled függő lépést, a gyógyulásért.

2. Tegyél meg minden tőled függő lépést, hogy ne terjedjen családodban a betegség.

 

Tegyél meg minden tőled függő lépést, a gyógyulásért.

Vagyis, tegyél meg mindent, amit Te képes vagy megtenni a családtagoddal való jó kapcsolatodért, az egészsége helyreállásáért. Az, hogy erre Ő hogyan reagál, másodlagos. Beteg embertől ne várj egészséges, szerinted elvárható és „normális” válaszokat, tetteket!  A hozzátartozód is szenved(!!!),ne felejtsd el, csak olyan reagálást tud adni, amilyen az ő aktuális állapota. (Egy depressziós ember negatívat, vagy semmilyet.)

A beteg családtagod akarata, beleegyezése, együttműködése nélkül, nem tudod őt „megmenteni”. Ha megteszel mindent és nem sikerül, nem lesz kudarc, és nem lesz bűntudatod, nem fogod hibáztatni magad. Ezért tegyél meg a képességeid szerint mindent, amit tudsz, és nem fog marcangolni a lelkiismereted.

Nyújts támogatást, ajánlj fel segítséget, tartsd fenn a kapcsolatot, legyél megértő, legyél elfogadó, szeresd…

Kérj a hozzátartozódnak külső profi segítséget: családsegítő, háziorvos, gyermekvédelem, tanár, pszichológus, pszichiáter, telefonos segélyszolgálat… hited szerint: természetgyógyász, homeopata, lelkész…

Csak annyit segíts, amiben a szeretted saját maga nem tud magáért tenni! Egy zavart ember nem lehet önmagáért felelős, de vannak állapotok, amikben igenis elvárható a részvétel, az erőkifejtés, a teljesítmény. Segíts, de mértékkel. Se többet, se kevesebbet. (Ezt nehéz eltalálni, elismerem.) Hiába segítesz, ha közben Te magad összeomlassz a folyamat végére!

A lélek működése sokszor kiszámíthatatlan,- van, hogy semmit sem tesz valaki, mégis helyreáll a belső békéje, és van, hogy mindent elkövet, de nem következik be a gyógyulás, mert nem tőle függött… Tudd, hogy lehet, hogy mindent elkövetsz, és nem sikerül. Vagy elkövetsz mindent és sikerül, helyreáll körülöttetek a rend.

 

Tegyél meg minden tőled függő lépést, hogy ne terjedjen családodban a betegség.

Hogy értem ezt?

Sokszor lehet látni, hogy egyes lelki bajok generációkon át lekövethetően „terjednek”. Sok családban halmozódnak az öngyilkosságok, az infarktusok, az alkoholizmus, és más lelki szenvedésekre visszavezethető betegségek. Pontosan tudhatod, tapasztalhatod, mit nem csinálnak jól a családtagjaid, hol vannak a sebek, a hiányok, ki mit rontott el…

Csináld jobban! Legyél Te az, aki megállítod a beteg köröket, legyél Te az, aki másképp csinálod, amit a szülei, nagyszüleid… nem tudtak elég jól megoldani, és belebetegedtek megoldatlan lelki akadályaikba.

A bőréből senki sem tud kibújni, mindenki magában hordozza a mintákat, amik körülvették, mégis mindenki tud, egyel, legalább egy lépéssel előrébb, vagy feljebb jutni, mint az ősei. Ha egy generációban van valaki, aki már nem adja tovább gyerekeinek, unokáink a szorongások, félelmek, a lélekrombolás mintáit,- az az ember megtett mindent, ami tőle telhető volt!

Védd meg magad a fertőzéstől. A családtagjaid lelki problémái nagy terhek, amik tartósan fennállva, beférkőznek a Te lelki életedbe is, és megbetegíthetnek. Segíteni csak az tud, akinek kellő ereje és képessége van.

Saját magadért Te felelsz elsősorban,- azért is, hogy mennyi terhet veszel magadra, meddig engeded a másik állapotát hatni saját magadra, mennyire engeded át az életedet a hozzátartozód befolyásának. Szükséges szabni egy saját határvonalat, amin tovább szerintem nem engedhető a másik ember, még akkor sem, ha a családtagod, mindenkinek meg kell mutatni, tanulni, hogy vannak a tetteinek következményei. Egy agresszív hozzátartozó például csak addig uralja családja, környezete életét, míg azt következmények nélkül teheti meg, amíg azt neki „megengedik”, tétlenül eltűrik a családtagjai.

Az önfeláldozás nem gyógyítja meg a szeretteidet, a saját büszkeség, méltóság, életkedv, egészség feláldozása dupla családi veszteséget eredményez. Ebben rejlik az egyéni felelősség: megérezni, tudni, hol a határa annak, hogy segíthessünk, beavatkozhassunk úgy, hogy annak ne legyen még több áldozata.

Kiknek van remény a gyógyulásra?

Furcsán fog hangozni: a remény szerintem többnyire döntéskérdése. Amíg valaki magáról, vagy a hozzá közel álló emberről úgy érzi, hogy van esélye, van még lehetőség, van még segítség a számára, addig van  motiváció, addig van fény az alagút végén, addig él a remény.

A legpompásabb nyárban is lehet valaki a legmélyebb fásultságban, telhet el úgy egy évszak, hogy szinte észre sem vette azt. Amíg így a tél hónapjaiban úgy hisszük, van rügy az ágak belsejében, addig mindig lesz számunkra tavasz. Azt, hogy mikor következik be, nem határozhatjuk meg, de a várakozásunk, a türelmünk, a felkészülésünk, a gondoskodásunk… mind érleli a tavaszt, az újjászületést. Nem minden tőlünk függ, de mindenre hatással vagyunk. Hassunk jól,-egymásra-egymásért!

 

Köszönet Zsófinak, Dórinak, Andinak, Attilának, hogy leírhattam mindezt!

 

"A fájdalom nem büntetés, és az élvezet nem jutalom. Erről az jut eszembe, hogy nekem is gyakran meg kell ismételnem a pácienseimnek, hogy senki nem érdemel meg semmit. Az, hogy az ember megérdemel valamit, az csak egy mese, amelyből minél hamarabb kijövünk, annál jobb. Ha szétnézünk magunk körül, és nem hazudunk sem egymásnak, sem saját magunknak, akkor nyilvánvaló: olyan, hogy igazságosság, nem létezik. A kozmoszban, a világmindenségben nincs olyan, hogy az ember megérdemel vagy nem érdemel meg valamit. Az van, ami van.Lehet neki örülni, lehet hálásnak lenni érte, lehet káromkodni, lehet sírni, lehet nevetni. De az, hogy az ember mit érdemel... Hát, nézzetek csak körül! Vannak emberek, akiknek sok mindenük van. Megérdemlik? Nem hiszem... És vannak olyan emberek, akik rettenetesen küzdenek, és semmijük sincs. Nem érdemelnének többet? Dehogyisnem. De mindez csak mese. Ezt a gyerekeknek meséljük, nehogy megijedjenek. Remélem, ezt most tényleg elhiszitek, és nem gondoljátok, hogy csak viccelek. Van, ami van - és nincs, ami nincs.”

(Részlet Feldmár András Szabadíts meg a Gonosztól! c. könyvéből)

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 OCTOBER 3 20:32

Néha  tanulságosabb végigjátszani, hogyan csinálunk valamit rosszul, mint ódákat zengeni róla, hogyan lehetne jól…

Szokás mondani társasági életben, hogy „olyan lehúzó”ez az ember... a közelében lenni is fárasztó, rossz a kisugárzása, végtelenül kimerítő hallgatni. Vannak akik energiavápírokként cimkézik őket, mások pesszimistáknak, vagy negatív gondolkodóknak, közülük sokak az érzelmi-hangulati zavar diagnózisát kapják a rendelőkben. Most pillantsunk bele a másik ember fejébe, mi játszódhat le benne,-mert máséba ugyebár mindig könnyebb, :) majd vonjunk mérleget,- hátha felfedezünk ismerős momentumokat, amiket használni szoktunk...

GONDOLATI BAKUGRÁSOK

 

-avagy 10 tökéletes lépés a lelki zavarok felé-

 

DEPI-  TURMIX

Hozzávalók:

1. NEGATÍV SZŰRÉS: egy részlet alapján egy egész helyzet, vagy a teljes ember negatív értékelése, leértékelése. Pl:„Már rosszul kezdődik!” „Minden téren balek a gyerek.” "Ezek csak ártani tudnak..."

2. TÚLÁLTALÁNOSÍTÁS: egy negatív tapasztalat rávetítése az összes többire, mintha az általánosan igaz lenne. Pl:„Velem mindig csak a baj van” Általános ítéletek:„Az emberek…” „A férfiak…” A nők…” "Az öregek..."„Az egésznek semmi értelme nem volt!" "Velem mindig ez... történik."  "Mindenki átver..."

3. GONDOLATOLVASÁS: alaptalanul is meggyőződve lenni, biztosnak lenni arról, hogy a másik ember mit gondol. Pl:„Biztos rossz apának tartanak.” „Azt gondolják kibírhatatlan  vagyok, nem barátkoznak velem." "Biztos azt hiszi, hogy ki akarom használni,de..."

4. HASÍTÁS: nincs árnyalat-csak végletek, vagy fekete vagy fehér -mindent vagy semmit gondolkodás. A helyzet vagy kudarc vagy siker, az ember vagy jó vagy rossz. Pl:„Az egész utazás semmit se ért.” „Senki se szeret”„Mindent elveszítettem.”"Senkim nem maradt." "Én rettenetes vagyok, az anyám, ő tökéletes volt."

5. CÍMKÉZÉS: egy konkrét hibából a személyiség egészére következtetés. Pl:„Erre se vagyok képes, csődtömeg vagyok”  „Gyenge ember vagyok, ez is padlóra tett.”

6. A POZITÍVUM,SIKER LEÉRTÉKELÉSE: ami jó, az csak azért,mert a véletlen hozta, vagy a szerencse. Pl: „Csak azért kaptam a megbízást, mert a kollégám beteg lett.”

7. ÉRZELMI ÉRVELÉS: a negatív érzésekről azt hinni, hogy azok tények.  Így érzem, tehát igaz. „Megalázott, becsapott, kisemmizett, üres… vagyok”

8. JÖVENDŐMONDÁS: katasztrofális jövőképek…„Ha ez így megy abba belerokkanok, az biztos!” „Ha nem fog sikerülni, beleőrülök.””Ha szakít velem, belehalok!" "Ha elküldenek,kettétörik az életem.”"Ha nem lesz állásom,hajléktalan leszek."

9. BŰNTUDATEKELTÉS: Visszakövetkeztetések és alaptalan önhibáztatások… „Tudnom kellett volna,hogy bele se kezdjek” „Látnom kellett volna előre.”

10. PERSZONALIZÁCIÓ: a felelősség vállalása olyan dolgokért is, melyekért nem vagyunk felelősek… ”Miattam ment tönkre.” „Csak magamnak köszönhetem,mindent elrontottam.” „Ha a szokott úton mentem volna, nem karambolozok.” „Ha öszetartottam volna a családot,nem esett volna minden szét.”

 

 

EGY TÖKÉLETES BAKUGRÁS - EGYVELEG

- női fodrászatban élőben is meghallgatható változat-

„ - Az élet az ilyen, ami elromolhat az el is romlik. Soha nem voltam szerencsés, soha nem nyertem semmit, mindig a legrosszabbat fogom ki mindenből. Hát most mindent kihúzott az élet a lábam alól, egy csődtömeg lettem. Tudnom kellett volna, mert minden férfi ilyen. Csak magukkal foglalkoznak. Azt gondolják, legalább addig sincsenek otthon, amíg dolgoznak. A nő az nem ér semmit a szemükben, neki is egy nulla voltam, az anyja is ezt gondolta rólam. Tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége, hozzá se kellett volna mennem. Mindig is azt gondolta, hogy semmitérő vagyok, sose szeretett igazán. Ennyi évet lehúztam vele, csak a szerencsének köszönhető, hogy eddig nem váltunk el. Felépítettünk egy házat,meg cipeltük a család gondját baját,ebből állt az egész életünk, teljesen fölöslegesen. Tudhattam volna előre, hogy kudarcra volt ítélve, így jár mindenki,aki szerelemből házasodik. Csak őszinte ne legyen az ember.  Egy kapcsolatból se lehet jól kijönni, nekem se fog menni, ahogy senkinek se. Tönkretette az egész életemet, soha nem fogok ebből felállni,csak a csalódás marad. Aki a mai világban házasodik, csak azt mondhatom neki: - őszinte részvétem!”

 

A logikai bakugrások olyanok, mintha Pestről át akarnál vonatozni Győrbe, de közben valaki mindig átállítaná a váltókat, és végül Nyíregyházán kötnél ki. A negatív gondolatmenetek egyre lejjebb nyomják a hangulatot, az érzéseket, amik lépésről lépésre lehangoltsághoz, örömtelenséghez, motiválatlansághoz vezetnek. Ha így gondolkodunk, akkor választásainkat, döntéseinket, életstílusunkat és kapcsolatainkat is áthatja és meghatározza mindez. A negatív spirál gyorsan beszippanthat, mivel ha valakinek eleve ilyen az alapszemlélete, plusz jön egy megterhelő életesemény, könnyen kibillen a lelki működés, kialakulhat a mentális betegség. S ekkor jön a nagy kérdés, amit tanácsadásokon gyakran tesznek fel a kliensek: "mi az oka a betegségemnek?"

Ha azért mész bármilyen gyógyászhoz, diagnosztához, hogy mondjon 1 okot, miért vagy adott helyzetben,vagy betegségben,- nem lelsz igazi válaszra. Az nem a végső információ, hogy ilyen és olyan traumád volt, vagy ez vagy az tört be a sorsodba, az meg a karmád... Keress tovább: Te hogyan viszonyulsz ehhez? Te mit kezdesz vele? Hogyan tudod alakítani? Milyen értelmet lelsz benne?

Amikor szorongásos zavarokban, pánikbetegségben, fóbiákban, depresszóban felgöngyölítjük az életeseményeket, segítőkként azt látjuk, hogy mindig van egy kialakulási folyamata annak, míg a problémákból tönetképződés, zavar lesz. A történetek, az érzések, a gondolatok, a rájuk adott válaszok szövevénye sűrűsödik össze. Nem a szakítás, a kirúgás, a temetés... napján lesz valaki pl. depressziós beteg! Vagyis mindig van idő, van lehetőség és esély rá, hogy változtassunk és segítséget keressünk, a megelőzés érdekében.

Az automatikus (és logikátlan!) negatív gondolatoknak épp az a lényege, hogy nem tudjuk, de csináljuk, a hiedelmeink gépiesen, egymásba fonódva működnek, anélkül, hogy tudnánk mit teszünk.

Ezért érdemes tudatosan figyelni és formálni ezeket a gondolatokat, hisz ahogy a példák mutatták, ezek nagyonmeghatározzák a mindennapi életet, és abbanmarkánsan befolyásolják és többnyire eltorzítják a világlátást, félreviszik a döntéseket, elterelnek egy teljesen irreális gondolkodásmódba, a valóságtól elrugaszkodott érzelmi állapotba. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ilyen gondolkodású embertől menekülni fog a környezete, mert nincs aki 5 percnél tovább jó szívvel viseli a negatív társaságot...kivéve ha megtalálja zsák a foltját,és egymást erősítik az örvényeikben. :(

A megelőzéshez és a gyógyuláshoz is a legfontosabb azt megértenünk, hogy:

A LELKI SZENVEDÉS, NEM ELSŐSORBAN

ABBÓL FAKAD, HOGY

ÉN, A MÁSIK, A VILÁG, A PROBLÉMÁM MILYEN.

Hanem abból, hogy:

ÉN OLYANNAK GONDOLOM!

 

A lelki zavarokat még egészségesen megelőzni, sokkal kisebb energia, mint amekkora teljesítmény azokból kijutni! Akik mégsem a 10 lépést szeretnék tehát követni, azoknak természetesen van választása!

 

Ugyanazt a helyzetet, személyt MÁSKÉPP is lehet látni, aminek MÁS érzelmi következményei lesznek. Tehát ha a gondolatköröket, a negatív spirált meg akarjuk állítani, ahhoz SZEMLÉLET-VÁLTOZÁS kialakítására is szükség van.

Nem az erőltetett, mesterkélt „juhé! szuper-pozitív vagyok” a cél, inkább az, hogy gondolkodjunk reálisabban, kreatívan, humorral, amitől a hangulatunk is pozitívabb lesz, a lelkünk pedig  egészségesebb!

(  + nyereség: a fodrásznál is őszinte mosollyal várnak! :) )

No pánik!- Pánikbetegségről, nem csak betegeknek

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 SEPTEMBER 19 19:27

Kedves Olvasóm!

5 0 . 0 0 0 látogató járt a Lélekmadár blogon az elmúlt két évben. Hálás vagyok mindenkinek érte! Napok óta gondolkodom, hogy erre a jubileumra, mi legyen a szintén kerek 50. bejegyzés témája.

Ma eldőlt a válasz. Újra segítséget kért tőlem valaki, újra találkoztam valakivel, aki hamvas, gyönyörű, tehetséges, aki alig túl a huszadik életévén, pánikbeteg. Ugyanaz a forgatókönyv: rosszullét, ügyelet, mentő, diagnózis a zárójelentésen, receptek mellékelve. Jöhet a betegségben, gyógyszerekkel eltöltött élet?! Én nem ebben hiszek! Ezért jönnek az alábbi sorok  Nekik, értük, - minden érintettnek.

 

"Az alászálló légballont -

a felhők fölé emel minden kidobott nehezék.

Ekképp fonódik egybe megszabadulás és felemelkedés."

 

Az alászálló légballon

A pánik, mint mentális betegség hazánkban becsült adatok szerint 300 000 embert érinthet.   Mivel heves fizikális tünetekkel jár,  gyakran nem lelki, hanem elsősorban fizikai betegségre gyanakodnak a páciensek. Figyelemreméltó, hogy kardiológiai szakambulancián jelentkezők egyötöde,    mellkasi fájdalom miatt röntgenezettek  fele,   az irritábilis bélszindrómában (IBS) szenvedők egyharmada,  a neurológiailag vizsgált  migrénesek egyötöde esetében,  pánikbetegség volt diagnosztizálható.

A jellemzően hirtelen fellépő tünetek a következők különféle kombinációi lehetnek: remegés, zsibbadás,  izzadás, torokszorulás, magas pulzus, szívtáji nyomás, szapora légzés, szédülés, hányinger, ájulás, intenzív félelem a kontroll elveszítésétől, meghalástól, megőrüléstől...

A betegség diagnózisát nem ajánlom házilag felállítani, egyrészt mert nem mindig van szó önálló betegségről, előfordul, hogy pl.: depresszió  kísérője, vagy fóbiákhoz társul. Másrészt szorongás hatására ilyen tüneteket az is megélhet, aki klinikai értelemben nem beteg, értelemszerűen nagyon kártékony lehet, ha valaki hamis betegségtudatban éli az életét, miközben nem az. Ugyanez vonatkozik az elhamarkodott orvosi diagnózissal élőkre, akik nem betegek.

Tehát nem mindenki pánikbeteg, akinek ilyen tünetei fordulnak elő. De fontos tényező, hogy akár néha, akár gyakrabban megjelenő pánikszerű tünetek esetében is törődni kell a szorongás csökkentésével, a betegséggé alakulás megelőzésével.

 

A tünet-együttes háttere a tartós, intenzív szorongás, ami rohamszerűen, mintegy összesűrűsödve tör felszínre. Megélése nagy ijedtséget okoz, a környezet számára is rémítő lehet. Ismétlődések esetén sok lelki szenvedéssel jár, kialakít egy előzetes félelemláncot,  rontja a hangulatot, állandó aggodalmakat épít a mindennapokba, általánosan rombolja az életminőséget, negatívan hat az emberi kapcsolatokra, a teljesítményre, a munkaképességre.

Bár a tünetek látszólag váratlanul, és előzetes konkrét ok nélkül törnek rá az emberre, mégis az első rohamot megelőző hetek-hónapok,  egészen biztosan rejtenek olyan életeseményeket, amik intenzív szorongással jártak, és amelyeket a páciens nem tudott feloldani, lecsökkenteni.

Pániktól szenvedők gyakran számolnak be félelmekről, érzékenységről, feszültségről, negatív gondolkodásról, tehetetlenség érzéséről, önbizalomhiányról, elismerés hiányáról.Sokak előtörténetében vannak feldolgozatlan veszteségek, szerettek elveszítése, gyász, házasság megromlása, munkahely elvesztése, nagy horderejű egyéb változások, megoldatlan élethelyzetek, amelyek lelkileg megterhelőek voltak, és nem rendeződtek.

Jelképesen a pánik egy kimenekülésre hasonlítható. A„Menekülnöm kell!” - olyan lélektani helyzet, amiből, mint a kutyaszorítóból, szabadulni kell, aminek a nyomása elviselhetetlen, fullasztó, ijesztő. A meneküléshez pedig mindenből nagy adagra van szükség: rengeteg vérre, oxigénre, ezért több szívverésre és gyorsabb légzésre. Ha ezt a tünetektől szenvedők tudják, jótékony lehet, mert már önmagában az is segítő, ha megértik: a pánikrohamba nem lehet belehalni, a tünetek rendszerint gyorsan elérik csúcspontjukat, majd pedig többnyire 10-15 perc alatt teljesen elcsitulnak.

Ami határozottan rontja a helyzetet, az éppen az, amikor intenzív önmegfigyelés, fokozódó rettegés, katasztrófáról való gondolkodás, a lehető legrosszabb történés (halál, fulladás)lejátszása történik meg fejben, a belső félelem egyre nő,  a külső tünetek fokozódnak, ezzel az ördögi körrel mintegy belehajtja saját magát a rohamba. Majd azzal a megállapítással zárulhat a folyamat: „tudtam, éreztem, megmondtam, hogy rohamom lesz!”

A pánikra gyakran kétféle reakció születik: vagy eltúlzottan komolyan veszik, vagy félvállról.

Az előbbi inkább azokra jellemző, akik az elszenvedői, és ezzel állandó önmegfigyelőkké válnak, minden pillanatban a betegségtudatukat hizlalják aggodalmaikkal, helyzetek elkerülésével, az állapot életformává tételével.

Az utóbbi inkább  a hozzátartozókra, környezetre jellemző, akik gyakran az első ijedelmek után arra biztatnak, hogy „lépj már túl ezen”„szedd már össze magad”,vagy azt mondják: „te csinálod a betegséged.”

A jó út valahol középen van: komolyan törődni ezzel az állapottal, de nem létformává tenni.

Hozzátartozóként segíteni és támogatni, de nem táplálni ezt az állapotot konfliktusokkal, rombolással, további szorongások negatív energiájával. Érzelmekkel nem lehet vitatkozni! Ha valakit elborít a mindent átható félelem, ezt szükséges tiszteletben tartani, ugyanakkor bátorítani, motiválni a megoldásra, gyógyulásra.

 

Az alászálló légballon -  felemelkedése

A pánik érzelmi- gondolati- fizikai örvényként működik. Negatív érzések negatív gondolatokkal együtt negatív fizikai változásokat gerjesztenek, azok újra negatív erővel hatnak a lélekre, megerősítik a negatív gondolatokat, és ez így megy tovább…

Ez az örvénylés tudatossággal lassítható és megállítható. A tünetek enyhítésére, megszüntetésére, a rohamok kialakulásának megelőzésére többféle egyedül is alkalmazható technika van, amik középpontjában a tudatosság áll.

Tudni, hogyan működik a roham.  Tudni, hogy nem lehet belehalni. Tudni, hogy nem vagy benne tehetetlen. Tudni, hogy befolyásolhatod. Tudni, hogy megszűnik. Tudni, hogy meggyógyulhatsz.

 

Gyorssegély pánikban-önsegítés

Légzéstechnika: lényege a szapora légzés tudatos lelassítása, ritmusának megváltoztatása. 2 másodpercig tartó belégzés és 5 másodpercig tartó kilégzés folyamatos ismétlése egészen addig, míg a légzés, pulzus, közérzet érzékelhetően nyugodtabbá válik.

Figyelemelterelés technikája: a félelmetes tünetek arra késztetnek, hogy egyre inkább rájuk figyelj, és ettől egyre inkább súlyosbodás következik be, a rettegés fokozódik. A figyelemelterelés lényege az, hogy a tünetekre való erős koncentráció fókuszát, tudatosan máshová tedd át. Vagyis egy tárgyra, egy személyre, a tájra, bármire, csak magadról távolítsd el. Aprólékosan mondd magadban vagy hangosan: pl.: a táskám fekete színű, bőrből készült, mérete ötvenszer negyven centiméter. Két külső zsebe van, három belső, egy rejtett. Reggel beletettem a jogosítványomat, papír zsebkendőt, a telefonomat… A lehető legtöbb részletet gondold át, mondd végig, és azt tapasztalod, hogy lassan visszatér a nyugalmad, pusztán attól, hogy tudatosan másra figyeltél, ki tudsz szállni az örvénylésből.

Humor technikája: lényege, hogy a katasztrófa-gondolatokat a humorral akaratlagosan megállíthatod. Képzeld el, hogy nem állsz ellen a pániknak, hanem kifejezetten akarod, hogy legyen. Eszeveszett gondolat, ugye? Épp ez a lényege! :)  Játssz végig egy ehhez hasonló gondolatot:  „Akarok végre egy kiadós rohamot, feldobom vele ezt a  sok búvalbélelt alakot itt a metróban. Én leszek ma az ügyeletes hoppmester, ebben a punnyadt aluljáróban. Na, gyerünk kezdődjék a pánik parádé! Veri a pulzusom a tamtamot, úgy kapkodom a levegőt, mint egy zsonglőr, remegek, mint a legkirályabb break táncos! Mindenki engem bámul végre, hulla jó leszek, az tuti! Kiver a víz, ha arra gondolok, mekkora tapsvihar lesz, ha ezt meglátják” Vesd be a kreatív, vicces oldaladat!

Ha tudatosan akarsz valamit, amitől félsz, és ha nevetségessé tudod magad előtt varázsolni azt, amitől eddig rettegtél - nyert ügyed van!

 

… a szabadság ott kezdődik, amikor valaki vállalhatja a felelősséget. A vállalhatja, azt jelenti, hogy lehetőségünk van legalább kétféleképpen dönteni. Lehetőségem van másként élni. Ez a szabadság.

-Dr. Csernus Imre-

 

Segítségkérés

A felesleges súlyok kidobálása a légballon kosarából

A pánik ha berobban valaki életébe, nagyon érdemes terápiás segítséget kérni. A szakemberek pszichoterápiás eljárásokkal, tanácsadással, gyászfeldolgozással, szorongáskezelő technikák tanításával, a problémás élethelyzetek megoldásának támogatásával,  abban tudnak kísérni, hogy ne állj meg a tüneteid pillanatnyi kezelésében, főként ne térjenek vissza az életedbe.

A cél nem a tünetek  eltüntetése, hanem az azok mögött megbúvó lelki működés megértése és rendezése.  Ez azért nagyon lényeges, mert az intenzív szorongás mindig összezavarja  a lelki működést, és nem ritkán nem elégszik meg ennyivel!

Találkoztam olyan sorsú páciensekkel, akik valamikor a húszas éveik tájékán tapasztaltak pánik rohamot, aminek a kezelésében nem kértek segítséget, vagy kaptak valamilyet, de nem megfelelőt. Így a pánik,  bizony képes, szinte  életformává fajulni! Amihez sorra csatlakoznak más következmények: ilyen az eltávolodás a társasági élettől, a kapcsolatok megszakadása, az  utazástól való rettegés, félelem a közlekedéstől, a munkába járástól… Az ilyen ember sorsa pedig, sok szenvedéssel jár, önmagát rekeszti ki az élet egyre több területéről, míg előfordul, hogy az otthonát sem hagyja el többé. Félreértés ne essék: nem azért, mert szeret így élni, hanem mert nem tud és nem mer másként!

Minderre alapozva mindenkinek azt ajánlom, ha felbukkan a pánik,- akár, mint tünet akár, mint diagnosztizált betegség, - keressen megfelelő segítséget. A megfelelő segítség = eredményes! A pánikbetegség néhány hónap alatt gyógyítható, terápiával tartósan kezelhető állapot. Akinél ez nem történik meg, ne „tanuljon meg együtt élni” vele, hanem keressen tovább valódi megoldást magának, és induljon el a gyógyulás útján.

 

Segítsük egymást barátként, szülőként, tanárként, szakemberként abban, hogy a problémáikkal nem boldoguló, vagy összezavarodott lelki állapotban lévő fiatalok jó megoldásokra találhassanak.

Mindenki érzi, tudja belül, hogy miből van túl sok az életében, és miből van kevés. Csak kérdezzük meg egymást erről, beszéljünk erről, ennyi az egész. Támogassuk egymást abban, hogy ne váljon olyanná az élet egyikünk számára sem, amiből úgy érzi, menekülnie kell. Ha pedig olyan lett, dobáljunk ki a felesleges lelki terhekből, és töltsük meg az életben keletkezett űröket örömökkel, értelemmel, kapcsolatokkal, feladatokkal.

Mindenki felelős önmagáért, tegyen meg mindent, amit lehet. Aki beteg, azért pedig felelősebb a környezete, hogy figyeljen, segítse, tegyen meg mindent, amit lehet. Ha így történik, sokkal kevesebb ember lesz szenvedésre, betegségre ítélve. Magyarországon 300 000 pánikbeteggel kevesebb lehet.

Ez a szabadulás és emelkedés útja, szerintem.

Ezt kívánom, mindenkinek!

Nem félt semmitől. Nem kötődött semmihez. A változás mögött a szüntelen megújulás örökkévalóságában élt. Mindig azt tette, amit tennie kellett. Azt hiszem, ez a szabadulás formulája!

-Szepes Mária-

Statisztikák forrása: Dr. Ágoston Gabriella

 

Témakör: Személyiségfejlődés

Kedves Olvasóm!

A 2011 óta íródott cikkeiből, az áttekinthetőség kedvéért válogatva tettem ide írásokat, kategóriákba rendezve: Személyiségfejlődés, Gyógyulás, Ünnep a lélekben címek alatt.

A blog tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, aminek kérem a tiszteletbentartását. A tartalmak terjesztése írásos engedély kérése mellett, lehetséges. Ahogyan én feltüntetem az írók, tudósok idézésekor a nevüket, - én is ezt várom másoktól, akiknél ez eddig nem volt természetes, mint ahogyan azok is jogtalanul járnak el, akik szó szerint másolják be anyagaimat, vagy megjelentetik átszerkesztve és kifacsarva a nevem felhasználásával... Tehát ha jobbra fordulunk az jó, ha ellopjuk mások munkáját, az nem! Köszönöm.

 

S z e m é l y i s é g f e j l ő d é s


Illusztráció:Trencsényi Tibor

A legmérgezőbb lelki táplálékok- veszélyes életreceptek

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 23 18:41

A legmérgezőbb lelki táplálékok

VESZÉLYES ÉLETRECEPTEK

Előszó- átugorható!

Néha olyan kevés elég, hogy továbblendüljünk. Csak valaki a vállunkra teszi a kezét, és elég. Megtalál egy dalszöveg egyetlen mondata, és elég. Olvasunk egy idézetet, és minden jobb. Vagy látunk egy hópelyhet lecsorogni az ablakon, és minden szebb. Máskor pedig több kell.

Az ember éhes a jóra, és keresi a lehetőségeket, hogy jobban éljen. Sokan problémáik megoldására, kaotikus állapotban gyógyírt, igazodási pontokat, bíztatást, hiteles forrást és támaszt kutatnak. Az én blogom, és más hasonlók is ennek köszönhetik olvasottságukat.

Bízom benne, hogy aki itt engem olvas, átfuttatja magán a szavakat, kétségbe von, kérdez, gondolkodik, érez… és aztán ez az egész így együtt, kölcsönösen, jót tesz.

Másokhoz szólni felelősség, ami nyom is rendesen, ha írok, ezért sokáig készül egy-egy cikk, máskor pedig a lomtárban végzi. Építeni szeretnék. Ez vagy megtörténik, vagy nem, de remélem, hogy az impulzusok, amik belőlem jönnek, nem ártanak senkinek.

Ne árts!- szól az etika, és minden segítő ennek kötéltáncát járja, bízva abban, hogy a tudása és a hite jó felé vezet.

 

Váci Mihály írta: „ A jó szándék kevés! Több kell - az értelem!” Ez pedig épp a segítői oldalon kell, hogy erősebb legyen, mivel a „másik oldal” vagyis akit támogatni szeretnénk, nem biztos, hogy éppen döntőképes, mivel leggyakrabban ugyebár nem a helyzet magaslatán keresik az emberek a kiutakat, gyógyító impulzusokat magunknak.

Tapasztalom, hogy sokan valóságos életfilozófiává tesznek olyan tanácsokat, elveket, amik aztán gátat szabnak fejlődésüknek, homályba borítják gondolkodásukat. Ilyenek a mérgező lelki táplálékok, amiket ezrével sorolhatnánk fel itt együtt, amiket a „fél -pszichológiát”, az ezoterikus tanokat, spirituális törvényeket taglaló művekben olvastunk, előadásokon hallhattunk.

Ezekből merítve aztán nagyon sokan válnak öngyógyítókká több-kevesebb sikerrel. Mások önjelölt vezetőkké, oktatókká, sőt mesterekké, gyógyítókká - tovább terjesztve a nem ritkán tisztázatlan, félreértelmezhető, kultúraidegen, máskor megalapozatlan állításokat, módszereket. Néhány szívbemarkoló képecske, innen-onnan kiragadott gondolatmenetek, idézetek, aztán máris süvítenek végig a világhálón az ász élettanácsok, amik néha kifejezetten olyan állítások, amik enyhén szólva sem építőek, szó szerint alkalmazva pedig megbetegítőek.

A vágy, hogy segítsünk egymásnak, támaszt nyújtsunk, tiszteletreméltó. De ha ezt valaki felelőtlenül teszi, csekély tudással, vagy valamiféle segítő szindrómától vezérelve, azt ártalmasnak tartom. Ha valaki nem találja a helyét a világban, és ezt úgy gondolja megoldani, hogy segítő, vagy gyógyító szeretne lenni, nem jó ötlet. Ha valaki saját magán sem tud segíteni, vagy saját maga is gyógyításra szorul, az halassza el ezt a tervét későbbre.

Egyszer voltam egy vizsgán, ahol egy önjelölt gyógyító rávetette magát a vizsgadrukktól kínlódó társaira, és ahogy mondta:”megenergiázta” őket, hogy ne izguljanak, holott erre senki sem kérte meg. Volt, aki engedelmesen ült a tenyere alatt, és figyelt, hogy tényleg érez-e meleget, mert az Uraság bizonygatta, hogy azt éreznie kell, jönni fog a tudás, sikerülni fog a vizsga… :)

Ha volt hasonló élményetek, tudjátok, mennyire tolakodó és hiteltelen az efféle segítés. De vannak, akik ennyivel nem érik be, és kihasználva mások szorult helyzetét, tudatlanságát, -oktatásokon, és a média minden formáját megragadva terjesztik megkérdőjelezhető bölcsességeiket, módszereiket.

Akit tekintélyként tisztelünk, arról evidensen azt hisszük, hogy tud, tudással rendelkezik, valamiben fejlettebb, tapasztaltabb, mint mi magunk. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egy előadáson ülve, egy oktatásra beiratkozva, egy könyvvel a kezünkben megszűnik az agyműködésünk. Ugye? :)

 

Ha két ember mindenben teljesen egyetért,

az azt jelenti, hogy kettejük közül

valaki nem gondolkodik!

A következőkben mindezek alapján összeszedtem a kedvenceimet azok közül a  lelki „táplálékok” közül, amikkel az elmúlt két évtizedben összetalálkoztam, és amikről számomra az derült ki, hogy többet ártanak, mint használnak. Szubjektív leszek, nem is lehetnék más. :)

Az alábbi gyakori bölcseletekről gondolkodtam el, ha kedvetek van csatlakozzatok hozzám a következő 3 bejegyzésben:

„Engedd el a múltat!” „Csak előre nézz!” „A jövőnek élj!”„Formáld át önmagad” Szüntesd meg magadban a rosszat! „Számold fel az egód!” Járd a saját utadat! „Te vonzottad be!”„Minden a tetteid következménye.” „Azt kapsz, amit adsz!” „Azt kapsz, amit megérdemelsz.”Mindenki saját sorsának kovácsa” „Isten mindent megold” „ „Ha akarod, megkapod”

 

***

A legmérgezőbb lelki táplálékok 1.

„Engedd el a múltat!”

A múlt nem egy bőrönd, amit elengedsz, aztán sebesebben robog tovább a vonat. Nem lehet elengedni, ami nem volt még a miénk, azaz ha valaki tudatosan elkerüli a múlt értelmezését, feldolgozását, vagy ösztönösen elhárítja (elfojtja) - beteg tokokat temet el, amik előbb-utóbb vulkanikus erővel törnek maguknak utat a mindennapi életben.

„Csak előre nézz!” „A jövőnek élj!” Veszélyük nem csekély, így ha erre bíztatnak, és hallgatsz a hasonló tanításokra, felkészülhetsz rá, hogy egymásra nagyon hasonlító kínzó helyzetekben találod magad, megismételsz krízishelyzeteket. Azok, akik pl. elakadnak egy gyászfolyamatban, csak előre néznek, mert visszanézni annyira fáj. Akik ezek szerint a jelmondatok szerint rendezik be az élüket, könnyen a pszichiáter rendelőjében találhatják magukat, mert „valamitől” összeomlik „hirtelen”minden.

Másrészt a múlt „elengedésére” buzdítók valamit elfelejtenek: a múlt nem kizárólag negatívumok, hibák, kudarcok, bűnök, fájdalmak kupaca. Ezt legfeljebb mentális zavarokban érzik így az emberek. (Pl. depresszióban és öngyilkosságban.)

Múltunk az idáig vezető utunk összes emléke, tapasztalása, élménye, tudása, öröme, kapcsolata… Az „engedd el a múltat!”,-olyan, mintha egy fának azt mondanánk: „engedd el a gyökered”- vagy egy háznak, hogy „engedd el az alapod!”- ami finoman szólva is badarság.

A múlt ártó emlékeinek, negatív rögződéseinek feldolgozása, átalakulása után, értelmét vesztett ez a felszólítás. A fának is van olyan gyökere, ami egykor táplálta, ami már nem élő, de nem is fájó. Aki pl. átélte egy veszteségének gyászát, és elvégezte benne a gyász keserves munkáját,- tudja, hogy a karcos részek fájdalmai elmúltak benne (nem azért, mert elengedte!) - ami megmaradt, az pedig tápláló maradt a számára.

Ezért én azt gondolom, senkinek sem kellene „elengednie a múltat”, jobb volna törődnie vele, - ha fáj, és táplálkozni belőle, - ha nem.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 24 11:53

„Formáld át önmagad!”bölcseletek

Az ilyesféle tanítások alapvetően nem veszik figyelembe a személyiség felépítését.  Temperamentumunk és alapvető személyiségjegyeink nem változtathatók meg. Egy születetten pl.: szangvinikus ember, nem tudja melankolikussá varázsolni magát, egy alapvetően befelé forduló, inkább pl. a tárgyak világa, a technikai témák iránt érdeklődő ember, nem tudja magát „átnevelni” egy az emberek iránt érdeklődő,  nyitott személyiséggé.

Formálni, nevelni, fejleszteni természetesen tudjuk magunkat, de „átalakítani” egy alapjaiban más emberré formálni, más karakterré tenni, nem. Aki erre bíztat, nem tesz egyebet, mint nem tiszteli az egyéniséget, csak növeli a szorongásodat, azt érzed, hogy teljesen másmilyennek kellene lenned, és olyasmire késztet, ami eleve kudarccal fog végződni, mert a lehetetlent erőlteted, ha az efféle kinyilatkoztatást követed.

Szüntesd meg magadban a rosszat! - Ennek megvalósítását azoknak ajánlom, akik éppen a szentté avatási ceremóniájukra készülődnek. A többieknek egy rétről mesélek. Ha minden ember olyan, mint egy-egy rét, akkor a „szüntesd meg magadban a rosszat!”, annyi mintha azt mondanánk:  „gyomláld ki a réted!”

 

„Dolgozz magadon!”- hangzik el, és sokan bele is fognak az ilyesféle gyomlálásba, pedig ha valaki rétet gyomlálna a valóságban, akkor mosolyognánk, tudnánk, hogy csak az idejét fecsérli.

Szerintem (nem vagyok vele egyedül) értelmesebb cél a virágok (adottságok, képességek, önértékek) nevelése, erősítése, hogy általuk a rét (személyiség, egyéniség) fejlődjön, kibontakozzon. Minél pompásabbak, stabilabbak, fejlettebbek a rét virágai,(jólét, egészség, én-erő) annál kevésbé képesek a gyomok (negatívumok, gyengeségek, gyarlóságok, korlátok) uralomra törni, vagy a természet külső erői (sors, tragikus fordulatok, akadályok) ártani a rétnek.

Aki helyesen ön- értékel, vagy értékel másokat, az is épp azt teszi, hogy az erősségekre, az értékekre alapoz, azokat fejleszti, a gyengébb területek emiatt elkezdenek önmaguktól átalakulni, feloldódni, gyengülni, - de nem szűnnek meg létezni. Aki türelmetlen, vagy impulzív, vagy rendetlen, az tudja, hogy ennek kordában tartására mindig ügyelnie kell. Ha nem teszi, akkor ezek a „gyomok” eluralkodhatnak a mindennapjaiban.  Egy „rendetlenkedő” gyermek nem attól lesz jó gyerek, ha kiirtjuk belőle a „rosszaságát”, hanem attól, ha több figyelmet szentelünk neki, több erősítő impulzust kap saját képességeihez, értékeihez, - azok kiteljesedéséhez feladatot, élményt, tapasztalást, célt...

Másrészt az ember,- ha tetszik ez nekünk, ha nem, - úgy teljes, ha benne együtt él és működik sokféle ellentétes erő.  Így mindnyájunkban vannak angyali tulajdonságok és élnek bennünk sárkányok, boszorkák… Aki ezt tudja és elfogadja, az nem „kiirtani” akarja a gyomféléket magában, (és erre tanítani másokat!), hanem egyességre törekszik, kordában tartani a negatívumait, teret engedni a pozitívumainak.

 

„Számold fel az egód!”

Ez a bölcselet sokféle verzióban napvilágot látott már, ez az egyik kedvencem. :) Sok szerző csekély műgonddal használja az Ego (=Én) kifejezést, nem sokan kötik az orrunkra, mi a manót is értenek alatta. Így mindenki azt ért belőle, amit akar, és ez bajok forrása lehet. Egy valamirevaló szakkönyv, vagy egy igényes előadás úgy kezdődik, hogy definiálja, tisztázza a fogalmakat, amivel dolgozik, hogy egy csónakban evezzen író (előadó) és olvasó (hallgatóság).

Az Ego ellen folytatott lejárató kampány épp ezért is megmosolyogtató, mert bár kap sokféle negatív címkét, de a fogalmi háló, a lényeg maga- homályban marad. Nagyjából így szólnak róla:

-         Utáljuk az Egot!- Mocskos alak!

-         Ki az az Ego?Mit követett el?

-         Ne kérdezz!- Gyerünk, máglyára vele! :)

Az Egóról maximum az egoizmus jut sokak eszébe, amit az önzés, az én-központúság szinonimájaként szokás használni. Ilyen formán nem épp az erények közé soroljuk, tehát a vele kapcsolatban álló  Ego,  rögvest gyanús alak.

Most az én verzióm jön róla, ahogyan én tanultam, amit én gondolok róla.

Freudtól úgy tudjuk (igen, aki  vitatott elméleteket alkotott, ám mégiscsak 100 éves alapműveivel kezdi majdnem mindenki a lélektani alapokat), hogy: a lelki apparátust 3 erő dinamikája működteti:

1. az ösztönök, (életöröm- életösztön,  halálösztön)

2. az ego (kapuőr) és

3. a szuper ego (cenzor) állandó játéka (vagy harca)  zajlik.

Ennek egyensúlyáért, kontrolljáért az Ego felel. (amit más szerzőknél „hamis én” vagy „kis én”)

 

Ösztöneink életörömökért indulnak, (mindig ezt csinálják,- de hát ez a természetük) amiket a Szuper ego cenzúráz és tilt, (tanult normái szerint) a kettőjük közti kapuőr pedig az Ego (Én).Igaz, hogy őkelme nem épp erkölcscsősz, de nagyon fontos kompromisszumok megkötésének felelőse, amikor pl. az a kérdés, hogy az ösztöneink (öröm, élvezet) követeléseinek engedünk-e. Az Ego mérlegel, és kiadja az engedélyeket, ha azok a normákkal,- (amik mindnyájunknál kultúrától, neveltetéstől is függnek)) - összeegyeztethetőek. Az, hogy kinek milyen hatékony az Ego kontrollja, mennyire stabil, vagy törékeny, az attól is függ, hogy a lelki apparátus többi része  mekkora energiákkal rendelkezik adott helyzetben.

Ez egyféle magyarázat a lélek működésére, és vannak részletesebbek, ettől kifinomultabbak is, de a pszichológia „nagy öregjei” közül nem tudok olyanról, aki az Ego felszámolására biztatta volna tanítványait, vagy pácienseit. Talán ez nem lehet véletlen?

A természetes működésben az Ego akkor „kapcsol ki”, amikor az ember alszik, de ekkor sem arról van szó, hogy megszűnne létezni, csak „készenléti üzemmódban” van.  Ha az Ego működése felborul, akkor a pszichés működés központi szereplője (kapuőre) megsebesül, a belső világ kaotikussá válik, a tudattalan tartalmak elárasztják a belső világot, tudatzavar, pszichózis következik be. Ez rendkívül súlyos mentális állapot, ami halállal végződhet. (Még mindig azt gondoljuk,hogy megszüntethető az Ego?)

 

(Ha a fizikai szervezetben valamelyik szerv felmondja a szolgálatot, mindent elkövetnek annak helyreállítására, végső esetben  szervátültetéssel, de a szerv szükséges. A pszichés apparátusban az Ego legalább olyan szerepet tölt be, mint a fizikumban az életfontosságú szervek.)

Az Ego alapvető része a pszichikus működésnek, evidensen nem az eltüntetésére, hanem működésének hatékonyságára, erejére érdemes törekedni.

Az ember mind többet tud magáról, és mind kevesebb ösztöntörekvésnek enged „ész nélkül”, - vagyis minél több cselekvésünk tudatos tett, magasabb inspiráció általi, - az ösztönös komplexusok minél kevésbé rángatják bábuként az embert, minél több működésünkről fedezzük fel, hogy valójában mi is hajt arra bennünket, - annál nagyobb az esély a lélek egészséges működésére. Pl: „ Nem tudtam- már tudom.” Nem értettem- már értem” „Eddig sodródtam- már nem.”

 

Az ember „önmaga- ként” ismer egy területet, ám ez a tudása saját belső világáról nem fix, nem véges, sőt egyre táguló lehet, ami az Én kitágulása, az Énen túli terület felfedezése, megtapasztalása. Így ahogyan fejlődünk, egyre többet fogadunk be lehetségesként, egyre többről gondolkodunk realitásként.

Amikor az emberben magasabb, spirituális szintű, egészen finom morális, lelkiismereti dilemmák zajlanak,- az Ego ellenáll ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek. Azért „teszi ezt”, mert ez a természet adta feladata. Épp ezért is hurcolják meg "őt" sokan, mert a spirituális fejlődés gátjának gondolják, de egyszerűen csak arról van szó,  hogy ezekben a kivételes,különleges pillanatokban olyan dolgokkal találja szemben magát,amiket még nem ismer a "rendszere", amit veszélyként észlel,  nem tart reálisnak, megengedhetőnek... Mint amikor a számítógépen a vírusfigyelő programod jelez,hogy észlel valami fenyegetést. De ezt a programot Te felülírhatod, vagy jóváhagyod, vagy nem. Tehát nem a programod a főnök, hanem Te.

Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy belső harcot vívunk saját magunkkal. (ilyen a spirituális válság, egzisztenciális válság)Ekkor  egészen új és addig ismeretlen kérdések foglalkoztatják az embert, és nagy küzdelmekben, valamerre eldől a csata. A küzdelem nem az Ego műve, hanem az egész embert átható újrahangolódás folyamata, aminek az Ego is része.

Pl.: Az önzésemnek engedjek, vagy legyek önzetlen? Magamért éljek vagy másokért? Élvezetesen éljek vagy értelmesen? A normákra feleljek meg, vagy a lelkiismeretemnek? Mi a feladatom? Mi az élet értelme?... Ezernyi új és nagy kérdés, amelyek addig nem, ám egy bizonyos ponton érdekelni kezdenek… Gyakran valamilyen életforduló, krízis hatására kerülünk ilyen dilemmák elé.

Az ember a nehézségeket szeretné elkerülni, kiiktatni az életéből, ösztönösen menekül a szorongató érzések elől, és szívesen halad örömteli, élvezetes terepen. Pedig mindig vannak alternatívák. Talán fájdalmasabb egy lépés, de értelmesebb,- van ilyen.  Az efféle súlyos kérdéseinkre nem akkor tudunk válaszokra lelni, ha arra tanítjuk az embereket, hogy irtsák ki az Egójukat.

Itt visszautalnék a rét gyomlálásra,- mert az „ego megszüntetés” is ilyen gyomirtásból eredhet. Pl.: a biogazda alaposan megfigyeli a természet működését, és nem kiirtja (!), hanem felhasználja a természet adta energiákat, - a növények egymást segítve tartják távol a kártevőket, ellenállnak az ártalmaknak, - a gondos gazda tudása, munkája, alakító ereje által.

A lelki működésben a „biogazdálkodás” felé mozdulni ilyesmit jelent. Gondos gazdálkodást : az emberi természet tiszteletben tartását,  a lelki energiák finom összehangolását,  az önmegismerés, az öntudat, a lelkiismeret, a morális késztetések, a felsőbb inspirációk, a magasabb spirituális törekvések, a létezés értelmének keresése, a másokért való tettek önbeteljesítő hatásai által.

Mindenki fektesse erőit abba a belső munkába, aminek értelmét látja, - vagy az „Ego kiirtásába”, - ha azt lehetségesnek találja,- vagy másféle alternatívákon való elgondolkodásba.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 24 12:16

"Járd a saját utadat!"

Talán bugyuta kérdések, de felteszem:

- Ugyan kinek az útját járom most, ha nem a sajátomat?

-S ha én valaki másén lépkedek, akkor ki van az enyémen?

– A mellettem lévő útról a szomszéd áttévedt? :)

A saját utunkon járunk, mindnyájan szerintem, és az lehet, hogy azon az úton vannak fellegek, bukkanók, meg kátyúk, - hogy a képnél maradjunk,- de attól még a sajátunk. Lehet, hogy időnként azon úgy érezzük, mintha nem lennénk a helyünkön, mert pl.: valamilyen változásban van az életünk, vagy döntési helyzetben vagyunk, - de attól még az út, az a miénk.

Ha egy útelágazásban mások hatására, befolyására, elvárására döntünk, és másféle irányba kanyarodunk, attól még az út, az a miénk. Vagyis az út minden szépségét mi élvezhetjük, és minden nehézségét mi viseljük.

Pl.: ha valaki szülei elvárására jogász lett, pedig borász akar lenni, az az ügyvédi irodában nap, mint nap ennek minden nyűgét viseli a vállán, majd egy napon megelégeli, és borász lesz. De az út, amin jár, ha tetszik, ha nem, ha szereti járni, ha nem, - az övé. Ha egy nő retteg az anyaság felelősségétől, de azt mondja, hogy „nem az én utam az anyaság”, az talán talált magának egy biztonságot adó hárítási módot, amit életfilozófiává is tehet,- de akár anya lesz, akár nem, az út, amin jár, és annak minden velejárója, az övé.

Ha egy útról, - csak azért, mert bukdácsolva haladunk rajta,- azt gondoljuk, hogy kizárt, hogy a miénk legyen, lehetetlen, hogy ilyen poros legyen,- vagy nem jutunk el A-ból B pontba, és utáljuk ezt a „sehová se vezető” utat miatta,- akkor az utat kell lecserélnünk?

Vagy netán azt kell jobban szemügyre vennünk, aki az úton bukdácsol,- vagyis saját magunkat?

S ha egy út nem válik be, mert állítólag „nem a miénk”, és tegyük fel, áttérünk egy „másikra”,- (ha van ilyen?) akkor az, aki „azon a másik úton” jár, nem ugyanaz marad?

Nem fog ugyanúgy bukdácsolni, és változatlanul pocsékol érezni magát, hogy ez az út sem neki való, mert túl rögös?

Szóval, akik azt sugallják nekünk, hogy nem járunk „jó úton”, „saját úton”, azok egyben arra tanítanak, hogy se magunkról, se a képességeinkről, se a céljainkról ne agyaljunk túl sokat, - inkább változtassuk meg a körülményeinket (utakat), ha jót akarunk magunknak. (Elvégre az a fontos, hogy jól érezzük magunkat.)

 

A népmesei hősök ezt másképp csinálják. A legnehezebb mesei utakon úgy mennek végig, hogy saját varázslatos eszközeikkel, belső átalakulásukkal, segítőikkel, ellenfeleikkel… küzdik át magukat a próbatételeken, bejárják a boldogulás teljes útját. De eszükbe se jut átugrani egy másik mese, másik ösvényére.:)

Akik hisznek abban, hogy a megoldások az életproblémákra- a hősön kívül rejlenek, - egy másik mesésebb úton találhatóak, azok keressenek „másik saját utat!” Csomagoljanak jó sok hamuba sültet maguknak! :)

Vagy gondolkodjanak még mindezeken, és…  :)

A kockázatokról és mellékhatásokról, kérdezd

kezelőorvosod, gyógyszerészed,

vagy saját magadat!

 

Ha két ember nem ért egyet, az azt jelenti, hogy gondolkodnak!

Velem nem kell egyetértened.

Viszont azokkal sem, akik butaságokra tanítanak.

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 24 17:54

büntetés-jutalmazás bölcseletei

„Te vonzottad be!”

A bölcselet sokféle verzióban kering: „Minden a tetteid következménye.” „Azt kapsz, amit adsz!” „Azt kapod, amit megérdemelsz.” (…)

Ezek üzenete szerint, Te vagy az egyedüli felelős azért, ahogyan élsz, - ami történik veled és körülötted, mindazt Te magad hozod létre, mert az mind az előző cselekedeteid végeredménye.

Ezeknek az állításoknak az üzenete szerintem kétélű!

Ha felelősségre ébresztő a hatása egy élethelyzetben, építően is hathat ránk, nem kétséges. Valóban arra késztethet, hogy mérlegeljük saját szerepünket, adott szituációk létrejöttében.

És ha nem? Akkor az efféle állítások csak bűntudatot gerjesztenek, „valamit nagyon elrontottál öregem!”- dübörög a lélek, indul az önmarcangolás… „Megérdemelted Fajankó, mindig elrontod, semmiből se tanulsz…” Jobb lesz ha összeszeded magad, mert újabb büntetés következik, és az már sokkal nagyobb lesz!”

Segítőként tapasztalom, hogy az emberek szorongásszintje egetverően magas, gyakorlatilag annyi nyomás alatt élnek, egzisztenciális bizonytalanságban, felgyorsult világban, megborult normák közt... hogy ha valamire nincsen szükség, az a szorongás, a feszültség és a bűntudat növelése. Többek közt ezért is tartom ezeket a "bölcseleteket" mérgezőnek.

Gondolkodjunk tovább:

Minden baleset, betegség, tragédia, halál… bekövetkezése emberi cselekedetek vonzása mentén jön létre? … Vagy itt elfogy a tudományunk? Pedig az ember szereti kézben tartani a dolgokat, nem? Szeretünk minden kérdésre ok-okozati összefüggések mentén választ adni, tudni… tudni… Magyarázatot akarunk.

Kérdésem: biztosan van mindenre magyarázat? S ha van,- az az igazság a végső?

Nem lehetséges, hogy amire nem tud az ember az őstörténete óta folyamatosan felelni, arra szül magának magyarázatokat? -Ingatag lábakon álló, de parányi biztonságot adó kereteket, a kiszámíthatatlan változásokra? - Ki-ki hite, kultúrkörnyezete szerint valót?- „Tetteid következménye”,- „Isten akarata”,- „Ez a karmád”…

***

Honnét eredhet, hogy ilyen markánsan, csak büntetés-jutalmazás mentén tudjuk értelmezni az életet, a sorsot? Jó gyereknek piros pont, rosszaknak fekete. Jó magaviselet jutalmat érdemel, rossz magaviselet megrovást.

Tényleg ilyen egyszerű volna a teremtés működése? Tényleg minden jólétet megelőz valakinek a konkrét jótette, és minden rossz esemény valakinek a bűne?

Milyen jó is, ha pozitív események és pozitív emberek vesznek bennünket körül! Milyen édes ilyenkor azt mondani: „Az én tetteim következménye!” Ha az élet sikert, bőséget, csodát ont éppen, - az mind egy ember varázsütésére jönne létre? Pusztán, mert ő úgy gondolta, úgy akarta?

Nincs ebben némi nárcizmus is belekeveredve?

„Mindenki saját sorsának kovácsa”- nem minden körülmények közt áll.

Tudjuk, hogy van, aki semmilyen reális okot nem adott egészsége elveszítésére és mindent elkövetett, hogy felgyógyuljon, mégis meghalt. Vagy gondoljunk a gyerekekre, akik legalább 20 éves korukig környezetük meghatározó hatásai alatt, igen kis mértékben tudnak „sorsot kovácsolni” maguknak, többnyire születési körülményeikhez, a felnőttek világához és törvényeihez alkalmazkodnak. „Sorskovácsolásba” csak ezután kezdhetnek bele.

„Ha akarod, megkapod!”- valóban az akaraterő fontos, hogy kitartsunk, célokat megvalósítsunk, meghaladjuk magunkat, fejlődjünk. Számos élethelyzet viszont épp azért problémás, mert kevésnek bizonyul az akarás, vagy éppen túl sok (akaratosság, erőszak, véget nem érőn ütni a vasat) van belőle.

Mindenki a legjobbat akarja magának, nem? Ezért nagyon egysíkú az a gondolatmenet, ha azt erősítik bennünk, hogy csak azért nem történik meg valami, mert nem akartuk eléggé.

A sportoló akar a dobogó felső fokán állni, megkérdőjelezhetetlenül van akarata, és mégis "csak" a huszadik helyen végez a versenyen. Nem akarta tán eléggé? Ezt vonzotta volna, míg tizenöt évig készült sportolói pályafutására? Vagy akik gyermekkorban, vagy fiatalon megbetegszenek, nem akarnak egészségesek lenni? Rossz emberek voltak előző életükben? A hiperaktív gyerek talán nem akar nyugodt kisgyerek lenni? Bevonzotta magának a kudarcokat, a kiközösítést? Aki elvált, nem akart egykor örökké együtt lenni? Az alkoholista, nem akart leszokni? A hajléktalan nem akart otthont?Aki hirtelen meghal, nem akart élni?

Tényleg az ember élete, ennyire banális szabályok mentén működne, hogy: Te megérdemled, bevonzod, megkovácsolod, akarod,-vagy sem?

Nem függ a képességeinktől, a környezetünktől, az esélyektől, a tudásunktól (…) is mindaz, amit megvalósítunk, vagy amit nem tudunk?  S nem függ attól is, hogy kapunk-e jóváhagyást a felsőbb hatalomtól, akit van, aki Istennek nevez?

 

„Isten mindent megold”- mondják vigasztalón egymásnak sokan.  Van, aki minden kívánságát belefoglalja az imáiba, mégsem teljesülnek, mert azokat nem Isten dolga volna megteremteni, hisz azok az emberi szabad akarattól függnek, tettekért kiáltanak. Az isteni szándék sokszor csak évek, évtizedek múltán áll össze egy általunk értelmezhető logikává, és olyan is van, amikor nem tudunk válaszolni, hogy mi miért történt.

Egy hirtelen haláleseténél tényleg csak széttárhatjuk a karunkat, mert értelmezhető ok nincsen, - Istenre, vagy a karmára gondolunk, de ettől még a háborgó lélek nyugtalan marad, míg a gyász átalakul elfogadássá.

Aki csak Istennek, és a külvilágnak, vagy csak önmagának tulajdonítja élete jobb- rosszabb periódusait, az véleményem szerint téved. Aki csak kívül vagy csak belül talál okokat, bűnöket, vagy megoldásokat, az is.

Aki nem hajlandó kutatni felsőbb szándékot, és saját önrészt(együtt!) az életeseményeiben, elakadhat, amire sajnos jócskán láthatunk példákat. Aki nem képes a feszített,- tudni - akarásban,-néha elcsendesedni és elfogadásig jutni, pl. abban, hogy néha  nincs magyarázat,- az nehezen boldogul.

 

***

Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, ami képességeink, lehetőségeink szerint belesugározható az élethelyzetekbe, vegyük észre, mit üzenhet egy helyzet, mi dolgunk egy-egy találkozással. Formáljuk, ami képlékeny a sorsunkban. Jó kérdés:mi a személyes, tőlem függő dolgom ezzel a helyzettel?

Nehéz, de fontos annak szétválasztása, hogy mi ebből a sors, amin nem alakíthatunk, és mi ebből az, amin viszont felelősségünk és talán nem túlzás, de kötelességünk is.

Nem minden a mi dolgunk, és nincsen mindig és minden szál a markunkban! Nem vagyunk mindenhatóak és Istenek sem. (Aki szélsőségesen mágikus, mindenható erőt tulajdonít magának, az mentális zavar vagy személyiségzavar jele lehet. )

Jó, ha tudjuk, hogy szándékunk, vágyunk bármilyen jóakaratú és pozitív is, hajszálpontosan megtörténhet annak az ellentéte is. Vannak olyan élethelyzetek, és életkorok, amikor éppen annakelfogadása a feladat, hogy valami már,- vagy még, nem lehet a miénk.

Van, aki soha sem lesz vagyonos ember, pedig szorgalmasan dolgozik, van, aki hosszú ideig nem lel társra, nem tud gyermeket szülni, pozíciót betölteni, és van, aki soha nem lesz egészséges. Másrészt mindnyájunk kikerülhetetlen próbája az öregedés, az elmúlás és a halál nagy kérdéseinek feldolgozása.

Sokat tehetünk az életünk alakításáért, és sajnos van, hogy gyakorlatilag semmit sem, mert éppen tragikus a helyzet. Ekkor az életszemlélet alakítása, az értelem keresése, az alkalmazkodás növelése lehet a feladat, az önmarcangoló, vagy nárcisztikus útvesztők helyett.

***

Ha élettanácsokat kapunk, ne feledjünk el gondolkodni, akkor sem, ha számunkra nagy tudású, tekintélyes emberektől származnak a bölcsességek, ha nem akkor meg főleg! :)  Szinte minden állítás igaz lehet, ha... és egy más ember számára pedig, egy másik helyzetbe helyezve hamis és ártalmas. Egy nehéz életpróbában, lelki megterhelés alatt, még inkább igaz ez. Aki vigaszt, támogatást, bölcs forrást keres, annak frusztrálásra, félreértelmezhető tanításokra semmi szüksége. Ezért olyan lelki táplálékokat vegyünk magunkhoz, ami a mi életünkben nem mérgező, nem hátráltató, nem szenvedést okoz, - hanem gyógyító impulzus.

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2012 SEPTEMBER 11 21:51

Egyszer egy kisfiút kérdeztem hogyléte felől, mire ő azt válaszolta:

- „M i n d e n   r e n d b e n.”

Meglepett.

Komolyan.

 

***

Mindenki egyedi, rá jellemző módon közelíti meg és fordítja le saját nyelvére az életet, és teszi önmagának emészthetővé vagy épp emészthetetlenné.

Menjünk most ehhez egy lépéssel közelebb.

"Minden rendben."- ritkán hallható mondat, nem is vagyunk ehhez szokva, hisz  gyakoribb reagálás az érdeklődésre: a panaszáradat. „Nincs munkám”, „nincs pénzem”, „nincs időm”, „nincs párkapcsolatom”, „nincs gyerekem”, „nincs családom” (...) A két legvégletesebb hiány mondat: „nincs senkim”, „nincs semmim”- hallható pl. a depressziós ember kiüresedett lélekállapotában.

Sokak életfilozófiája a „hiánygondolkodáson” alapszik, avagy a keseredettség, az elégedetlenség vagy a betegség gyökerében, az a fajta gondolkodásmód áll, ami az életükből hiányzó, (még vagy már) nem meglévő, vagy „nem rendben” lévő dolgokra fókuszál, szem elől tévesztve mindazt az értéket, amivel egyébként pedig nyilvánvalóan rendelkeznek.

Nézzük csak, mi is a "rendben lévő" élet?

hiánygondolkodásúak logikája szerint az van rendben, amiben az elvárásaik szerint folyik az élet.

Mi az elvárásuk? Az, hogy ne legyen szűkölködés, probléma, akadály, konfliktus, ne legyen bűn, veszteség, múlandóság, halál… Legyen az élet inkább könnyű, gyors és fájdalommentes…

Szeretném láttatni, hogy ez,- az élet valóságával összeegyeztethetetlen, kis túlzással mondhatni élet ellenes gondolatmenet, amire csakis egy örök elégedetlen életet lehet felépíteni.

Miért?

Mert az élet rendje, emberi életutunk törvénye nem ez!  Életünk bizonyos területeit befolyásolhatjuk, más eseményeit egyáltalán nem.

Tágabban szemlélve,a természet erői sem eszerint működnek. Miként a vetés és aratás, a metszés és növekedés, az aszály és áradás, az apály és dagály, a tél és a nyár, a sötétség és fényesség minőségei váltakozva adják az életritmust, úgy emberi életrendünk ritmikája is magas és mély hangok összességéből áll.

Siker és kudarc, öröm és bánat, szűkösség és bőség, mélység és csúcspont, szenvedés és boldogság, életöröm és haláltudat (…) tapasztalásai váltják egymást szivárványszínű variációikban mutatva meg nekünk, hogy mi az élet valóságos rendje. Nem hasítható le erről a rendről a nehézség és a fájdalom.

A tanulás szenvedésekkel, a fejlődés metszés által, a bölcsesség megélésekben születik.

Nincs más útja.

hiánygondolkodású ember abban a tévhitben él, hogy az élet természetes rendjében a mélység és sötétség nem tartozik bele.  Ezért életkritikája szüntelen, méltatlankodik és dühöng, ha maga körül akadállyal vagy csapással találkozik.  Aki nem hajlandó elfogadni a mélypontok, fájdalmak létjogosultságát, az sajnos az adódó aktuális feladatokat sem ismeri fel és nem képes alkalmazkodni. Pedig életben maradásunk, fejlődésünk, egészségünk alapköve az alkalmazkodóképesség megléte és erősítése.

Az életrend felismerésének és elfogadásának hiánya miatt lépnek sokak a megrögzött panaszkodás, a keserűség, a boldogtalanság, a békétlenség vagy betegség ösvényeire, észrevétlenül körbejárva a negatív gondolatkörökben és a tévhitek útvesztőiben.

***

Míg mások az életüket teljességében szeretik élni, annak tudatában, hogy az sokféle nehézségből, törésből, fájdalomból áll, és emellett örömből, csodákból és fénypontokból is jut bőségesen elég az útra. Miként pl.: a gyász feldolgozása, valójában a halál integrálása az életünkbe, úgy az „élet feldolgozása” az az élethosszig tartó folyamat, amelyben az ember az életút „tökéletlenségeit”, csorbaságait integrálja magába.

 

"Az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét."

-Popper Péter-

A bölcs ember sajátja, ahogyan a tökéletlenség miatt érzett fájdalmai ellenére, mégis szeret és akar élni, örömre és értelemre találni, aminek sokan csodájára járnak.

 

K ö s z ö n e t

Köszönöm Viktornak, hogy kisfiúként egyszer azt mondta, amin most gondolkodhattam. Lám, a gyerekek bölcsessége mennyivel előttünk jár, csak győzzük utól érni őket. :)

Képek forrása: google.com

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2012 JULY 9 11:03

N  A  P  R  A  F  O  R  G  Ó  K

“A minőség a fejekben kezdődik.”

-Carl Borgward-

Elnézem a híradásokat, olvasom a közösségi oldalakon keringő információk áradatát, és hallgatom az élő szót is bőven, s jó párszor elképedek, főként az emberek kétféle csoportjától.

Az egyik tagjai mintha egy centrifugában ülnének: a tömeges riogatás, félelemkeltés, szívfacsarás, jajveszékelés, panaszáradat, indulat, lázítás… kenyerét eszik, és azzal táplálnak másokat is. Negatív spiráljukon forognak körbe – körbe, és beszippantanak a környezetükből mindenkit, aki fogékony erre vagy óvatlan.

„…Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.”

-Wass Albert-

Ahogy látom, alig akad, aki nem  kezdett el (legalább az interneten, vagy a közértben) „nagyon érteni” a politikához, a gazdasághoz, a filozófiához, a társadalomhoz, az üzlethez, az oktatáshoz, az orvosláshoz…

A szólás szabadsága (vagy szabadossága)  jogcímén, elszabadult vademberek gátlástalanul mardossák egymást szóban és írásban, elvadult falka módjára kioktatnak, személyeskednek, vagy vaskos  társadalmi kritikákat fogalmaznak meg,-  avagy inkább fröcsögnek maguk köré.

A másik csoport: kirepült a centrifugából, eltávolodott önmagától és a valóságtól, többnyire súlytalanul lebeg az űrben, - játszik az interneten, virtuális farmot üzemeltet, okleveleket állít ki saját magának (az egyébként adathalász) számítógépes programokkal, fotókat eszkábál közszereplőkről, lejárató kampányokkal, játékfelkérésekkel, obszcén szóviccekkel, bicskanyitogató videókkal bombázza, akit csak elér.

 

Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... - hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász.

-William Blake-

Számomra mindkét csoportot ugyanaz köti össze: a rendetlenség okozta káosz és a betemetett értelem miatti keserű fájdalom.

Érzem én, hogy a dühödt kritikák, a lázadó óbégatás, a káoszból való elmenekülés, mind eredendően a rend iránti vágyból fakadnak, csakhogy a rendrakást itthon kell megkezdeni, nem mások portáján.

“A minőség a fejekben kezdődik.”

Elégedetlen, unott, értelmet vesztett, rettegő, dühödt érzésekkel telve, minimális energiaszinteken ketyegve, nem lehet jó útra lépni, magas hegyekre jutni! Sem a privát életünkben, sem a társadalom tágabb színterein nem számíthatunk semmi jóra, míg saját magunk minőségén, igényszintjén, hangoltságán nem változtatunk.

***

 

Aki értelmes életet, kerek családot, boldog utódot, jólétet, szép hazát, jó világot akar, annak ezt saját maga belső erejéből, tiszta tudattal, akarattal, hittel és szeretettel lehetséges megteremtenie.

Ha minden ember, a maga helyén ugyanezt teszi, egy célért munkálkodik, saját mozgásterében minőséget épít, akkor az összeadódik, egységessé növekszik, és világméretűvé nő.

Így hát helytelen a kérdésfeltevése mindenkinek, aki úgy fog hozzá a magánéleti, vagy társadalmi problémák értelmezésének, hogy azzal kezdi: „Ő…?” „Ők...?”

 

A helyes kérdés az:

ÉN MIT TESZEK HOZZÁ A VILÁGHOZ?

Én.

Itt.

Most.

Nekem mit kell tennem egy jó világért? Mi az első apró lépésem, amit megléphetek, a magam erejéből, másoktól függetlenül?

Ha sok ember ezekkel a kérdésekkel bíbelődik, és a maga portáján seprűt ragad, akkor értelmét veszti minden dühödt világtakarító gondolat, és nem kell százezreknek menekülniük a saját életükből, virtuális farmokra, a súlytalanság állapotába.

***

Dilemma, hogy merre billen a mérleg nyelve, „Rút a világ,  fekete”- ahogy Nagy László sorai szóltak, vagy „A világ szép és különös.” – ahogy Wass Albert írta?

 

Beteges lélektükröződések közt, az elvakító fényvisszaverődések tüzében, ember legyen a talpán, aki eligazodik és talál valami gócmenteset, valami tisztát, fényeset, vagy legalább valami teljeset, a puszta árnyékkivetülések helyett.

A napraforgó, mint szimbólum, nekem ezt testesíti meg. A minőség, amit képvisel, tényleg a fejében kezdődik...

A napraforgó növényteste a földhöz van kötve, úgy, mint az ember fizikai teste, de a virág feje a Nap fényútját követi. Tányérján spirál alakban rendeződnek a magok, amelyeket fészekvirágzat ölel körbe, ahogyan az ember is spirálisan halad a fejlődésben, a világrenddel körbevéve.

A napraforgó maga is nagyon hasonlatos a gyerekek által ábrázolt Nap képéhez, úgy, mint ahogyan az ember, Isten képére lett teremtve.

Az emberi élet folytonos újratervezést és alkalmazkodást kíván, benne állandó szembesülések várnak ránk, amikor elénk áll a bűn, a szenvedés és a halál. Viktor E. Frankl triásznak nevezte ezt a hármast, és tudom, hogy próbatételek sora közt minden embernek sokféle a sorsterhe.

Ám azt tapasztalom, hogy lehetséges az élet nehézségeivel, az eget árnyékoló fekete felhőkkel együtt is életörömben, értelmesen, jólétben élni.

Eleanor H. Porter írt egy csodálatos regényt, Az élet játéka címmel, amelynek a kötelező olvasmányok közt volna a helye. Ezzel a felfogással, az életünkhöz való játékos viszonyulással, a szüntelen napraforgószerű fényes útkereséssel, a melegség irányának követésével, egy olyan jó áramlatba kerülhetünk, ami a világunk szép és különös arcát láttatja meg velünk.

A minőség eképp a fejekben kezdődik el, mert aki a legfeketébb életterhek közt is a fényesre éhesen halad, azt a jó, a szép, az igaz, a tiszta felfedezésének vágya vezeti, és az meg is találja!

A napraforgó szemléletű emberek, mind tudják ezt, és ezzel a bölcsességgel játsszák végég az életüket, könnyeden viselve terheiket.

A pozitív emberek mind tudják, hogy rút a világ, és azt is, hogy a saját vállukon vannak súlyos keresztek, pontosan érzékelik, hogy élni nehéz. De emellett azt is tudják, hogy mindenki szabadon könnyíthet magán, mindenkinek felkínálja a világ a szépséges oldalát, aki a fejével, vagyis a belső hozzáállásával, szellemével  a Nap felé forogva él.

Ó, NAPRAFORGÓ

Ó, napraforgó, ki e földet unod
S csak a nap léptét követed,
Álmodsz csupa fény égaljat ott,
Hol e vándor célja lehet:

Hol az Ifjú, mind, ki a sírig epedt,
Hol a Szűz, hó-szemfedeles,
Fölkél s odavágyik a tájra, melyet
Napraforgóm keres.

-William Blake, Tandori Dezső fordítása-

 

Az ember számára a „napraforgós”, Nap felé való mozgás, az életforrás felé, Istenhez való odafordulás, a szellemi sík állandó finom igazítása az égi, magasabb minőséghez. (Ez nem vallásbéli kérdés, hanem hit.)

Így gyökerezhetünk mi magunk is a földben, és állhatunk a realitás talaján, de tanulva a napraforgó egyszerű növénylétéből: szellemünket folyton tápláljuk fénnyel, isteni világossággal, és ebben a minőségben fürösszük meg a magokat, amiket érlelünk s a virágzásunk után magunk mögött hátrahagyunk.

Nagy László "rút világa" és Wass Albert "szép és különös világa" egyként van jelen, szemlélet kérdése, hogy napraforgóként merre fordítjuk a fejünket, melyik oldalt hogyan integráljuk az életünkbe, melyik oldalon találunk rá saját magunk és a világ épülésére.

Én.

Itt.

Most.

 

 

 

 

GYERMEKSZERVÍZ- avagy kin javítsunk a szervizekben?

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2011 JANUARY 11 18:08

Segítőként sok olyan kisgyermekkel és fiatalemberrel találkozom, akik viselkedési zavarokkal, iskolai teljesítmény problémákkal küzdenek. Többnyire nem arról van szó, hogy a gyerekek „romlanak el”, és ezért kerülnek hozzánk „szervizelésre”, mint ahogyan jó néhányan gondolják, tévesen.

A gyermek zavarokkal reagál a maga módján, gyermeki eszközeivel kifejezésre juttatja, a felnőttek odafigyelésének, szeretetének, megértésének, tájékozottságának vagy szakmai hozzáértésének hiányát.

Az iskolai és magatartás problémák gyakran olyan tünetek, amivel a felnőttek világára válaszolnak a gyerekek. Ő pedig a tanácsadáson, vagy terápián nem csak önmagát mutatja meg, de szüleit és nevelőit is körvonalazza, sokszor szavak nélkül is.

 

Peti 6 és 9 éves kora között fokozatosan vált nyitott, érdeklődő, aktív és szorgalmas tanulóból, egyre gyengébben teljesítő, szorongó, görcsös, visszahúzódó fiúvá. A támogató szülői háttér, a gondos tanítói segítségnyújtás mellett is egyre hangsúlyosabban mutatkoztak meg az iskolai pszichés ártalom jelei, aminek hátterében dyslexia, és az elmulasztott fejlesztő pedagógiai fejlesztés húzódott meg. Felelős szakmai hozzáállással, képességvizsgálat elvégzésével, a kisfiú fejlesztése és differenciált oktatása révén megelőzhető lett volna a fokozódó teljesítményszorongás, iskolai kudarc és pszichés sérülés.

 

János 14 évesen saját intellektuális képességeihez képest jóval alacsonyabban teljesített, 3,2 tanulmányi átlaggal és kémia bukással, ami középiskolai továbbtanulását veszélyeztette. A fiú szorongott, elutasítóvá vált, a kémia órákon megtagadta a munkát, otthon jól sikerült dolgozatokról mesélt, miközben egyre csak szaporodtak az elégtelenek a naplóban.

A kémia szaktanár nevelési attitűdje, az érzelmileg elutasító, irányító hozzáállás, a kamasz fiúból dacot váltott ki, küzdött a leválással, amit eszközök híjján bukással  „oldott meg”. Ez volt az ő szabadságharca a diktatúra ellen, majd pedig a fegyverletétele… 6 hónapos terápiával lehetett mindezt újjáépíteni, sínre segíteni.

 

Attila 7 éves, a felnőttekkel való együttműködést és a feladatvégzést megtagadta, magatartási zavarai voltak. Iskolai és otthoni környezetében is kezelhetetlen volt, sírással, követelőzéssel, figyelem eltereléssel, fenyegetőzéssel juttatta kifejezésre érzelmeit és akaratát.

A problémák háttere kettős volt: egyrészt az ő esetében is fennállt kezeletlen tanulási zavar, másrészt a családi háttér konfliktusokkal terhelt volt. Az édesanyja egyedül nevelte a fiút, az apával nem volt kapcsolat. A kisfiút szélsőségesen, - hol kisbabaként hol felnőtt társaként,- kezelte anyukája. Az érzelmi biztonság, a keretek és szabályok hiánya, a következetlen nevelés, természetszerűen idézték elő a gyermek érzelmi zavarát, és beilleszkedési problémáját.

A gyermek érzelmi terhelésének csökkentése javított a koncentráción, az édesanya konkrét gyakorlati segítséget kapott nevelési kérdéseiben, mindezek keretet, rendszert, kiszámíthatóságot, ritmust és biztonságot hoztak a fiú életébe.

 

A gyerekek történetei segélykiáltások nekünk felnőtteknek, legyünk szülők, tanárok, vagy segítő szakemberek. Sokat tehetünk azért, hogy jó megoldási módokat tanítsunk a gyerekeinknek, az elutasítás, a bizonytalanság, az uralkodás, a manipulálás, a hazugságok és titkolózás helyett...

Hibákat mindenki, aki gyermeket nevel, elkövet, ez természetes.

Nagy lépés, ha valaki eljut odáig, hogy észreveszi és belátja, hogy bizonyos területeken nem hatékony, és segítséget kér szakembertől, kollégáktól.

Nem a gyerekek „szervizeléséről” van tehát szó, ha szeretnénk segíteni, hanem arról, hogy egy felelős felnőtt, aki nevel, hajlandó legyen önmagába tekinteni és a gyerek megnevelése és változtatása helyett, főként önmagát legyen képes megnevelni és megváltoztatni. Így válhatunk alkalmassá arra, hogy a gyerekek érzelmi szükségleteit felismerjük, megfelelően kielégíthessük, elég jó nevelők lehessünk.

 

„El sem tudják képzelni, hogy mennyire lényegtelen az, hogy egy tanár vagy nevelő mit mond, vagy mit tesz, ha összehasonlítjuk annak a fontosságával, hogy milyen ember is ő.”
(Rudolf Steiner)

 

 

 

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 11 23:08

Adventtől kezdődően a befelé fordulás, a mélyebb értelem keresése, a fény megtalálása foglalkoztatja az embert, és az ünnepkör csúcspontja után sem ér véget a keresés. Az év határán átlépve, a mögöttünk álló időszakot illetően, valamerre eldől bennünk a belső mérleg és eszerint töltjük meg vágyakkal, reményekkel, célokkal és tettekkel a folytatást…

 

Hallgatózzunk bele a végtelenbe!

Miért épp a hallgatózás?

Amikor hallássérültekkel foglalkoztam, oktatóim vésték a fejembe, hogy a hallószerv(rendszer) a legfontosabb érzékszerv, általa a teljes gömb alakú tér (lent, fent, jobbra, balra, elöl, hátul)érzékelhető. Nem kell a talpunk alá néznünk, hogy tudjuk, ropog a hó, nem kell az égre emelni a tekintetünket, hogy tudjuk, egy madárraj zajong a fejünk felett, nem kell éreznünk, hogy ránk hull az eső, halljuk a hangját…

Sok mindent hallunk, ami egyébként láthatatlan,megfoghatatlan, ízlelhetetlen (szél, távolodás-közeledés) és mindez nem kizárólag inger befogadás, de közvetetten érzések és gondolatok felkeltése, cselekvések ösztönzése is. (mennyi féle sírása van egy kis csecsemőnek, hányféle hangsúlyt különböztetünk meg…)

A fül és a hallás szimbolikus értelmezésben összefügg a hittel és Istennel. A hallás hirtelen elveszítése sokszor konkrét lelki sokkhatás, tágabban a hit elveszítésének következménye.

„Nem akarom hallani, mert nem tudom feldolgozni.” Ismertem egy házaspárt, akik mindketten egyszerre veszítették el hallásukat, amikor a gyermekeik tragikus körülmények között meghaltak.

A szerzett hallásveszteség gyakran dühöt, agressziót, depressziót von maga után, mert aki nem hall, az kirekesztődik a kommunikációból, kapcsolataiban elzárkózik, elmagányosodik, megfosztottan él egy csodálatos érzékeléstől, tehetetlenül, ami hatalmas szorongást kelt. Ezért a hallás sérülése, vesztesége, valamilyen lelki sérülés is egyben.

Minderre nagyon hasonló a „belső hallásunk”, ami már fizikai jelenségeken keresztül nem közelíthető meg, hiszen ha „megszólal a belső hang”, semmilyen műszerrel nem mérhetjük, mert az a belső lelki működésünk világa, amiben a belső hallást az intuícióval, vagy a lelkiismerettel szokás azonosítani.

A lélek feladata jelezni, nem pedig kikényszeríteni, a vágyát.

Az elme feladata, hogy válasszon a lehetőségek közül.

A test feladata, hogy cselekedjen a választás alapján.

Amikor a test, az elme és a lélek egységben és összhangban teremt, akkor testté lőn Isten.

Neale Donald Walsch

Meghallani a belső hangot, finom hallást feltételez, lehetőségeiben nagyon hasonlóan a fizikai halláshoz, a teljes egész létezési térből hozza be az információkat, jeleket alakít át, rezgéseket hasznosít, érzéseket közvetít, ezzel pedig egy sokkal tágabb egészből emel be életépítő elemeket, életfontosságú tudást. Lehetőséget teremtve arra, hogy hallgatva lelkiismeretünkre, megérzéseinkre, meghalljuk életünk felszólítását, sorsunk hívását, az ősök üzenetét, az utódok óhaját…

A lelkiismeret ugyan szubjektív hallás, de egy élethelyzetben arra felé mutat, (arra felé hív) ami objektíven a legjobb, a legértelmesebb.

A lelkiismeret egy transz szubjektív értelmet tár fel az embernek, amely a világban lévő értékekre, azok megóvására és gyarapítására irányul, nem pedig a saját szükséglet kielégítésünk szolgálatában álló szubjektív értelmet tárja fel. Elisabeth Lucas

Bizonyos pszichológiai megközelítések a felettes én-t és a lelkiismeretet összetartozóként kezelik, vagyis az áthagyományozott (neveltetésben, társadalmi törvényszerűségekben megtanult) szabályok alapján képzelik el a lelkiismeret működését.

Ebben a felfogásban annak van lelkiismeret furdalása, aki úgy érzi, hogy vétett bizonyos külső elvárások, törvények ellen, és emiatt vétkességtől, bűntudattól szenved, akkor is, ha annak nincsen objektív alapja. Akit kínoz, hogy mit gondolnak róla, az a felettes én szorongásától szenved, fél a büntetéstől, megszégyenüléstől, és ennek elkerülésére mindent megtesz.

„Az, aki döntési folyamatokban egy dolog értelmessége miattvívódik, a lelkiismeretével folytat párbeszédet.”(E. Lucas )

A lelkiismeret tehát egy magunkban őrzött, ”jobbik én”, amit eleve magunkban hordozunk. A felettes én viszont, mintegy „kívülről van belénk építve”, a nevelés, a szülők, a tanítók, az állam, az egyház által

Akkor vagy jó gyerek, akkor vagy jó állampolgár, akkor vagy jó hívő, ha….így teszel és így nem teszel…ennek létrejöttét pedig a minták alakítják, illetve a viselkedés büntetése és jutalmazása mélyíti el.

A felettes én azt mondhatja: „hallgatni arany”, „árulkodni nem szabad, nem helyes” -miközben a lelkiismeret folyamatosan jelez, hogy: „beszélned értelmesebb”, „jobbat teszel, ha megmondod”.

Ilyen helyzetekben szakadék tátong a felettes én parancsa és a lelkiismeret súgása között, és ennek hatására kétségbe vonunk szabályokat, szakítunk bizonyos hagyományokkal.

Amikor a szülők, tanárok mindenáron, kíméletlenül betörik a gyerekeket,- az egyébként sokak által bírált és károsnak tartott iskolai rendszerbe,- akkor felettes énjük szerint cselekszenek. Amikor megkérdőjeleznek és megváltoztatnak bizonyos elvárásokat, szabályokat,- akkor hallgatnak a lelkiismeretükre. Amikor egy házas, akár évtizedeken át, "csak a gyerekek miatt" benne marad kapcsolatában,- akkor a felettes énje tiltásának enged. Amikor azt mondja: "rég nem vagyok boldog veled, elválok, mindnyájunknak így lesz jobb"- akkor lelkiismerete szerint cselekszik. Amikor a tanító vagy a főnök elhagyja a helyiséget, azok lesznek fegyelmezetlenek és szabályszegők, akiknek nem működik a belső szabályozásuk lelkiismereti alapon, ha őket kívülről nem szabályozza egy felettes, maguktól nem érzik, mi a jó, mi a helyes....

Amikor valamit csak azért teszünk meg, vagy nem teszünk, mert félünk a következményektől, büntetéstől, megszégyenüléstől,- akkor a felettes én korlátoz minket. Amikor értelmesebb, jobb tettek vonzásában cselekszik az ember, nem a megfelelés, nem a félelem kormányozza, hanem lelkiismerete.

*

Amikor a fülünkkel hallunk, azt is halljuk, amit nem látunk, amit egyéb módon  nem tudunk érzékelni. Amikor belehallgatunk a lelkiismeretünkbe, ugyanez történik, jobbik énünkkel kerülünk dialógusba, olyasmit hallunk meg, amit egyébként nem, olyat tudunk meg, amit addig még nem. Itt is érvényes lehet, a „Nem akarom hallani, mert nem tudom feldolgozni.”- vagyis egyfajta siketség a belső hangra, hitetlenség, bizalomhiány önmagunkban.

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 JANUARY 13 23:42


Belehallgathatunk a nagy egészbe egy-egy csomóponton megállva, például egy évzárás, születésnap vagy más életszakasz határpontján, és lelkiismereti alapon, rátekintünk a saját életünkre, benne önmagunk szerepére.

Ahogyan egy ország, egy cég, egy közösség megteszi (?), legalábbis megteheti ezt, úgy bárkinek hasznára válik belehallgatózni a lelkiismeretébe, áttekinteni egy időszakot, egy évet, és papírra vetni tapasztalatait.

1. "Mérlegen a valóság"

Rajzoljunk egy mérleget! Az egyik serpenyőjébe beleírhatjuk majd mindazon eseményeket, amik jó érzéssel,  töltenek el bennünket. (pl.1 hét, v 1 év értékelésekor) A másikba felsorolhatjuk mindazt, ami negatív érzést keltő esemény volt számunkra.

Először csak érzések alapján, becsüljük meg, melyik irányba dőlne ez a mérleg? Inkább pozitív vagy inkább negatív?

Majd szánjunk erre időt, és írjuk bele a pozitív és negatív serpenyőkbe, ami eszünkbe jut, címszavakban. Gondoljuk át az elkészült mérleget és írjunk le róla néhány mondatot.

Hová került több életesemény? Melyik oldalnak van nagyobb súlya az érzéseink szerint?

Lehet, hogy ellentét lesz aközött, ahogyan összességében érezzük magunkat, és aközött, amit a mérleg a papíron mutat. Vagyis, lehet, hogy történt számos jó dolog, ennek ellenére mégis inkább negatív érzésünk van. (pl. gyászolók mérlege gyakran ilyen) Érdemes átgondolni, hogy ennek mi lehet az oka, és ha ezt nem sikerül egyedül kideríteni, akkor fogalmazzuk meg, hogy mit tehetünk konkrétan azért, hogy érzéseink pozitívabb irányba változzanak. Ekkor az a kérdés, hogy mi ad örömöt, mik az erőforrásaink, mi tölt fel minket, és keressünk olyan lehetőséget, amit azonnal, vagy rövid időn belül meg is tehetünk.

2. Elégedettség mérés

Mivel a siker és a boldogság a legtöbb ember számára tisztázatlan és homályos fogalmak,- ráadásul mindenkinek mást jelentenek-, érdemesebb az elégedettséget alapul venni. Ez nagy könnyebbség, hiszen azt mindenki világosan érzi, hogy összességében, ha magára vagy az életére gondol, akkor: most elégedett-e?

„Elégedett vagyok, jól érzem magam.”

Erre lehet az a reakció, hogy hátradőlünk, és abban ringatjuk magunkat, hogy ez így is marad, de a tapasztalat nem ezt mutatja, hiszen életünk folyamatos változásokban telik, amikhez alkalmazkodnunk szükséges, ha nem akarunk nagy töréseket elszenvedni.

Érdemes elgondolkodni akkor is, ha jó az életünkben a „széljárás”, és elégedettek vagyunk a jelenlegi helyzettel. Mi történt velem, amiért így érzem? Mit tettem, amiért ezt érzem? Mit tegyek továbbra is, hogy ez így maradjon? Mit ne tegyek továbbra sem, hogy ez így maradjon? Milyennek szeretném látni 1 év múlva az életemet? Milyennek képzelem magam 1 év múlva? Mit tegyek, hogy azok a változások bekövetkezzenek? (...)

 

„Nem vagyok elégedett, nem érzem jól magam.”

Keressünk válaszokat a következőkre, és írjuk le: Mi történt velem, amiért ezt érzem? Mit tettem, amiért ezt érzem? Mit nem tettem, amiért ezt érzem? Mit tegyek, hogy ez megváltozzon? Mit ne tegyek, hogy ez megváltozzon?

Mivel életünk sok fontos terület és szerep összessége, ezért elégedettek lehetünk bizonyos szempontból magunkkal és az életünkkel, illetve elégedetlenek más területeken. Tehát a kép többnyire vegyes. (Elégedettek lehetünk a családunkban, de elégedetlenek az egészségünkkel, vagy elégedettek lehetünk anyagi helyzetünkkel, de elégedetlenek a hivatásunkkal…)

 

Elégedettség mérés folytatása

Érdemes mérni az elégedettségünket úgy, hogy konkrétan kiválasztanunk például 6 számunkra legfontosabb életterületet, ami mindenkinél az értékrend szerint, más és más lehet.

Rajzoljunk egy kört, osszuk 6 részre, vagy írjunk egy listát a nekünk legfontosabb életterületekről. (pl.: család, kapcsolatok, barátok, hivatás, munka, egészség, sport, tanulás/fejlődés, pénz, anyagi biztonság, szabadidő, hobbi…) Konkrét területekre van szükség, hiszen nem érdemes homályos fogalmakkal bíbelődni, mint: boldogság, siker, nyugalom, béke, változás, teljesség, kiteljesedés…

Majd (a lelkiismeretünk segítségével, érzéseinkre támaszkodva) a konkrét, számunkra legfontosabb életterületeinket értékeljük a mostani állapot szerint: Mennyire vagyunk elégedettek vele? (0-100%)

Nézzük meg példaként, egy fiatal lány által leírtakat:

Az első válasz: „Nem vagyok elégedett, nem érzem jól magam.”

Legfontosabb életterületeknek ezeket választotta: család, szabadidő, párkapcsolat, munka, sport, barátok.

A részletesebb átgondolás,- melyikkel mennyire elégedett?- így alakult:

Család: 30%

Szabadidő, hobbi:10%

Párkapcsolat: 90%

Munka: 50%

Sport:100%

Barátok:10%

Most következzen egy átgondolás, ami persze beszélgetés is lehet egy bizalmassal. Összességében nézve nem feltétlenül az a cél, hogy minden területet feltornázzon valaki 100%-osra, hanem az, hogy minden téren eljusson oda, hogy a rajta múló, tőle függő lépéseket megtegye az elégedettséghez való közelebb kerüléshez, a hiányai csökkentéséhez. Másrészt azt világosan érezzük, hogy hogyan hat ránk, ha egy terület pl.: 10%, de az is átgondolható, hogyan hat ez azokra, akik rajtunk kívül (társ, gyerek, szülő, barát, munkatárs…) még érintettek benne? Vagyis rajtunk kívül, saját elégedettségünkön kívül, még ki mindenkire hat, ha abban bekövetkezik, vagy nem következik be változás.

Az elégedettség ugyanis nem magánügy, ezt ne felejtsük el! Gondoljunk csak egy elégedett szülőre, tanárra, orvosra… hány emberre hat saját belső elégedettsége.(És az elégedetlensége?)

*

Aki kíváncsi, az előzőhöz tehet még egy lépést: ugyanezekben a számára fontos területekben, értékeli önmagát, vagyis azon a területen mennyire elégedett saját magával.

„Barátok” (mint fontos életterülettel) való elégedettség: 10%

Ebben a saját magammal való elégedettség: 30%

A példában szereplő lány ebből arra következtetett, hogy van saját szerepe abban, hogy nem elégedett, és tud tenni néhány dolgot ennek megváltoztatásra.

Azt megállapította, hogy barátai most nagyon elfoglaltak, mert vizsgaidőszakuk van. Viszont, mivel mindnyájan sportolnak, az edzéseket tudják egy időpontra szervezni, így a baráti együttlétek idejét növelni tudja, míg barátainak több szabadideje lesz a vizsgák után. Másrészt vannak nyomasztó baráti szálai is, akikkel ha kezdeményezi a megbeszélést, az ellentétük megoldását, attól szintén elégedettebb lesz, mintha tétlenül vár, és közben feszült a megromlott kapcsolat miatt. (Minkét tervét baráti kapcsolataiban megvalósította, és összességében 4 életterületen jelentősen növekedett az elégedettsége, mert átgondolta és megtette a tőle függő lépéseket.)

Ezzel a tényleg egyszerű visszatekintéssel

egy tágabb érzéstől (---Elégedett vagyok?)

közelebb jutottunk a valósághoz (---Milyen téren, mennyire?)

és magunkra vonatkozóan megoldást tudunk találni. (---Mi függ tőlem?)

A külső okok keresgélése, (nem érnek rá a barátaim, a barátságok nem tartanak örökké) a felmentések találása magunknak (nem akarom őket zavarni, úgy se érnek rá,- az élet így hozta,- ilyen a sors) és a halogatás legjobb ellenszere, ha válaszolunk:

Mit tehetek, ami rajtam múlik?

Mi az első lépés? Van, amit már ma megtehetek?

***

Lélektanilag azért is értékes ilyesmibe fektetni az energiákat, mert a legtöbb krízist, betegséget (pl. a depressziót kiemelten) jellemzi a beszűkülés, a passzivitás, a problémákra való felfokozott (túl) érzékenység, az énre való túlzott összpontosítás, a sebzettség, az önmaga körüli forgás, a tehetetlenség...

A fekete-fehér (minden vagy semmi) hibás gondolkodásmód sokakat félrevezet, és csak jó-rossz, siker-kudarc kategóriákban mérik önmagukat, vagy a helyzeteket, annak ellenére, hogy a mérlegnek két serpenyője van (pozitív is negatív is), amit az, aki ebben a hiedelemrendszerben gondolkodik,- egyáltalán nem vesz figyelembe.

Ők használnak ilyen végletes mondatokat: „Elváltam, a férfiak idióták, soha senkim sem lesz.” „Padlón vagyok, a szerelmem elhagyott, nincs kiút.” „Tönkrement a cég, az egész életem összeomlott.” „Rettenetes évem volt, ennek semmi jó vége nem lehet.” „Félrekezelt az orvos, örökre beteggé tettek, reménytelen a helyzetem.” (…)

Minden olyan gyakorlat, ami ettől, vagyis a negatív, szűklátókörű- énre való koncentrációtól eltávolít, elemel,- képes megnyitni, kitágítani a látóteret, az önmagunkon túli értékelés és tapasztalás tartományába terelni a szellem figyelmét.

Szokták mondani: „felülemelkedni a problémán”, ami nem azt jelenti, hogy nem veszek tudomást róla. (látható volt a fenti példában, hogy konkrétan értékelhetjük egy skálán, mekkora az elégedettség, mekkora a hiány) Felül emelkedni, szerintem fejlődést jelent, ami azzal kezdődik, hogy többet akarok tudni, annál, amit most, és ezért hajlandó vagyok máshonnan is ránézni, önmagamon belül és kívülről is, a problémán túlról is, és kész vagyok véleményt, álláspontot váltani.

Vagyis nem azt mondom, hogy a barátsággal való elégedettségem 10% ahhoz képest, amit szeretnék, azért mert senki nem ér rá, hogy velem legyen, nem érdeklem már a barátaimat, egyszer minden véget ér, mindenki a saját dolgával van elfoglalva…

Hanem megnézem, én mit tehetek a jólétem érdekében? Vagyis hajlandó vagyok kiszállni a negatív gondolatkörökből, és tenni azért, hogy elégedettebb legyek.

Másképp szeretném érezni magam, (pl.: elégedettebbnek) és ezért hajlandó vagyok másképp gondolkodni és mást tenni, mint eddig.

Erre aztán persze egy negatív gondolkodású ember azonnal rávághatja, hogy „örülhet a példában szereplő lány, hogy csak ennyi gondja van, vannak ettől nagyobbak is az életben… bezzeg nekem…”

Ám én azt látom, hogy a közérzetünk, a jólétünk, az egészségünk éppen, hogy sok kisebb területből tevődik össze, és a „nagy boldogtalanság”, a „nagy krízis”, a „nagy betegség”, mindig sok kis terület hiányainak az összessége. Mint ahogyan a vulkán sem a kitörés napján kezdődik el...

Ha azt is hozzáteszem, hogy ez a lány pszichiátriai kezelés alatt áll, akkor vitathatatlanul nagy szerepe van a gyógyulásában annak, hogy támogató emberi kapcsolatainak milyen a minősége, mit tehet azért, hogy barátságai, családja, munkája és szabadideje,- erőforrásként támogassák abban, hogy elégedett és egészséges fiatal nővé váljon. Ezen kívül, az egyéni jólétből, mindig egy közösség is „profitál”, vagyis a párkapcsolata, a családja, a barátai, a munkatársai mind jobb kapcsolatra számíthatnak, ha a sok kis, látszólag jelentéktelen lépést valaki megteszi.

***

Olyan rövid egy év, vagy egy élet, mégis annyi minden elfér a bugyraiban. Szeretet, gyűlölet, megbocsájtás, bosszú, harag, düh, elengedés, ragaszkodás, vágy, elutasítás, depresszió, hit, öröm, bánat, szakítás, újrakezdés, egészség, betegség, káosz, harmónia, veszteség és bőség… végtelen sok emberi gyarlóság és érték.

Milyen érzéssel nézek vissza erre az egészre? Mit tegyek azzal, ami nincs bennem, vagy az életemben, rendben? Mit kezdjek a hiánnyal? Mit a bőséggel? Tudok-e szívből örülni egy sikernek? Elégedett tudok-e lenni egy eredménnyel? Mi az értelme a szenvedésnek? Meghallom-e az események mögötti nekem szóló, valódi üzeneteket? Mi a dolgom azzal, amit megtudok? Mit tegyek, hogy úgy éljek, ahogyan szeretnék? Mit tegyek, hogy olyan legyek, amilyen szeretnék? Hogyan hasonlíthatnék a példaképemre? Mi segít? Mi akadályoz? Miről vagyok hajlandó lemondani egy célért? Mit vagyok hajlandó változtatni egy célért? Hogyan folytassam tovább? Mi az első lépés? Mit tehetek meg már ma?

 

Akit érdekel az élet, érdekel az ember, érdekli saját élete, és foglalkoztatja, mi is ennek az egésznek az értelme... nos az néha tegyen fel magának ilyen kérdéseket, és hallgatózzon válaszért  a végtelenbe!  :)

"Mire jó ez az egész pszicho duma?!"

- "Mire jó ez az egész pszicho duma?!"- :) - kérdezte tőlem egy imádnivaló kamasz.

Megkísérlem a választ.

- Nagyjából mindenki azért születik meg, hogy értelmes életet éljen jólétben, de ez a feledékenység miatt sokszor dugába dől. Nagy a hajsza, a rohanás, az embereknek sietniük kell, mert rengeteg dolguk akad az életükön kívül. A "pszicho duma" semmire sem jó, legfeljebb emlékeztet pár embert arra, amit amúgy is tudtak, csak kiment a fejükből ebben a zűrzavarban.

Időszerű, hogy az ember alapvető szükséglete legyen,  a nem öncélú önvizsgálat, a lelkiismereti kérdések szüntelen felvetése, válaszok keresése, a tudás bölcs felhasználása, vágy az értelmességre.

Amikor az emberi kultúra évezredei folyamán, sokak lelkiismerete szinte egyszerre megszólalt, és eredendő belső jóságukra hallgattak is az emberek, akkor vált lehetővé, hogy kétségbe vonjanak bizonyos hagyományokat, szakítsanak addig elfogadott gyakorlatokkal. Onnantól kezdve nincs többé engedély arra, hogy a földön rabszolgák legyenek, hogy az asszonyokat erőszakolni, vagy bántalmazni lehessen, vagy tanulókat pálcával fenyíteni, pszichiátriai betegeken kísérletezni, állatokat kínozni lehetséges legyen…

*

Belehallgatózni a végtelenbe számomra egyrészt azt jelenti, hogy lelkiismereti alapon belehallgathatunk a nagy egészbe, amikor egy-egy csomóponton megállva, például egy évzáráshoz közeledve, vagy egy életszakasz érezhető határpontján, elágazásában, akár egy születésnapon, rátekintünk önmagunkra, a saját életünkben. (Erről szól az ezt követő 2. bejegyzés)

Másrészt belehallgatózhatunk a végtelenbe, ha képzeletbeli kaput nyitunk visszafelé, és rátekintünk önmagunkra, életünkre azok közé helyezve magunkat, akik előttünk éltek, és akik utánunk következnek. A generációk folyamában is tehetünk fel magunknak kérdéseket az életünkről, a létezésünk értelméről, és ebben a tekintetben hallgathatjuk meg a lelkiismeret bölcs hangját.

Ez a fajta ”hallás”, hallgatózás, kiemelkedő szerepet tölthet be életünk alakításában, nagy kincsünk lehet, ha figyelünk rá, és élünk vele.

Belehallgatva a végtelenbe, bizonyos távolságból, magasságból, „hallhatóvá válnak” olyan információk, amik egyébként, a szűkre szabott időben, az én-központúságban, a problémákba elmerülő gondolkodással élő ember számára, rejtve maradnak.

Az ember számára végtelen tudássíkok állnak rendelkezésre, aminek tulajdonképp csak maga az ember szab határt. :) Ezekből apró morzsák találhatók, a folytatásnak szánt következő bejegyzésben.

Mindenki emelje az életébe belőlük azt, amit az élete építéshez érdemesnek tart.

 

***

Idézett forrás:

Elisabeth Lucas (2006): A logoterápia tankönyve. Agapé Kiadó, 2011

 

 

L   u   s   t   a   s   á   g - Mi dolgom lehet?

Hétköznapok a háztartásban, a társasházban, a munkában, az utcán, a városban… Rokonság, család, barátság, szomszédság, - kapcsolataink munkában, ügyekben… Akadályok, problémák sorával találjuk magunkat szembe, hőbörgés, viták, feszülés, ötletelés, átszervezés, újratervezés…

Tűrés, kikerülés vagy megküzdés. Mind közt pedig ott van a „jól bevált” lustálkodás, ami gyakran viszi a „megoldások közt” a pálmát. Profi érvelések sora, hogyan ne… miért nem…ki miatt nem… gyors passz:már volt, már akartuk, próbáltuk, nem működik, nem lehet, és a f a v o r i t: nincs idő, pénz, lehetőség.

Vagy nincs kedv, igényszint és akarat?

Vagy nincs lelkiismeret és etika?

Szellemileg, érzelmileg és fizikálisan is elhatalmasodott a lustaság. Nem ritka jelenség lett az érdektelenség, a közöny, a passzivitás. Mintha zsigerből jönne a tehetetlenség, a nem akarás, a kelletlenség.

„ Nem az én dolgom”- mondogatta mindig egy volt kolléga, mint egy mantrát. Mély hite volt ebben. Ímmel-ámmal, úgy-ahogy, ahogy esik, úgy puffan módon csinál-gatta, dolgoz-gatott, de a dolgának nem gondolt „csak úgy”, magától, semmit sem.

KINEK A DOLGA EGY PROBLÉMA?

Egyáltalán, kinek mi a probléma, ugyebár…

Mennyi apró-cseprő jelenség vesz bennünket körbe, növekszik észrevétlen, míg egyszer csak káosz lesz egy térben, vagy ügyben. Mennyi ember, hány alkalmas lustasága által válik rendetlenné egy hely, egy tópart, egy kert, egy iroda… mennyi „nem az én dolgom” kell hozzá, hogy végül kopárrá, pusztulttá, romossá  válnak az értékeink?

Kinek a dolga egy probléma?

Gordon azt tanította, hogy azé, aki  é r i n t e t t  benne.

Ha a szomszédasszony utálja az anyósát, nem az én dolgom.  De ha ennek a szomszédomnak nem tartozik a jó szokásai közé, hogy felmossa néha a folyosót, vagy nem probléma számára, hogy ragad a lift a mocsoktól, akkor megteszem én, mert én is itt élek, és  d o l g o m   van ezzel a hellyel.

 

HOL OLDJÁK MEG A PROBLÉMÁKAT?

Folyamatosan találkozunk az ítéletek záporával, az iskolás az iskolát szidja, a dolgozó a munkahelyét, a beosztott a vezetést, az ügyfél az intézményt és így tovább… mindenki egy tágabb rendszer iránt elégedetlen.

Legyen már változás!- zengik a forrongók, a mindentudók, - miközben végtelen szellemi és fizikai lustaság és naplopás jellemző, amerre csak nézünk.

Legyen változás! Hajrá!

Ki fogja azt megcsinálni?

Valaki?

A másik?

A főnök?

A rendszer?

Valaki, valahol, aki NEM ÉN  vagyok?

Amikor vágsz egy szelet kenyeret, tele lesz a konyhád morzsákkal, amikor eltörik egy pohár, száz darabkát szedegetsz, amikor elhurcolod a fenyőt ünnepek után a kukáig, mindenütt tűlevelek…

Minden nagy, sok kis mozaikból áll, attól olyan amilyen, attól az, ami.

Egyenként adhatjuk hozzá, mindnyájan a saját lelkesedésünket, akarásunkat, ötletünket, munkánkat, szeretetünket a nagyobb egészhez.

Pár éve képeslapszerű látvány fogadott a régi utcánkban, olyan igazi falusi idill. (Nem a járási „tanácsnál” döntötték ezt el, nem is „civilek” szervezték,nem is a közmunkások végezték el, sőt még csak nem is a sok imádság, meditáció, pozitív gondolat eredménye volt az összetartás, a  rend, a szépség, a virág…)

A dolog úgy kezdődött, hogy Nagymamám, járókerettel(!) elbotorkált az ágyától a kapuig, (ami neki annyi erőfeszítésébe telt, mintha nekem innen a Mátrafüredig kellene mennem) és a ház elé terített terméskövek közül, felszedte a nagyobb, oda nem való köveket. Szomszédja Mariska néni, hetente felsöpörte az út porát a járdáján, majd fellocsolta. Rózsika néni, (aki egyébként kilencvenen felül volt, és annyira rosszul látott, hogy egy méterről is megkérdezte, hogy „Tündike, te vagy-e?”) , - gyakorlatilag vakon,  olyan rendben tartotta a kiskertjét, mintha valaki odarajzolta volna a muskátlibokrokat, és borotválta volna a gyepet. Folytathatnám Lillikével, Matilkával, Veronkával… az összes utcabélivel, akik nem ismerték a lustaság fogalmát!

Ha tanulmányt készítenénk a „főutcásokról”, akkor igencsak riasztó adatokat kapnánk, mert ezek az asszonyok egytől-egyik kisnyugdíjasok voltak, több évtizede özvegyek, nagycsaládosok... és elég magas stresszben is részük volt,- tekintettel a történelem század közepéről szóló fejezeteire.

Nem éltek több pénzből, mint mi, nem volt több idejük, mint nekünk, nem volt könnyebb az élet, mint most… Csak egyszerűen úgy érezték, hogy DOLGUK VAN AZZAL A HELLYEL, azzal A KÖZÖSSÉGGEL, AHOL ÉLNEK. Faluhelyen szégyen volt a rendetlen porta, a gondozatlan szőlő, a dolgavégezetlenség, így aztán a közösség peremén lévők voltak csak, akik így éltek.

A szellemi és fizikai lustaságnak egyetlen ellenszéruma van, ha úgy döntünk, úgy érzünk egy hely, egy ember, egy csoport, egy ügy iránt, hogy dolgunk van vele, gondoskodnunk kell róla, mert valami láthatatlan szál összeköt vele. Aki ezen a  szálon lustálkodva kapaszkodik, leesik.

Valami láthatatlan szál összeköt bennünket.

Egymással.

Mindennel.

Érezni, hinni, akarni, tenni kell, mert dolgunk van ezzel a szállal összekapaszkodni, hogy az összeköttetés ne szakadjon el.

Én már megint oda jutottam, hogy:

LEHET! ♥

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 APRIL 20 09:33

Sok szenvedés, probléma, betegség abból ered, hogy a világban csatangolva valahol (hol?) elhagyjuk ÖNMAGUNKAT, átvágtatunk helyzeteken, lepereg pár év, évtized és bevillanhat a kérdés:

Ki voltam ebben én?

Hová lettem?

Ki akartam lenni?

Hogyan akartam élni?

Hol veszítettem el önmagam?

Bizonyos életkorokban kifejezettebbek, esetleg kétségbeesettebbek ezek a kérdőjelek, mint serdülőkorban, középkorban, váltásoknál, veszteségeknél, vagy az élet végi szakaszban.

 

Légy önmagad! - mondják, Légy hű magadhoz!- írják a tantermek falára, ami szerintem igencsak álságos, mert ennek tényleges megszületéséig- alig segítik, sőt inkább akadályozzák a belső és külső körülmények.

Az önmagunktól való eltávolodást,- sajnos erősen generálja minden uniformizálás, erőltetés, sürgetés, gyúrás, a nevelés, az oktatás, a divat, a trendek, a média… és mindezek a kimondott vagy kimondatlan elvárások betemethetik az egyéniséget. A mások által sugallt, a többség által favorizált utakon pedig, személyisége mindenkinek van és lesz, ám az E G Y É N I S É G kibontakozása nem minden embernél történik meg. Ez pedig óriási problémává duzzad, mert a lelki szenvedés ebben elkerülhetetlen.

 

Halljuk, hogy „trendi” dolog a rugalmasság, és alapvető az alkalmazkodás, a beilleszkedés, ám ennek jegyében teljes a félreértés, százával mondunk le alapvető értékeinkről, szükségleteinkről, és akkor még vágyakról, álmokról, életcélokról nem is beszéltünk…

Itt aztán nem állunk meg, mert ráadásul azt is elvárjuk, hogy mindezeket a lemondásokat mások, társaink, barátaink, gyermekeink, tanítványaink, munkatársaink, üzletfeleink… is tegyék meg.

Ha egy őz fejlődne, fejlődne és egyszer csak orrszarvú, zsiráf vagy paradicsommadár lenne… az alma körtévé alkalmazkodná magát…igencsak elcsodálkoznánk.

Ám mi emberek, kisajtoljuk magunkból, és egymásból, az eféle átalakulást, elengedjük a minket meghatározó, nekünk fontos kereteket, irányokat, lemondunk azokról a dolgokról, belső törvényekről, alapvető kapcsolatokról, érdeklődésekről, adottságokról, amik egyéniséggé, megismételhetetlen emberré tesznek bennünket.

Önmagunk elfelejtése megtörténik minden alkalommal, amikor nem tudunk nemet mondani, véleményt közölni, álláspontot változtatni, érzéseket kifejezni, fontos dolgokat kérni, elfogadni…

Amikor kép mutatunk, játszmázunk, manipulálunk… Amikor a nők férfiak, az anyák apák, a gyerekek felnőttek, a felnőttek gyermekek… szerepeit játsszák… amikor a gyerek a szülő „életét éli”, a társak a társuk értékeit, céljait valósítják meg… Mindezekben pedig oly sokan elfelejtik önmagukat, szenvednek, és idővel megbetegszenek.

A természetes, természetbeli változás, nem önfeladás!

A természetes változás, láthatjuk az állatvilágban is: önmagán belüli változás: agancs, pata, uszony, színes tollak, meleg bunda, új táplálék, új élőhely, újfajta együttélés…

Nem önmagából való kifordulás, legfeljebb lehetőségei kiaknázása, kiterjesztése.

Nem önmaga elhagyása, hanem önmaga meghaladása.

Kapcsolatainkban a  kompromisszum nem azt jelenti, hogy mindenki mondjon le mindenről, és éljen valami teljesen mást, mint amihez fontos szálak fűzik, ugyanis ezt önfeladásnak nevezzük.

A kompromisszum engedmény, a sorssal való áramlás, az együttműködés, a jótékony idomulás a körülményekhez, életünk fontos szereplőihez, miközben alapvetően mindenki az lehet, aki lenni szeretne, és az alapvető értékeiből nem enged.

Akinek lételeme pl-az emberek társasága, az alkotás, a zene, a tánc, a víz, a föld…, alapértéke a család, de más „kedvéért”  lemond ezekről, nos az előbb utóbb nagyon elégedetlen lesz az életével, és ezért senki mást nem hibáztathat, mert az, ami most van, az egyéni felelősség.

 

Mint ahogyan saját felelősségünk az is, hogy képesek vagyunk-e saját kerítésünk határait megőrizni , mennyit és mit engedünk meg másoknak, mit áldozunk kapcsolataink oltárán. Mikor mondjuk azt másoknak, hogy "eddig és nem tovább", itt a határa az erőmnek, az időmnek, a türelmemnek, a belső világomnak, és innen nem jöhetsz tovább.

Felelősek tetteikért az  „amiaszívemenaszámon” típusok; akik nyílvesszőzik társaikat, a  „polgárpukkasztók”, az öntörvényűek,  akik mind hirdetik, hogy „én önmagam vagyok”, „engem így kell elfogadni”, „megszoksz vagy megszöksz”, amúgy meg le…., hogy ki mit gondol…

Mindnyájan alakítjuk saját magunkat, hatunk az életünk alakulására és ebben mindenki szabadságaéppen addig terjedhet, míg az önkifejezésben, az önazonosságban nem ártalmas másokra, képesek határokat tartani, önkontrollt gyakorolni érzéseik és indulataik felett.

A lelkiismeret, ha működik,(patológia, ha nem) pontosan érezteti mindnyájunkkal, hogy életünk mennyire értelmes, tiszta, igaz, mennyire van közel ahhoz, ami a belső lényegünk, az akaratunk, az egyéniségünk.

 

Naponta találkozunk a „világ” szidalmaival, pedig a "világ hazugságai" az egyes emberek hazugságaiból tevődnek össze.

Öntudat, önértékelés, öntisztelet, önszeretet nélkül, ahol a többség valaki egészen más akar lenni, más értékre áhítozik, mint ami van neki, mást akar, mint amit tud, mást mutat, mint amit érez, másképp él, mint ahogyan élhetne...

Az emberek eldeformálódása torzítja el a világot!

Öntudatuk, önismeretük, önértékelésük zavarodottságai miatt bolyongnak, csapódnak, tévelyegnek oly sokan. Ebből az útvesztésből aztán sok jelenség ered, mint a szenvedélybetegségek, a depresszió, a passzivitás, az érdektelenség, a függések, a magány...

MIT LEHET TENNI?

Aki úgy érzi, hogy megkeresné, hogy ki is ő, és közelebb akar jutni ahhoz az életformához, ami leginkább jellemző rá, amivel elégedettebb volna, annak számos segítség van.

Ilyenek mindazok a beszélgetésalapú foglalkozások, csoportok, kétszemélyes tanácsadások, ahol az egyéni képességek, tulajdonságok, az értékek, az élet értelme, céljai tárhatók fel, az odavezető lépések felkutatásában és megvalósításában kérhető segítség. Ilyenek a tanácsadásokon belül azok a feladatok, önértékelő tesztek, amik az egyéni életút, életstílus, értékrend, célkitűzések, szabályok, a családfa elkészítése… által tényleges új felismerésekhez, a mindennapokba azonnal áthelyezhető tapasztalásokhoz kísérnek el.

A kísérés kifejezés jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni, mert ez az igazi, professzionális segítségünk lényege; ez különbözteti meg a képzett és etikus segítőket a dilettánsoktól. (Utóbbiaktól mentsen meg az Ég mindenkit!) Ők nem kísérgetnek sehová sem, saját tényközléseikkel függővé teszik klienseiket, meggyőződéseiket, diagnózisokat, jellemrajzokat, sorsokat, karmákat, jövőképeket árulnak, és ennek semmi köze ahhoz, amikor Te saját magad dolgozol meg egy-egy felismerésért.

A segítség azt jelenti, hogy Te keresel, találsz, teszel, és közben veled van egy képzett segítő, aki kérdez, terel és vigyáz rád.

Az addig betemetett saját útra való rátalálás, az értelemmel feltöltött élet (saját magunk számára értelmesnek tartott) lendületbe hozza az embereket, olyan vonzerőt jelent, ami képes mágnesként kihúzni, előhívni az alagutakból, a céltalanságból, az unalomból, a lélek sötét állapotaiból.

Minél inkább értelmesnek, igaznak, igazinak érzi valaki az életét, minél több értékét képes abban élővé tenni, valósan a mindennapokba illeszteni, annál stabilabb és erősebb lesz, annál kevésbé ingatják meg az élete problémái, akadályai.

 

ÖNMAGUNKAT kibányászni, kiteljesíteni, megőrizni, - ez az egészség...

ÖNMAGUNKKAL leginkább AZONOSAN élni, ez a siker...

ÖNMAGUNK batyuját mindenestül hordozni tudni- ez a tehetség...

Minél több ember identitása tisztul le, annál egészségesebb, őszintébb, igazabb emberek és kapcsolatok vesznek bennünket körbe és tőlünk lesz jobb világ!

Segítsünk egymásnak ebben!

Lehet!

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 MARCH 22 09:50


Ünnepi dekorálás, alkotás, díszítés... Mi tud születni a kezei közt annak a gyereknek, felnőttnek, akit nem kapcsoltak össze egy ünnep lényegével, akinek hiányzik róla a meséje, legendája? Mívességet, vagy műviséget? - Gyártást vagy alkotást? Milyen hagyományt örökítünk tovább?

Az ünnep belső munkája kiáramlik, és az ember nagy kérdései, felismerései testet öltenek. Az alkotás, a környezeti kultúra, a tárgyak, művek létrejötte belső indíttatásból születik meg. A tavaszodás, a lelki megújulás, tisztulás, jóféle indulattal késztet rá bennünket, hogy környezetünket is tisztogatni kezdjük, szebbé tegyük. Varázslat van ebben.

Ősi erő az ember alkotókedve, ihletettsége, ami belső munka eredménye, a szónak olykor igenis abban az értelmében, hogy munka nélkül, annak nem lesz eredménye.

A művész szenvedések árán szüli alkotását, ha nem is lelki kínok közt, de nehézségekkel, akadályok közt tapossa meg az utat. Hány tánclépés, szolfézs, próba, kalapácsütés közt jönnek létre a művek, míg az alkotót mindez az átszellemült szárnyalásához repíti, ami egyszer csak „odateremti” a versét,  a táncát, a zeneművét, ahogyan tárgyai is így testesülnek meg.

Alkotásainknak ezáltal lehetnek  mondanivalói, üzenetei,  hogy értékkel, gondolattal, érzéssel szövődnek meg. Ettől válik "valamivé" a színház, a film, a könyv, a költemény, az ecsetvonás…

A művészet olyan szférába hív, akár alkotóként, akár látogatóként, ahol ismeretlen a káosz, a gyorsaság, a felületesség, a könnyűség, a hitványság, ami által olyan erők kerítenek bennünket birtokukba, amik szavakkal leírhatatlanok, amikhez szellem, szív, részvétel szükséges, amiket jobb híján a katarzis, a csoda szavainkkal  írhatunk le.

A művészet elragadóan nevel, gyógyít, beavat.

Titkos tér, aminek a kapuja ugyan nyitva van, ám nem léphetünk be rajta akárhogyan. Alázat, engedelem, fény, pillanat, ritmus, érintés, kapcsolat, el-rend-elés megfoghatatlanságaiban juthatunk oda.

Ettől látjuk a láthatatlant, halljuk a hallhatatlant, képzelünk, érzékelünk művészi tartományokat, csodál-unk.

Itt költ fel a költő, fest át a festő, hangol át a zenész, játszik el a színész…

Ezen a hajszálvékonyságú  végtelen áramon  lehet ráhangolódni erre a folyóra.

Emellett minden más holtág és pusztaság, művészkedés, mórika, kornyika, iromány, kreatív karikatúra.

Még ha az "újrahasznosítást" tűzzük a zászlajunkra, akkor sem hiszem, hogy a művészeti nevelés, a wc papír gurigák, műanyag flakonok, tejfölös dobozok, tojástartók, festett tészta... világából állna össze...

 


Volt egy csodás nevelőm, Bíró Katika, aki magyar szakos tanárként,  a pedagógus hierarchiában nem épp sokra becsült falusi napközinket vezette, legendásan erős kézzel. Katika néni  azzal foglalkozott, ami másoknak nem volt túl fontos, és mindent megtanított, amiért akkoriban sem  jártak osztályzatok. A lányoknak a hímzést, bábvarrást,terítést, tálalást…  a fiúknak a kopár játszókert füvesítését, az udvartakarítást… száz mást… Felismerhető volt, ahol Katika néni megjelent! Minőséget teremtett, rendet és szépséget. Szigorú volt ebben! Nem engedett belőle, egy fikarcnyit sem, hogy egyetlen jó van:  aminek van minősége. Foglalkozásait díszítőművész szakkörnek nevezte, és bennünket is felemelt  ezzel egy szintre.

Többen hiszik, hogy a gyereknek bármi jó, mert a gyerek még úgysem tudja, amit a felnőtt, így „belefér” hogy bugyuta mesét, csapnivaló színházat, hitvány alapanyagokat, kreatív katasztrófákat toljanak elé, hisz „csak gyerek”, lekötni bármivel lehet…

A kézművesség egykor mívességet jelentett, értelmes, hasznos, időtálló, és küllemre tetszetős tárgyak létrehozását. Ehhez képest ma több "kézművesház", amit gyereklátogatóknak szánnak, nem egyéb, mint kirándulás a hitványságba, a műanyagságba, az ízléstelenségbe, ami nem tudni mire neveli a  részvevőket... Így gondolkodik az, aki lenézi a gyerekeket, és lenézi a művészetet,-  aki lekötni akar, és nem szárnyakat ad.

 

A legtöbb, amire egy felnőtt megtaníthat egy gyereket, hogy a minőség legyen az értéke, a mércéje. A legjobb alapanyagot, eszközt, technikát, témát tegyük hát a gyerekek elé, hogy életre szóló lehessen számukra a kóstolás, hogy sose feledjék az alkotás ízét, a művészi aromát.

Neveljük őket úgy, hogy örök emlékül vigyék magukkal, hogy a világban rend, szépség, jóság van,  amiről az ember is gondoskodhat, amire hatóereje van. Éljenek művészi igénnyel, keressék elő magukból az alkotás örömét, gyógyerejét, hogy olyan „életművészekké” váljanak, akik nem holtágakon horgonyoznak, hanem folyókra szállnak.

Lehet!

 

 

 

 

Emberasszonyok

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 MARCH 13 12:43

Nem találtam még kifejezőbb szót rá, amikor olyan nőkkel találkozom, akik férfias karakterré változnak, vagy változtatják át magukat.

Hosszú sora volna, ha taglalnám, mennyi kulturális, szociális, társadalmi átalakulás eredménye az, hogy sok nő, a saját szerepének deficitjeit úgy kompenzálja, ha „férfiként” működik.

Bármennyi ítélet is születik a férfias nők (vagy a nőies férfiak esetében), annyi biztos, hogy többségük szenved attól, hogy nem éli meg a másik oldalát, amitől sorvad a „másik” része, és szerteágazóan rombolódik az élete.

Szövevényes, és nem mindig kibogozható, hogy ha egy nő túlzottan irányítóvá, erőszakossá, keménnyé, nyerssé válik, annak mekkora hatósugara van a környezetében, főként párkapcsolataiban, gyermeknevelésében, családi viszonyaiban.

Beszélgetésekben azonban arról számolnak be, hogy az életük különféle területein, ez a tudattalan, vagy akaratlagos,- de mindenképp a természetesnek ellentmondó viselkedés,-negatívan hat.

Mivel közösségeket alkotunk, társas hatásokban vagyunk, viselkedésünk szélsőségei, hiányai, jelentősen hatnak mindazokra a találkozásokra, kapcsolatokra, amelyek az életünkben vannak vagy következnek.

Több „emberasszony” sorsát volt szerencsém megismerni, és azt láttam, hogy (akár a látszat ellenére) nagyon is hiányzik az életükből a női minőség megélése, ami sok belső és külső feszültséget, nem kívánt következményt generál.

Erről tanúskodik minden életkép, ami a magány, a nyomás, a túlterheltség, a fásultság, a  kifáradás, a bizalmatlanság, a játszmák, a csaták mozaikjaiból állnak össze. S erről mesél minden szenvedő alany, akiket az „emberasszonyok” az irányításuk alá vonnak, akik konfliktusba kerülnek velük, akiket ellentmondást nem tűrő döntéseik végrehajtóivá tesznek, -legyenek akár férfiak, nők vagy gyerekek.

Emberasszony ugyanis minden félelmét, bizalmatlanságát, sérülését úgy próbálja orvosolni, hogy erős kézben tartja, tervezi, szervezi és irányítja élete eseményeit és szereplőit. A biztonságos terepet szereti, és sérült bizalma miatt, ezt, szerinte, csakis ő teremtheti meg.

Miközben pedig „elfelejt” nő lenni, (látszólag) megszűnik érezni, befogadni, elnyom minden hibát, gyengeséget, intuíciót, empátiát, finom energiát. Saját gyöngeségét, a férfias tulajdonságokkal olyan mértékben páncélozza fel, hogy közben kioltja a férfiak teremtőerejét, vadászösztönét.

Gyerekei „anyámasszonykatonák” lehetnek,  mint ahogyan barátait, társait is aszerint választja és formálja, hogy ereje ne csorbuljon. Így körülötte gyakran olyan emberek tűnnek fel,(esetleg el) akik irányítás alá vonhatóak, tűrik vagy igénylik  emberasszony  erejét, döntését, agresszióját, karakterét.

 

Tanácsadásban a legkiemelkedőbb pillanatok egyike az, amikor az adott problémák, panaszok kapcsán fény derül rá, tudatosul, hogy „közöm van hozzá”, hogy mi történik velem, vagy hogyan viselkedik a környezetem.” Gyakran úgy, hogy eleve, mi váltjuk azt ki.

Az emberasszony karaktert felvett nők nagy szembesülése lehet, hogy miközben dühíti és elégedetlenné teszi őket a férfiak, gyerekeik elgyengülése, elbizonytalanodása, akarathiánya, erőtlensége,- adott esetben rádöbbennek, hogy ezt ők  saját maguk hozták létre.

Mi az orvosság?

Aki a nőiség megélésének hiánya miatt szenved, annak egy orvossága lehet:

ha nőként érez, gondolkodik és tesz.

Egy társkapcsolatban, vagy anyaként az képes betölteni igazi női szerepét, aki képes, akar, tud NŐ lenni. Nem hiszek abban, hogy a férfiak teszik nővé a nőt és fordítva sem. Erősíteni és gyengíteni tudja a két fél egymást, de „megteremteni” nem.

Abban hiszek, hogy két öntudatos ember találkozásából lehet építő és tápláló egy emberi kapcsolat.

Ahol a nő NŐ.

A férfi FÉRFI.

A barát BARÁT.

A szülő SZÜLŐ.

A gyermek GYERMEK.

Ha nem kuszáljuk össze félelmektől, uralkodási vágytól, bizalmatlanságtól, önzésektől hajtva a valódi szerepeinket, akkor van esély, hogy kölcsönösen megélhessük és beteljesíthessük mindazokat az életfeladatokat, amire születtünk.

Mindnyájunk értéke és feladata nélkülözhetetlen, egyéni és megismételhetetlen küldetés. Ebben nőnek lenni, férfinak lenni- kincs!

Éljünk mindnyájan vele!

Lehet!

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 MARCH 11 11:16

Az égen van Hold és Nap, amin senki nem változtathat, nem úgy az ember, aki mindenhatónak képzelve magát, -mint annyi mindenben,-  a természet rendje ellen fordul, tudomást nem véve róla, hogy beláthatatlan katasztrófákat indíthat el.

A gyereknek két „istene” létezik,

egyik az anyja,-

másik az apja alakja.

A két F É L  áll össze- egésszé, szövődik, mintázódik  tovább a felnőtté váláson át, a teljes élethosszon. A természet ősi törvénye az, hogy a gyerek tökéletes világát, szőttese alapmintáját, az a nő és férfi képezi, akik a szülei.

Az ember égboltját születése pillanatától ez a két égi test alkotja, világképe belőlük formálódik, anyja a Holdja, apja a Napja.

 

Ebből a világképből táplálkoznak érzéseink és gondolataink,  miszerint tehát aki szülő, vagy aki nevel, (pedagógus) az minimum legyen tökéletes. Kevesen vallanak róla, ők is sokszor csak szemlesütve, hogy a szülő, mint emberi lény, - furcsamódnem épp tökéletes. (Sőt...)

Valahonnét ezekből fakadhat a tévhit is, hogy ha egy szülő karaktere, vagy magatartása nem (elég) "megfelelő",- a tökélyhez képest, netán még attól is rosszabb a helyzete,-  akkor róla azt hiszik, hogy ő kevésbé jelentős személy a gyereke számára. Mint ahogyan válások, halálesetek után sem ritka, hogy a másik fél„eltüntetésre” kerül, nem pusztán a mindennapi életből, de a beszélgetésekből és az érzelmi életből is.

Le lehet akasztani az égboltról a Napot vagy a Holdat?

Ki lehet választani, melyik szerepe fontosabb?

Helyettesítheti egyik a másikat?

Tudjuk, hogy a szülői hivatás, nem tanulható iskolákban, és az élethosszig tartó munkakörre, amit egy családalapító betölt, arra sem fejvadász cégek válogatják ki az alkalmas, rátermett, sikeres  alanyokat. Mégsem vesszük tudomásul, hogy nem csak remek nők és férfiak válnak szülővé, és hiába misztifikáljuk ezt a szerepet, attól még tény, hogy a szülők nagyon sokféle emberek.

Köztük legalább annyi gyenge, buta, sérült, felelőtlen, lusta, durva (…) van, mint amennyien nemes és  nagyszerű tulajdonságokkal vannak  megáldva. Ezáltal a szülő-gyerek kapcsolatok, a családi felállások ezerfélék.

Ha eloszlatjuk a rózsaszínű ködöt, akkor bizony a realitás az az, hogy nagyon sok gyermeknek, legyenek akárhány évesek,(vagy felnőttek) egy olyan világban kell megtalálniuk a béke és épülés kulcsait, amit nem két tökéletes ember hozott létre.

 

A gyermeki lélek számára,  a szülő  sokáig szent és tökéletes, egy kerek és biztos világkép alkotói, és ehhez a képhez felnőttként is ösztönösen ragaszkodunk, annak ellenére, hogy ez a valóságnak akár teljesen ellentmondhat.

Segítő beszélgetésekben gyakorta elhangzó mondat: „nem volt apám (anyám)” ; „ elfelejtette már az anyját (vagy az apját).” „ apám (anyám) olyan, hogy jobb nem is beszélni róla”  (…) Tényleg?  Hogyan lehet elfelejteni a Napot vagy a Holdat?

Ezek a mondatok inkább úgy valósak, hogy: nem volt jelen az apa, vagy anya, vagy nem ismerte el,  nem szerette eléggé a gyerekét, ez pedig  annyira hiányzott és fájt, hogy még rá gondolni is képtelen.

Erre egy orvosságot tud a lélek: a felejtést, temetést.

Könnyebb elviselni a szenvedést, ha a lélek „eltünteti” a fájdalmat, úgy tesz, mintha meg sem történt volna, mintha tényleg az az apa, az az anya nem is volna, aki tökéletlen.  (Pedig, ugyebár van!)

Súlyosbítja ezt a lelki működést az, ha ebben még az is „megerősíti” (valójában gyengíti) a gyereket, ha a jelenlévő szülő támogatja ezt a meggyőződést, akadályozza a gyerek érzelmi, fizikai kapcsolatát a másik FÉLlel. (tiltás, ítélet, becsmérlés, elhallgatás)

Tanácsadásban találkoztam olyan családdal, ahogy a nő annyira gyűlölte iszákos férjét, hogy a gyerekének is zsigeri szinten megtanította az apa iránti ítélkezést, tiszteletlenséget, és nem vette figyelembe, hogy saját meg nem oldott élethelyzetét, saját dühét ülteti el a gyerekében. (aki nyilvánvalóan szenvedett ettől a fekete apa-képtől. Ehelyett segíthette volna azt a folyamatot, amiben a gyerek a megértés, elfogadás irányába mozdulhatott volna el, és megtarthatta volna az apa iránti szeretetét)

Ezzel valójában, (ha nem is mindig tudatosan, de) a gyerek világának egyik felét segít lehasítani és eltemetni a szülő, ami nagy veszélyt hordoz, és súlyos következményeket hoz létre.

Szintén nem ritka pl- elvált nőknél ismétlődően láttam, hogy „kis házastársukká” avatják a gyereküket, minden súlyos problémába válogatás nélkül beavatják őt, és mintegy összefogásra vonják be, amiben a bűnbak, az ellenség, természetesen az apa. Ezzel pedig hatalmas tehertételt tesznek az éretlen, egyébként is szenvedő gyerekekre.

 

A gyerek biztonságához, személyisége épüléséhez, mindkét oszlopára alapvetően szüksége van. Bármelyik talapzat inog, sérül, beteg, vagy hiányzik, az a gyerekek fejlődésében mély nyomot hagy. Ezzel a lenyomattal pedig törődni kell, és képessé kell válni együtt élni vele, amiben a környezet nagyon sokat segíthet!

Nem az a szülő segíti a gyereket, aki  támogatja a másik fél kitörlését a gyermeki emlékezetből, a mindennapi életből!

A tátongó hiány, a sajgó sebek ugyanis előbb-utóbb, de maradandóan kihatnak a növekvő ember életére. Az ő világában sorra majd, mindenütt az eltűnt(etett) szülője miatti düh, fájdalom jelenik majd meg, ami megmutatkozik a társas életében, a párkapcsolataiban, a majdani családjában. Vég nélküli  elkeseredett harca, a szülői szeretet iránti éhsége,-  folyamatos konfliktusokba, esetleg függő kapcsolatokba hajtja majd… Mindezt pedig,  az ehhez asszisztáló szülő,  majd keserűen végigélheti, és ez a „rontás” az egész család életét belengi és mérgezi.

 

Ezért az igazán felelős apa és anya minden erejével azért küzdjön, hogy a másik fél jelen legyen, szimbolikusan és ténylegesen,- és lehetőleg építse a gyerek életét, táplálja a lelkét.

Ha  az apa, vagy anya  aki (bárhogyan is, de)  eltűnik,  mindent el kell követni azért, hogy ez a helyzet idővel változhasson. ( beszélni kell róla,  az érzésekről, a  viselkedésről, segíteni a gyereket abban, hogy megérthesse, mi történik benne és a szüleiben)  Idővel  eljuthasson oda, hogy a felnőttek körülötte nem azért válnak el, költöznek máshová, dolgoznak esetleg külföldön, vagy halnak meg, mert ő rossz, vagy őt nem szeretik, elutasítják…

A  gyerekkel maradók fektessenek energiát abba, hogy a gyerekek  egén a Nap és Hold egyaránt betölthesse a szerepét.

Bármelyik szülő intelligensebb, érettebb, türelmesebb, szeretetteljesebb, az tekintse kötelességének, hogy segítsen a másik félnek a gyerek életében, érzelmeiben  benne lenni, amennyire ezt a körülmények és a családtagok karaktere lehetővé teszik.

Amikor egy családban megjelenik a veszélyeztetettség, a szenvedélybetegség, a bántalmazás, a nélkülözés, a bűnözés vagy bármely szélsőség, a gyerekeket akkor is segíteni kell abban, hogy a szüleik viselkedését, bűneit képesek legyenek érteni és feldolgozni. Eljuthassanak az elfogadás, a megbocsájtás, az empátia, a szeretet olyan fokára, amiben az életük traumái integrálhatóak és nem gátolják őket a fejlődésükben,  boldogulásukban.

 

Az az ember válhat egésszé, személyiségében is egészségessé, akinek a két fél, az anyja és apja együtt mintázza a szőttest, amiben egykor sokkal fontosabbak lesznek a tartószálak, mint azok tökéletessége.

Egykor, ha a gyerekek maguk is szülőkké válnak, és leülnek a szövőszékhez, gyermeket nevelnek, akkor sok-sok régi meggyőződést, ítéletet , irreális elvárást, -amit egykor szüleik felé támasztottak,- bizonyosan újra gondolnak, átírhatnak majd.

Előbb-utóbb, de az élet teremt lehetőségeket a rendeződésekre, a szálak helyrekerülésére vannak és lesznek  esélyek. A gyerekek, még ha már felnőttekké válnak, akkor is átkeretezhetik kapcsolatukat szüleikkel és ők viszont velük.

Szülőkként, nevelőkként, segítőkként támogassuk egymást abban, hogy a tökéletlenségek ellenére, teljesebb és fényesebb világban élhessenek a gyerekek és felnőttek.

Nem mindent és nem örökké, de valamit tenni mindig lehet!

 

 

 

 

Életöröm

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 FEBRUARY 4 11:52


Munkáim legnagyobb ajándékai az életmesék, amik mind olyan emberekről szólnak, akik a kötéltáncban,- amit mindnyájan járunk a mindennapokban,- keresik az egyensúlyukat. Kibillenések, zuhanások és visszakapaszkodások történeteiben visszatérő kérdés:- hogyan lehet a problémákkal, szenvedésekkel kikövezett utunkon,- értelemre, örömre lelni?

A boldogság fogalma több görcsöt okozott az emberiségnek, mint örömet, s a többség nem is igazán tud mit kezdeni vele. Nagy hajsza folyik hát érte, ha kerülőutakon vagy zsákutcákban, de az ember valahogyan meg akarja kaparintani, habzsolás, beteg szenvedély, mind kétségbeesett menekülések a szürkeség, az unalom, a bánat elől, de a tartós öröm elmarad. A jólét növekedése ellenére, milliók élnek egyre betegebben és boldogtalanabban, és sokan sandán nézik azokat, akiknek alig van abból, ami nekik, mégis valamiért boldogabbak.

„Az élet olyan, mint a motor, be kell rúgni, különben nem megy.”- ahogyan Hofi Géza és nagyszerű komikusaink mind rá tudtak tapintani a lényegre, játszani kezdték az életet, a feje tetejére állítani a helyzeteket, a legmélyebb problémákkal együtt is képessé téve a közönséget a felülemelkedésre, nevetésre.

 

Tradícióink ugyanezt a kincset nyújtják az ünnepeinkkel,- pl- a Farsanggal,- ami a legsötétebb, legínségesebb időkben is, újra és újra emlékeztet arra, hogy önmagában az élet elég indok az örömre. Együttléttel, mulatsággal, lakomával, maskarával verték fel a szunnyadó életkedvet, amit útravalóul vihettek magukkal tovább a téli homályban, ahol távoli volt még a tavasz.

Sokat tanulhatunk őseink életreceptjeiből, művészeinktől és egymástól is, hogyan tartható meg az erő, a kedv, a hit, és mennyi veszélyt rejt, ha önmagunkat nem tápláljuk mindezzel. Modern világunkban túl sok a zavaró körülmény, a bizonytalanság, a stressz, ami eltérít a békés és örömteli élettől, épp ezért vissza kell találnunk minden éltető erőhöz, ami egyensúlyban és egészségben tarthat bennünket.

Forrása mindenkinek van, csak innia kell belőle!

Gyönyörködtet a csillagos égbolt, a napfelkelte, a szivárvány, a hóesés látványa, mint ahogyan ott a forrás a családunkban, a kapcsolatainkban, a feladatainkban. Amit szeretünk, abban ott az öröm, és már a gondolata is mosolyogtat. Csend, zene, ének, alkotás, művészet, munka, szabadság, ima, mozgás, tánc, beszélgetés, intimitás, törődés, játék, finom falatok… mind lehetőség az örömteliségre, az üresség, a hiányok megtöltésére.

"Ne engedjétek magatokat elérzésteleníteni az élet csodájával szemben! "

A boldogság nem egy karó az útmentén, nem is egy távoli cél, vagy valami a tarisznyában, hanem öröm- élmény! Az egyedüllétünkben, az együttlétünkben, a gondolatainkban, az érzéseinkben, a tetteinkben talált örömeink töltik meg az életünket annyi élménnyel, amitől azt mondhatjuk: -

Örülök annak, hogy vagyok!

Szívből kívánom minden Olvasónak!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2015 JANUARY 3 14:45

Alázat és gőg- Kéz a kézben

Sokszor gondolkodunk jelenségekről ellentétpárokban, mert fekete és fehér, igaz és hamis, jó és rossz mentén könnyebb a logikánknak haladni. Az alázat és gőg, mint jellembéli tulajdonságaink, és a viselkedésünkben megjelenő minőségek, ebben az írásban inkább egymás mellett lesznek elhelyezve.

Minden lelki jelenség könnyebben vizsgálható két ember viszonylatában, kapcsolatában. A bennünk lévő árnyékos és fényes oldal is képlékenységet mutat, kapcsolatban van, hatással egymásra, ami akkor hasad szét, ha a tudat is szétszakad valamiképp, vagyis valamilyen szélsőséges állapot vagy patológia áll fenn.

A gőgről és a nárcizmusról

A gőg és a nárcizmus meglehetősen közeli minőségek egymáshoz.

Az előbbit mindenki ismeri, az utóbbi,- a  nárcizmus bizonyos mértékig minden ember sajátja, és valamelyest szükséges is a mindennapi életben. (Tari Annamária, Mesterkurzus) Ám a mérték, az nem mindegy.

A narcisztikus személyiség, mint karaktertorzulás létrejöttét alapvetően a korai fejlődéshez kötik, amikor a gyermeknél még természetesen határtalanság van jelen, egyként éli meg önmagát a környezetével, szükségletei azonnal kielégülnek. Ő szülei szeme fénye, a család középpontja, „körülötte forog a világ”, és ez által ő a világ közepe. Ez az én-központú és önző létállapot csecsemőknél a korai kisgyermekkorig természetes.

Ez aztán a környezet válaszai, terelései, a szabályok és következmények, összességében a nevelés által alakul át olyan szerkezetté, ami felnő ebből a gyermek- alapállapotból. Ha a környezet nem érzékelteti a határokat megfelelően, sérül, vagy nem következik be ez a felnövekedés, megreked ezen a szinten. Ugyanez következhet be a rideg vagy a ráhagyó nevelés következtében. A felnőtt pedig, kora ellenére egy határtalanságban rekedt kisgyermek marad.

Jellemvonásai: erős szükséglet a mások csodálatára, kizsákmányoló, kiszipolyozó viselkedés, nagyszerűség, lenyűgöző hatás, grandiozitás, empátia hiánya, arrogancia, zsarnokság,  a siker és hatalom köré épülő gondolatok, egyediségbe vetett hit,  felhatalmazottság érzése (én megtehetem, mert az én dolgom)  irigység…

Kapcsolatok viszonyában tekintve erre a jellemzésre könnyen belátható, hogy rendkívül nehezen elviselhető és romboló karakterről van szó, akár társkapcsolatban, akár szülőként, munkatársként, bármely csoport résztvevője vagy vezetőjeként képzeljük el.

A narcisztikus személyiséget a valódi szeretet képtelenségével is párhuzamba hozzák, egyesek úgy tartják, senkit sem képesek szeretni, csak önmagukat.  Mások még az utóbbit is kétségbe vonják, miszerint a narcisztikus igazán önmagát sem szereti, sőt önmaga kisebbrendűségi érzete csap át a grandiózus magatartásba, mások leigázásába.

A lélektan fiatal tudomány, alakul, így a nézetei is, de amit ma tudunk a narcisztikus személyiségről, az afelé mutat, hogy nem csak ő maga beteg, de a környezetében is így hat. Nem önmagától szenved elsősorban, hanem a környezete szenved tőle, nem ő fordul segítségért, hanem azok, akik vele élnek.

(Többet erről: Forrás: http://pszichologus.pszichologia.com/videok-pszchologia-terapia-onismeret/mi-a-narcisztikus-szemelyisegzavar-milyenek-az-enyhe-es-eros-esetei#ixzz3Nke4Gyng)

Az alázatról

,,Általában hamis képet alkotunk magunknak az alázatról, mert valami olyan dolognak képzeljük, ami felél bennünket. Éppen ellenkezőleg (...), valódi nagysággal ajándékoz meg, melyet hiába keresünk távol Istentől.”

Mindennapjainkban könnyen kuszálódik össze a megalázottság az alázattal, egy gyenge vonást emelvén fel egy magasabb szintre, sok megalázó helyzetben lehet mentség, hogy „jó-jó, megaláztak, de így alázatos voltam és ez erény.”

„Az alázat lényegileg együttlétet feltételez, nem pedig magányt, továbbá választ, nem pedig belső monológot.”

Az alázatosság, pl- a szakmai alázat, a bölcsességgel szembeni alázat, a tudással összefüggő alázat, a természet erői iránti alázat (…) mindig kötődik valamiféle tágabb értelemhez, tágabb környezethez, meggyőződéstől függően Istenhez is.

Mindez nem egy magányos elsorvadással azonos, nem az önfeladás, nem a passzív vegetáció. A megalázottság egy magányos folyamat, mégha abban más is részt vesz, mert a gyenge ego, az önbecsülés, az önvédelem, az önérvényesítés nem szolgálja azt, hogy a megalázott megóvja, megtisztelje magát azzal, hogy változtasson helyzetén.

Az alázat sokkal inkább egy aktív, cselekvő, emberhez és Istenhez köthető minőség. Szülőnek lenni, magunkat egy magasabb rendű cél alá helyezni, ilyen. Tanítani, tanulni egy jobb jövő érdekében,- ilyen. Önmagunkat csiszolni, magasabb rendűvel áthatni, önmagunkat jobban ismerni, becsülni, tisztelni,- ilyen.

Az alázat  úgy tud megmaradni, és nem megalázottságba átcsapni, ha az ember önmagát is megőrzi, jófajta gőgöt, nárcizmust használva rá, hogy önmagát megőrizze, tartása megmaradjon, önmaga felemésztése nélkül legyen képes adni.

Adni pedig a feleslegből lehet, az a „felesleg” pedig az embernek az isteni része, az a magasabb, fényesebb, és az, amit az ember abból kifejleszt, a tehetsége, a képessége,- ami nem önfeláldozás, hanem áldozathozatal, adomány mások számára, a világnak.

Felelőtlen ember ezt nem becsüli meg, megalázottságban élve kihunynak a fények. Az alázat azt is jelenti, hogy megbecsüljük, amink van, hálásak vagyunk a tehetségért, és teszünk általa magunkért, másokért, hogy megnöveljük és visszaforgatjuk a világ épülésére, amink van, amit kaptunk.

Kéz a kézben

Hogy értem ezt? A szélsőségek léte gyakran attól lesz életképes, hogy a környezetben megjelenik valaki, aki mintegy folt a zsákon, kiegészíti azt.

A hazugságot kiszolgálja a hiszékenység, a képmutatást táplálja az elhallgatott vélemény, az agressziót a tehetetlenség, mint ahogyan a függőket kiszolgálja a környezetük, s így a szélsőséges gőgöt, pl- a narcisztikus karakter működését fenntartja és táplálja a csodáló, megalázott, kizsákmányolt személyek tömege.

Ahogyan a túltáplált kövér gyermeket is eteti valaki, úgy dagasztja a patológiás törekvéseket a környezet, miközben valójában szenvednek ettől a kapcsolattól, paradox módon mégiscsak táplálják azt.

Így lesz a gőgös, vagy narcisztikus „foltja” a megalázott, aki önmagát áldozza fel, és átadja magát a másik félnek, eszmerendszerének.

Két fél párharca (bármely mértékben) arról szól, hogy agressziójukat felhasználják a határaik kijelölésére. Mindkét féltől függ, hogy az a bizonyos határ hol lesz elhelyezve. Egy támadó, agresszív játszma addig tart, míg az áldozat nem tudja saját agresszióját arra használni, hogy határait felállítsa, nem érvényesíti azt. Míg azt mondjuk: - "ő teszi ezt velem" , addig folytatódik a pusztító játék. Amikor az áldozat képes azt mondani, hogy:- "én teszem ezt magammal"- onnantól elindulhat a változás.

Ha két fél (csoport) között nem történik meg az önérvényesítés mindkét oldalon, ott a játszmák, a bűntudat, a szorongások, az önbecsapás, az önmarcangolás, a tettetés lesz. Állandó csatatér jön létre, valakinek a határa, szabadsága, önbecsülése sérül, a kapcsolat pusztul.

(Bővebb olvasmány az agresszió és áldozat témában: Dr. Nagy Mária Magdolna honlapján http://www.nagymaria.eoldal.hu/)

Az önbecsülés bennünk azt mondhatja:

- nem adom át magam, mert dolgom van magammal és Istennel, mint ahogyan a másik félnek is magával és Istennel van dolga, ha tudja azt, ha nem.

- elfogadom amit mondasz, de a hangnemet nem...

- átlépted a határt... vissza az agarakkal

A gőgös, amikor agresszíven a másik fölé helyezi magát, azért (is) teheti meg, mert mások saját magukat rendelik alá, önmagukat  adják át. Így egy agresszor nem pusztán legyőzi a másik ember önbecsülését, hanem azt a megalázkodó fél adja át.

Az alázatot a megalázkodástól ez is elválasztja, hogy ki- kinek, milyen célnak, eszmének teszi meg ezt a felajánlását, és kitől-mitől akarja megóvni azt.

Hogyan is lehetséges a szélsőségeket kezelni, a beteg működésekből egészségesebb felé mozdulni?

Ha feltételezzük azt, hogy pl- a függő szenvedélybeteg nem csak önmaga beteg, hanem a családja is az, akkor ez másféle patológiákban is fennállhat. Gyógyulni önmagában nem tud igazán senki, csakis ha a kapcsolatai, közösségei is együtt gyógyulnak vele.

A fentiekre példaként: a környezet nem hiszi el a hazugságot, a képmutatást, nem csodálja, ami nem csodás, nem dicséri, ami nem dicsőséges, nem tűri el a leigázást, az agressziót… vagyis nem táplálni segíti a szélsőséges kilengéseket, hanem normalizálni.

Ehhez azonban önismeret és Istenismeret kell.

Ez pedig nem egy tanfolyam, hanem egy (?) élet munkája.

A narcisztikus személy, ha ismerné, félné Istent, akkor eleve nem képzelné önmagát a világ közepének, ha tudná mi az a mindenhatóság, akkor nem önmagát gondolná mindenhatónak. Aki vallásos, azt értheti a fogalmakat hite szerint, aki nem, annak is lehet tisztelete egy magasabb rendű akarat, világ iránt.

Így aztán igazán az tudja önmagát elhelyezni viszonylag a helyén ebben a tágabb rendszerben (nevezhetjük Teremtésnek, Univerzumnak, vagy Örökkévalóságnak, egyébnek, hitünk szerint) aki tisztában van azzal, hogy ő egy magasabb rend által létezhet.  (ami nem magasabb rendűt jelent)

Ez pedig önbecsülést, öntiszteletet is jelent egyben, ami képes határt húzni aközött, hogy ki vagyok én, ki az Isten (vagy a magasabb szellemi létező, másoknál természet) és ki a másik ember. Akinek van annyi önismerete, hogy magában és másokban képes látni valamiféle istenit, és egyben esendően emberit is, nem mossa össze az alázatot, a megalázással, az Istent az emberrel, a felsőbbrendűt a felsőrendűséggel,az önszeretetet az önimádattal…

Aki összekeveri Istent az emberrel, az nem képes erre, az fordított világban él, ahol ő nem alul hanem felül, mindenekfelett van, ezáltal mindenki csak alatta lehet.

Aki ismeri önmagát, tudja jól, hogy embernek lenni és maradni nehéz, de képes önmagát úgy szeretni, hogy másoknak is jusson, és másoknak úgy adni, hogy magának is maradjon.

Aki ezt nem képes tenni, az önmagát csak úgy tudja szeretni, hogy mások irányába üres marad, önmaga csodálata annyira elhomályosítja, hogy a megbocsájtásra képtelen, mivel önmagát hibátlannak érzékeli, önmaga hibáira vak.

"Az áldozat és az agresszor ellenképe az életét önállóan alakító ember képe. Az ilyen ember egyesíti az áldozatvállalás, a sokszor elkerülhetetlen lemondás aspektusait az alkotni, formálni akaró, állhatatos agresszióval. Dacosan megragad minden lehetőséget ott, ahol éppen adódik... Az a célja, hogy életét minden fenyegetés ellenére, a halál végső korlátja ellenére teljes életté formálja, és ezt, amennyire tőle telik, másoknak is lehetővé tegye. Akkor életünk így, ha komplexusainkat komolyan vesszük, és lemondunk az agresszorral azonosulva szerzett hatalomról és nagyszerűségről éppúgy, mint arról a hatalomról és nagyszerűségről, amelyet az áldozattal való azonosulás nyújt. Ne a szenvedés és a pusztulás legyen a fő parancsolat, hanem az élni és élni hagyni."

 

Legyünk hát, amennyire csak lehet kapuőrök. Segítsünk magunkon és egymáson azzal, hogy megóvjuk azt a kincset, amit emberként kaptunk, s életünk folyamán jól meggondoljuk mit, mennyit, hová áldozunk belőle.

Kívánom, hogy kevesebb gőg, több alázat kísérje az Új évünket, a megalázottságban pedig senkinek ne legyen része.

"Az áldozat és az agresszor ellenképe az életét önállóan alakító ember képe. Az ilyen ember egyesíti az áldozatvállalás, a sokszor elkerülhetetlen lemondás aspektusait az alkotni, formálni akaró, állhatatos agresszióval. Dacosan megragad minden lehetőséget ott, ahol éppen adódik... Az a célja, hogy életét minden fenyegetés ellenére, a halál végső korlátja ellenére teljes életté formálja, és ezt, amennyire tőle telik, másoknak is lehetővé tegye. Akkor életünk így, ha komplexusainkat komolyan vesszük, és lemondunk az agresszorral azonosulva szerzett hatalomról és nagyszerűségről éppúgy, mint arról a hatalomról és nagyszerűségről, amelyet az áldozattal való azonosulás nyújt. Ne a szenvedés és a pusztulás legyen a fő parancsolat, hanem az élni és élni hagyni."

Idézetek forrása:

1-2. JEAN-LOUIS CHRÉTIEN, filozófus.  L'humilité libératrice. In: J.-L. Chrétien: Le regard de l'amour. Desclée de Brouwer, Paris, 2000, 11 - 31. - Martin Attila fordítása-

3. Dr. Nagy Mária Magdolna, családterapeuta

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 AUGUST 25 12:27

Ha Te csinálod, meg van csinálva?!...

„Ha Te csinálod, meg van csinálva”- mondják nekem mostanában. Nem tudom hogyan is lehetne másképp. Nem tartom különösnek, hogy amit kiadok a kezemből, legyen az tényleg bármi, az a lehető legjobb legyen. Abban a pillanatban, legalább. A lehetőségeimhez képest. A körülményekhez képest.

Nem tudom hogyan is lehetne másképp. Illetve jó, tudom, mert hallok szakácsokról, akik nem kóstolják a főztjüket, pincérekről, akik nem veszik észre a betérő vendéget, találkozom kereskedőkkel, akiknek nem probléma a készlethiány, tudok ápolókról, akik nem gondoskodók, ügyintézőkről, akik nem intézkednek, oktatókról, akik nem tanítanak eleget, szervezőkről, akik körül káosz van…

Látok alkalmazottakat nem dolgozni, segítőket nem segíteni, vezetőket nem vezetni. És igen, fogok „könyvet”, ami nem ad információt, nézek „riportot”, ami nem mond el semmit, hallok „zenét” és látok „táncokat”, ami nem tesz velem semmit, kattintok az interneten, és nem vár ott semmi.

Rajtakapom magamat is, hogy elcsodálkozom, hogy ha finom a fagylalt, puha a hús, tiszta az iroda, beszél hozzám az eladó, tudják a barkácsboltban melyik pánt kell a szekrényemhez, esetleg másfél órára képes lekötni a figyelmemet egy film.

Pedig ez a dolga, mindennek, mindenkinek, ami-aki bennünket körülvesz!

 

Mi másért van szaktudása, információja, kreativitása egy embernek, ha nem azért, hogy hozzáadjon másokéhoz, előrébb juttasson, tegyen vele valamit, amitől más lesz, mint egy perce volt? Mi másért is kap valaki pozíciót, feladatot, időt, pénzt, ha nem azért, hogy gazdálkodjon méltóképpen vele?

Ez a dolga mindenkinek, aki körülöttünk bármilyen munkát csinál, hogy az meg legyen csinálva. El legyen végezve.

Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.

-Martin Luther King-

Aki nem így tesz, az csak rabolja az időnket, a pénzünket, a lehetőséget, a bizalmat. Aki úgy főz, hogy a keze nyomán nem születik abban a pillanatban a legízesebb falat, az ott és akkor méltatlan erre a feladatra.

Háziasszonyként jól tudjuk, hogy a századik lecsó is lehet íztelen, ha nem volt benne szív és lélek, ha hiányzott az akarás, a figyelem.

Amikor életemben először nokedlit tanultam kihalászni a vízből a tésztaszűrővel, valahogy mindig kicsúszott egy-egy darab, amit a következő adaggal akartam csak kimeríteni a fazékból. De Anyukám azt mondta, soha ne hagyjak egyet sem a vízben, mert lehet, hogy valaki épp azt a túlfőtt, elázott falatot kapja.

Amikor van szerencsém látni, hogy a városunk legöregebb üvegese, kiszalad a parkolóba és segíti a megrepedt tükröt kiráncigálni az autóból, kiveszi a kezemből és beviszi a műhelybe, majd azt mondja, másnap menjek érte, és másnap tényleg készen van, letörölve, kikészítve, mire érkezem, nem engedi, hogy én vigyem, ugyanúgy kísér az utolsó pillanatig…

Nos, ettől mestere valaki annak, amit csinál, hogy elejétől a végéig a lehető legtöbbet tesz azért, hogy a dolgát elvégezze. Minden nap. Évtizedek óta. Aki vele dolgozik, ugyanezt látja, erre törekszik, ez a mesterségbeli hozzáállás lesz a mércéje, ezt örökíti tovább.

Egyszer hallottam valakinél, hogy megkérdezte a  selyemfestőtől, hogy: - miért kerülnek ennyibe a sálak nála?- ő pedig azt válaszolta:- mert én csináltam. S nyilván itt nem arról van szó, hogy ez a festő a világ leghíresebbje, inkább, hogy ő másképp érinti meg a selymet, ő mást álmodik bele, ő másképp alkot, másféle minőséget teremt meg, keze nyomán más születik, mintha ha ugyanezt bárki más tenné. Belőle lesz az a kelme, az ő tehetségét mondja el minden egyes ecsetvonással, selyembe meséli bele, amit adni szeretne, ő saját magát varázsolja abba bele, sok szeretettel és munkával. Ezért kerül hát ennyibe. Drága, igen. Drága kincs. De "a jó, sohase drága", ahogyan egy erdélyi árustól hallottam.

Annyi kifogást lehet mondani. Nincs elég pénz, nincs elég idő, nincs megbecsülés… Mégis látni csodás kézműveseket, vendéglátókat, szabókat, fodrászokat, kereskedőket, remek mestereket, nagyszerű gyógyítókat, gondozókat, tanítókat… Mind tudják, hogy egy szakma becsületét nem mások, hanem ők saját maguk teremtik meg. A minőség iránti igény, a hivatás szeretete, az emberekkel való jótét vágya az, ami szívvel és lélekkel tölt meg egy munkát, egy alkotást. A munka becsületét, a mester becsületes hozzáállása teremtheti meg.

Mindenki saját maga vállalja a feladatait, dönthet, hogy vállal-e érte felelősséget is, beleteszi-e a kíváncsiságát, a tudását, a tapasztalatát, a jó szándékát, az energiáját, ezzel ad-e méltóságot annak, amit tesz, ezzel a belső igénnyel felemeli-e a minőségét, szolgálja-e mindazokat, akiknek a termékét, tudását nyújtja át.

Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos.

-Michael Ende: Momo-

 

Nem a cél, a siker, az unokáink fogják látni... a dolgunk, nem az eredmény, az elismerés, a hírnév az igazi inspiráció,- a dolgunk lényege az, hogy milyen szándékkal és hogyan gondoskodunk arról a területről, amiben feladatot vállaltunk, milyen minőséget képviselve alkotunk.

Dr. Buda Béláról a magyar mentálhigiéné atyjáról így fogalmaznak munkatársai: „Valami nagy szeretet hajtotta, megosztani mindazt, amit talált, amit összegyűjtött. Nem is gyűjtötte, hanem szétosztotta.”

Ilyen energiákkal lehet és érdemes megkenni egy vajas kenyeret, összefogni egy virágcsokrot, lemosni egy poros sarkot, megvarrni egy ruhát, megjavítani egy autót, tanítani egy gyermeket, gondozni egy beteget,  írni egy zeneművet, készíteni egy koreográfiát, bármit adni az embereknek.

Ez a tevékenység: a lehullottat visszaemelni, az elvesztettet megtalálni, a bemocskolódottat megtisztítani, az elhomályosultat kifényesíteni, az összetörtet ismét egybeépíteni, a fellázadtat megtéríteni és megbékíteni. Egyszóval: megváltani. Az emberi tevékenység értelme, hogy a világot át kell emelni a szellemi világba, vagyis arannyá kell változtatni.

-Hamvas Béla-

 

Ha csinálod, legyen így megcsinálva!

Legyen arannyá változtatva!

Ezt kívánom magunknak!

 

*Köszönöm férjemnek, Szerényi Ferencné Ildinek és Jó Andinak, hogy beszélgetéseinkkel, közzétételeikkel inspiráltak.

 

 

 

Empátia

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 AUGUST 13 19:38

Nagyon szerettem volna elintézni! De mivel "neki" nem volt fontos, és hidegen hagyta, hogy nekem igen…, - nem jártam sikerrel. Nem volt nagy akadály, sőt kifejezetten alig kellett volna talán csak a kisujját mozdítania, de nem tette meg.  Így most különösen eltűnődtem a sokat emlegetett, jó öreg empátián, hogy érdemes volna írnom róla.

 

A másokkal való együttérzés nélkül lehet élni,- sok személyiségzavarban szenvedő ember példája mutatja ezt,- persze nagy kérdés, hogy mennyire egészséges, teljes, értékes az az élet, amiben a környezet,- a család, a barátok, a kollégák,a teljes kapcsolatrendszer- éppen ettől a hiánytól, ennek sokszor elsöprő következményeitől- olyan sokat szenvednek.

Az EGYÜTTéléshez az EGYÜTTérzés nélkülözhetetlen!

Bármely élőlénnyel akkor bánunk jól, legyen az egy cserép virág, egy háziállat, vagy egy embertársunk, ha rendelkezünk iránta fogékonysággal, mai kifejezéssel élve: „fogjuk”, hogy a másiknak mi a szükséglete, mit akar, mit érez, milyen a helyzete. Felfogjuk azt is, mitől örül, mi a jó neki, ugyanakkor azt is, mitől szenved, mi a rossz neki, és ha képesek vagyunk problémákat, veszélyeket érzékelni, és  pozitív változást előidézni.

Ez a hozzáállás a világhoz, tényleg az, amikor a nyüszítő kutya hallatán összerándul az arcunk, mert együtt érzünk a fájdalmában, vagy amikor megkönnyebbülést érzünk attól, ha lezuhanyozzuk a kókadt virágainkat a rekkenő hőségben.

 

Sokak vallottak már róla, hogy még a negatív érzelmek, az elsöprő  indulatok is jobbak a közönynél. A közönyt így, igazán értelmezhetjük az empátia hiányának, hiszen ha tudnánk, mi zajlik a másikban, nem lennénk ridegek, fásultak, zártak iránta.

Ahol van empátia, ott nem él meg az önzés, a gúny, a cinizmus, a kritika, a durvaság, az ítélet, a kirekesztés, a bántalmazás, a kegyetlenség, az agresszió.

Az empátiában szív és ész egyszerre rezdül meg, hiszen amikor pl- beteget gondozunk, együtt érzünk vele, és ezáltal mélyről jövő érzelemmel áthatva, de mégis józan ésszel tudunk a számára segítséget, támaszt, gondozást nyújtani.

Az empátia nem jelent együtt sírás-rívást a másikkal, legalábbis a segítő hivatásban semmiképp nem, hiszen két összeomlott ember közül, egyik sem tudná felemelni a másikat. Abból kiindulva  keresünk megoldást, hogy olyan közelről és annyira alaposan igyekszünk megközelíteni amit átélhet a másik ember, amennyire csak lehetséges, de nem elmerülve a problémájában, fájdalmában.

Nyugalom, figyelem és érzékenység alapvetően szükséges ahhoz, hogy észlelni, érzékelni tudjuk, azt, ami a másikban zajlik, olvasni tudjunk mindabból a jeltömegből, ami felénk áramlik belőle, és ne torzítsuk el azt. Mindabból, ami a szavakon túli tartományban rejtőzik.

Az emberek ritkán mondják ki, ha félnek, ha dühösek, ha csalódottak, ha negatív érzéseik vannak, vagy megoldatlan problémáik. Sőt gyakran még azt sem, ha elégedettek, ha hálásak, ha szeretnek, ha boldogok. Ezért a szavakon túli szimbolikában sokat barangolunk segítőkként és hétköznapjainkban mindnyájan, amihez empátiánkra nagy szükségünk van. A pillanatnyi öröm és bánat mögött, amit kihámozunk egymás viselkedéséből, tengernyi információ van, minden lelki folyamatnak története van, ami családi, társadalmi, kulturális, nemzeti gyökerekből ered, amelyekre az empátia magas fokán lévők mind képesek következtetni, és ez által kiváló pedagógusokká, gondozókká, segítőkké válnak,- kamatoztatva tudásukat, mások javára.

Azt, hogy valaki segítségre szorul, vagy bajban van, akkor tudjuk érzékelni, ha együttérzéssel fordulunk felé, ami pl- a segítő hivatások, a női-anyai minőségek kifejezett sajátossága.

Együtt érezni nem csak az tud, aki ténylegesen átélte ugyanazt a helyzetet, amiben a másik van. Azok is tudnak gyengédséggel, gondoskodással, szeretettel fordulni egy kisbabához, akik már rég elhagyták a gyermekkort, ugyanígy közelíteni egy idős emberhez, azok is tudnak, akik még nem élték át az öregedést, vagy azok is képesek haldoklót kísérni az útján, akik még nem voltak a halál közelében.

Kétségtelen, hogy sok kiváló segítő táplálkozik egy már megélt nehéz élethelyzetből, amit sikeresen megoldott, és túlélve pl- egy rákos megbetegedést, csodálatos önsegítő kör vezetőjévé lesz, vagy valamely sérülésből fakadóan gyógypedagógusként, orvosként... szolgálja mások javát. Hasonlóképp empátiából ered a természetvédelem, az állatvédelem és sok más terület, ahol megrezdül az együtt érzés és felébred a felelősségérzet.

Az empátia fejleszthető, és minden egyes pozitív minta,érzelmekkel áthatott kapcsolat és tapasztalat, önismereti lépés, a krízis, a konfliktus, a sokszínű kulturális élmények, utazások…  alakítják, növelik együttérzésünket, csökkentik az önzést, az ítélkezést, az elszigeteltséget.

Aki ismeri önmagát,- úgy értem nem csak a kellemes és csodálatraméltó felét, hanem  jellemének a gyenge és gyarlóbbik részét is,- nos az lesz igazán nagyon empatikus. Őszinte önismeretű emberek kevésbé fűrészelik a nyelvüket másokon, nem válnak előítéletessé, haragtartóvá, képesek megbocsájtásra. Pontosabban érzik és tudják, hogy saját maguknak is vannak szálkái, sőt gerendái is, csakúgy, mint minden embernek. Így működünk, Te is, én is, és ettől leszünk egymással szemben emberségesek.

Az emberekhez való odafordulás, a humánum, az altruizmus (önzetlen segítés) alapköve az empátia.

Ha nem érezzük magunkat egy pillanatra sem kellemetlenül attól, amikor a türelmetlen buszsofőr rázárja az ajtót a lassú utasra; ha az utcán rángatja valaki a gyerekét; ha a tanár gúnyt űz a diákjából, ha bárhol hatalmi visszaélést, igazságtalanságot, törvénytelenséget tapasztalunk; vagy ha durván kioktatnak egy ügyfelet a hivatalban… akkor igencsak elaludt bennünk az empátia(is).

Akkor jön a sötét közöny egymás iránt, a „nem az én dolgom”, a „semmi közöm hozzá”, „az úgysem tudok változtatni rajta”… Viszont ha empátia van, akkor van, amiből éledjen a segítés szándéka, a lelkiismeret és felelősség egymás iránt, a tenni- vágyás akarata.

Emlékszem mentálhigiénikusként azokra a vitáimra, amit a gondozónőkkel vívtam, akik haldoklót ápoltak. Naponta téma volt, hogy „Pista bácsi nem akar enni, valahogy bele kell tömni az ebédet” Igencsak sokat hadakoztam azért, hogy empatikusabbak legyenek a munkatársaim, és rájöjjenek, hogy a halál előtti utolsó napokban sok mindenre vágyik az ember, csak nem arra, hogy babgulyást egyen, főként nem arra, hogy „tömjék.”

Néhány halk szó, egy simítás, egy kortynyi víz, a figyelem, a tapintatos jelenlét, az ablakon beáramló tavaszi levegő… bőven elég. Amikor nem azt erőszakolom a másikra, ami szerintem „kell” neki, hanem megérzem, hogy az ő helyzetében mire lehet szüksége. Ez az együtt-érzés.

CSAK így lehet gyermeket nevelni, párkapcsolatban élni, családot alapítani, barátokkal törődni, örömöket szerezni, ajándékozni, gondoskodni, ápolni, segíteni, dolgozni.

Együtt. Együtt rezdülve. Együttlétben. Odafigyelve, egymás iránti nyitottsággal, megértéssel, szeretettel, humorral, szenvedéllyel, alkotási vággyal, jószándék(ok)kal telve. Ami az emberi KÖZÖS-séghez, kapcsolódáshoz szükséges, az létezhetetlen empátia hiányában. A segítségnyújtás minden formájának a magja ez az attitűd. Enélkül nincs oltamazás, irgalom, kegyelem, megbocsájtás.

Ha nem figyelsz, hogy hőség van, és emiatt szomjasabbak a virágaid, minden elszárad körülötted. Ha nem érzed, hogy kinek- mire szüksége, a kapcsolataid elsorvadnak, magányos leszel. Ha nem érzékeled magad körül, hol van rend, és hol van káosz, elveszíted a valóságod, eltörnek a sorscsapások. Ha nem veszed észre, hol kell a közelséged, hol húzódj háttérbe – a közösségeid szétesnek.  Ha a világ jó és rossz történései hidegen hagynak, örömtelen, sötét és szűk ösvényen vezet majd az életed.

Érezzünk együtt egymással, és sokkal több jóság, békesség, gyengédség, segítség költözhet az életünkbe, sokkal több szeretetszál köthet bennünket össze!

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 AUGUST 7 23:28

- Hogy vagy?

- Köszönöm, jól!- mondjuk a legpocsékabb pillanatokban is.

- Érted?

- Értem, persze! - pedig a felét sem.

- Nem zavarlak?

- Nem, dehogy! - pedig épp háromféle dolgot hagysz félbe....

Jelentéktelennek tűnő, mindennapos, ám észrevétlenül duzzadó cseppek az óceánban.

A hazugság-  óceánéban.

 

Ma volt szerencsém végighallgatni egy nagyobb horderejű hazugság adagot, hovatovább,  több felvonásost,- egy meglehetősen rutinos, kifinomult hazudozó előadásában.

El is gondolkodtatott. El is szomorított.

Vajon aki kiművelten hazudik másoknak, az miért teszi? Simán (leg)okosabbnak véli saját magát? Vagy a "nagy célok" szentesítik a bármilyen eszközt?

A manipulatív kommunikátor tökélyre fejlesztett módszerei szövevényében képes volna még őszintének lenni? Tudja vajon milyen az?

A vérbeli stratéga, aki a harcmezőn pakolgatja az embereket, saját kénye-kedve, főként érdekei szerint,- képes volna még engedni az eseményeket hagyni történni anélkül, hogy erőszakkal irányítaná azokat?

A hazudozók vajon mennyire bíznak másokban? S mennyire elbizakodottak saját magukat illetően?

S amikor hazudnak nekünk, kedves Olvasóm, mennyire tudunk és akarunk még őszinték lenni, bízni, hinni...?

Sajnos, az a rossz hírem, hogy a ködös gondolatmenet, a szavak csűrése-csavarása, a fontos dolgok elbagatellizálása, a jelentéktelen dolgok felduzzasztása, a hirtelen témaváltás, a kérdéssel válaszolás, és még legalább ötven más jel, hang, hangsúly, szó, mozdulat... ELÁRUL.

De nem árulom el Neked, hogy elárulod saját magad, mert sokat tanulok belőled, és még időnként szórakoztatsz is a mesterfokon művelt mesterkéltséggel, ahogyan tekergeted az ujjad köré az embereket, míg egyszer csak megelégelik "Odafönn", aztán a bumeráng éles kanyarral fordul majd vissza... Azt hiszem, pont ott leszel :) - sírjak vagy nevessek?

A hazug élet előbb vagy utóbb ráborul az emberre, lesöpör mindent és maga alá temeti azt, aki az embereknél, a sorsnál, Istennél is magasabbra helyezi önmagát.

Mindenki elnyeri méltó jutalmát.

Utóbb vagy előbb. 
Addig pedig nézem tovább a színjátékodat.

A darab címe?

Hazugság óceán.

Egyik szemem :(  a másik :)

 

Te milyen értéket viszel be a világba?- Szervezeti szertelenségek nyomában

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 JULY 9 21:40

Szervezeti szertelenkedések

A „szervezetépítés” elcsépelt és elég rosszízű fogalommá vált, főként mert senki sem veszi jónéven, ha az általa megalapított, vezetett, sok munkával csiszolgatott ügy, vállalkozás, intézmény életébe becsöppen egy külsős, aki diagnózisokat, változtatási javaslatokat fogalmaz meg. Másrészt sok önkényes, agresszív szervezeti szakember járatta le ezt a területet azzal, hogy kívülről akart csoportokat megműteni, átformálni, mássá tenni, mint amik.

Hat éve figyelem mélyebben a különféle intézmények, cégek, munkahelyi szervezetek, szakmai közösségek működését, szakdolgozataimnak is visszatérően ez volt a témája,- ebből osztok meg most itt néhányat, remélhetőleg az Olvasók hasznára.

Az alapítói impulzusok

Minden vállalkozás,- legyen az egy pékség, egy iskola, egy vendéglő, egy idősek otthona,- (…) valamilyen nyílt vagy rejtett céllal jön létre.

A magánvállalkozások az alapítói csoport akaratából, (legyen az szakmai, baráti, családi) viszonylag tradíciók nélkül születnek meg, egy teljesen új szervezetet létrehozva, ami konkrétan megfogalmazva, vagy a felszín alatt megbúvóan, de egy meghatározott céllal, más megfogalmazásban „küldetéssel” jönnek létre.

Ez az indító impulzus, ennek szellemi tartalma, az alapítók, a vezetők értékrendje, karaktere, szemléletmódja kezd el növekedni,- egyre nagyobbá válni az adott vállalkozásban, testet ölteni a cégben, intézményben.

Ez a kezdő energia áthatja az alapítást, a tervezési folyamatokat, a napi működtetést, meghatározhatja a vállalkozás jövőjét.

Ezt tükrözi a kifejezés is: VÁLLALKOZOM valamire, elvállalom valaminek a felelősségét, a vele való munkát... Vállalkozom rá, hogy... kenyeret fogok sütni, betegeket fogok ápolni, ruhát varrok, tanítok, almát termesztek, költöztetek, autót javítok, kozmetikus leszek, gyógyítok...

Ahogyan egy ember fogantatása- születése is meghatározó az életére nézve, úgy egy ügy, egy cég szempontjából is meghatározó, hogyan születik meg, kik és főleg milyen minőségű emberek azok, akik „világra hozzák”, kik azok akik „felnevelik”, akik táplálják napi munkájukkal.

Ha ebben az érzékeny időszakban túlzottak a bizonytalanságok, a tisztázatlanságok, a félelmek, vagy morális zavar van jelen, (hiányzik a szakértelem, nincsenek meg a vezetői alapképességek, nem tudják kristály tisztán mit akarnak létrehozni és miért…)- az alapítói impulzus nem életadó energia lesz, hanem inkább  fertőző góc, betegség forrása.

A beteg közösségekben, a szervezet is és az egyén is beteggé válik, az eredmény negatív légkör, eredménytelenség, látszólagos haladás majd szétesés lesz…


A mennyiség és minőség ritmusa

A vállalkozások különféle fejlődési fázisokon haladnak át, ahogyan a gyermek fejlődése során is folyamatosak az adott életkor megoldandó feladatai, ahogyan minőségileg és mennyiségileg is változik és növekszik egy kisgyermek,- úgy egy munkahelyi közösség, cég életében is hasonló a helyzet.

Gyakori tendencia, hogy a mennyiségi fejlesztés természetellenesen előrébb tart, mint a minőségi. (Mintha egy gyermek csak nőne,nyúlna,- de nem hízna, egy ember csak öregedne de nem fejlődne szellemileg, érzelmileg...)

Pl.- a munkatársak létszáma, a vállalkozás szolgáltatásai, mindezekkel járó feladatai egyre csak szaporodnak, azonban a működtetés minősége, a szervezet fejlődése, a munkaszervezés, az irányítás, mindennek a központjaként a vezetőség,- még nem tart ott, hogy éretten tudja koordinálni a működést, a többletmunka hatékony és szervezett ellátását.

Az eredmény lehet sok megrendelés, kiterjedt ügyfélkör, akár nagy bevétel is,- de a munka minősége alacsony lesz, a cég szervezetében pedig  káosz, végső  esetben csőd, majd  szétesés következhet be.

Másik jellemző tendencia az, amikor a minőségi növekedés szépen felfejlődik, jönnek az igényes kliensek, terjed a cég jó híre, gyarapodnak az értékes megrendelések… kívánatossá és időszerűvé válik, hogy a vezetőség ehhez mérten mennyiségi növekedést hozzon létre, de visszatartja a forrásokat, döntéseivel súlyosan lekorlátozva fejlődést.

Ez szintén káros folyamatokhoz visz, hiszen ha nincs kellő számú munkatárs, kellő eszközfejlesztés… az addigi eredmények fenntartáshoz, a feladatok ellátásához, a megrendelések kielégítéséhez… ott a nehezen kialakított minőségi működés hanyatlása következik be.

Optimális az, ha a vállalkozás, (intézmény) először minőségileg „duzzad”. Vagyis az alapítói-vezetői csapat kialakítja a belső rendjét, összehangolja a működését, megtanulja a megfelelő kommunikációt kívül és belül, letisztázza a feladatköröket, a felelősségeket, megtanulja a problémakezelést, a konfliktuskezelést, kialakítja a RENDjét. (Ez messze nem azonos azzal, hogy az internetről letölt egy SZMSZ-t. :) )

Majd pedig amikor minőségileg felfejlődött egy következő fejlődési fázisra, akkor lép mennyiségileg  egyet feljebb. (Pl.- Újabb terveket, forrást invesztál, megnyit egy új osztályt, előáll egy következő szolgáltatással, egy új termékkel, elkészít egy nagy pályázatot- mert ezt előzetesen megalapozta, arra felkészültté vált...)

Ezután pedig ismét mennyiségileg igyekszik tovább fejlődni, erősödni, finomítani az eljárásait, képezni a munkatársait, vezetőit, tanulni minden területen,- s ezután ismét mennyiségi szinten lép egyet. (Pl.- nyit egy új telephelyet, köt újabb együttműködéseket, belevág újabb fejlesztésekbe a humán erőforrás, a szolgáltatás terén.)

Ahol ezt a váltakozó ritmust nem veszik figyelembe, ott hatalmas problémák fognak tornyosulni, amik előbb-utóbb veszélybe sodorják a működést. Ahol ilyen baj van, ott nem csak a pénzügyi mérleg billeg, ott nagy a lemorzsolódás, sok a táppénzes időszak, rossz a légkör, klikkek működnek a munkatársak között, eluralkodik az önzés, megjelenik a kirekesztés, az acsarkodás, a besúgás… hiányzik az együttműködés, széthúzás jellemző a közösségre.

Mi a siker?

Mindenkinek más. Van akinek egy szellemi érték létrehozása, van akinek a jól működő csapata, sokaknak a jó hírnév, másoknak az anyagi javak…

Szerintem ezek így együtt közelítenek a teljességhez. Hiába bármelyik önmagában,-ha nincsen egység a közösségben, és nem jelenik meg mindegyik szinten a minőség és az eredmény,- nem tud hosszútávon fennmaradni a vállalkozás sikere.

A szellemi érték, alkotás helytállása a világban, annak pénzben mérhető eredményei is fontosak. Mint ahogyan aki csak pénzt akar keresni a cégével,- ha valójában nem hoz létre tényleges értéket a munkájával, az a vállalkozás üres és tartalmatlan marad.

Igazi sikernek én az életképességet láttam az eddigiekben. Mi más is lehetne egy vállalkozás (intézmény) megszületésének értelme, ha nem az, hogy úgy vigyen be a világba értékeket, alkotásokat hogy abban képes „saját maga” is fennmaradni, fejlődni.

 

A siker kulcsa a vezetőség.

Sok vezető pozícióban lévő embertől hallottam már panaszt, hogy alkalmatlanok a munkatársak, nincs pénzük a klienseknek, rosszak a szabályozások, lehetetlen jól működtetni így egy céget…

Nos, én azt látom, hogy ha pl.- bemegyek egy kórházi osztályra, ott az osztályvezető főorvos és a főnővér személyisége, szakértelme, értékrendje minden négyzetcentiméteren megmutatkozik. Ugyanabban az egészségügyi feltételrendszerben, azonos jogszabályi keretek közt, azonos forrásból, egy kórházi épületen belül- más és más minőségű osztályok működnek. Egyikben káosz, másikban minőség. Egyikben köszönőlevelek, másikban betegjogi bejelentések sorakoznak. Egyikben tisztaság illata, másikban orrfacsaró bűz.  Egyikben mosolyognak az ápolók, másikban levertek, vagy kiabálnak. Egyikben adományok áramlanak, másikban ötven éves elmaradottság van. (Ugyanez elmondható iskolákról, szociális otthonokról, magán vállalkozásokról)

Miért lehet mindez?

Az én meglátásom szerint a vezető a kulcsa a sikernek. Ő szabja meg a szakmai elvárásokat, a munka minőségét, ő választja ki az alkalmazottakat, adott esetben ő küldi el őket, ő szervezi az értekezleteket, ő határozza meg a bánásmódot, az etikai színvonalat. Ő határozza meg a célokat és szervezi hozzá a feltételeket. Ezáltal igaz a mondás: „fejétől bűzlik a hal” –ugyanakkor a vezetőség a mindenkori felelőse és elsődleges megalkotója a sikeres működésnek.

Ehhez alapvetően egészséges és stabil személyiség, vezetői képességek és folyamatos tanulási hajlandóság szükséges.

 

Sokszor  találkoztam jómódú emberekkel, akik megalapítottak egy magánvállalkozást, vagy létrehoztak egy intézményt, de alkalmatlanok voltak mind személyiségükben, mind képességeikben annak vezetésére, irányítására.

Sajnos magánvállalkozásban a vezető abszolút önjelölt, nincs kiválasztás, hiszen nem feltétele a cégalapításnak sem a rátermettség, sem a kellő szakképzettség, ami katasztrofális következményeket hozhat létre!

A vezető felelőssége önmaga iránt óriási kell, hogy legyen, tudnia kell, hogy az egész cégben, intézményben alapvető lenyomatot hagy, mintegy nagyra nő személyiségének és szakértemének minden pozitívuma és negatívuma.

 

Kik tudnak életképesek maradni hosszútávon?

A tanulószervezetek.

Azok, akik a működés évei, évtizedei alatt képesek folyamatosan megújulni, változni, alkalmazkodni, tanulságokat levonni, irányt váltani, bölcsebbé válni, fejlődni belül és kívül. Egyénekként és közösségként egyaránt.

 

Cégek esetében gyakran eltolódik a hangsúly az anyagi oldal (nem csak pénzt jelent) irányába. Sokak hiszik azt, (szerintem tévesen!) hogy a cég fejlődése egyenlő a piacra való reagálással, új technológiák bevezetésével… és emiatt a korszerűsödéssel, az eredménymutatók, a bevételek alapján ítélik az adott intézményt (céget, vagy saját vállalkozásukat) sikeresnek.

Civil szervezeteknél pedig elég gyakran eltolódik a hangsúly a szellemi oldal irányába.(„nem baj ha nincs elismerés számunkra, nemes célokért halunk meg” „nem baj ha nincs forrásunk,- nemes dolgokért áldozzuk fel magunkat”)

A minőséghez mindkét oldalra szükség van, egyik a másikat képes segíteni, duzzasztani, ha a vállalkozás fejben, szívben és tettei terén is RENDben van.

A fejlődés nem csak külsődlegesen értendő, hanem belül is, a munkatérben, a munkatársak, vezetők, fenntartók viszonyrendszerében, együttműködésében, felelősségében, szakmai tudásában. Egy céget leginkább azon lehet mérni, ami nem látható.

Amikor céges kérdésben kértek tőlem eddig tanácsot, fel szoktam tenni egy fura kérdést, amivel elsőre kevesen tudnak mit kezdeni:

 

Milyen értéket akarsz (akartok) bevinni a világba?

Ha megnézzük egy iskola honlapját, vagy egy bármely intézmény, vállalkozás bemutatkozását, gyakran a mennyiségi jellemzőkkel találkozunk, termék- kavalkáddal, ahol minden eladó, ahol mindent tudnak… Reális mindennel foglalkozni, mindenben szakértelemmel helytállni?

 

Sok vállalkozót hallottam már a terveiről nyilatkozni, amiben a döntő hangsúly azon volt, hogy mit akar elérni, mit akar kapni, mekkora bevételt akar realizálni.

Sokan filozofálnak azon egy alapítás előtt, hogyan lehet a létező legkisebb ráfordítással, a legrövidebb idő alatt, a legkevesebb alkalmazottal… a legnagyobb nyereségre szert tenni. Többször találkoztam vele, hogy ugyanez még azzal is meg volt spékelve, hogy hogyan lehet az ügyfeleket a leginkább manipulálni,hogyan lehet a leginkább aránytalan előnyt kovácsolni a kliensek félrevezetéséből,- magyarán hogyan lehet leginkább lépre csalni és átverni az embereket…

 

Kérdésem újra és újra:

Mit akar(sz) adni?

Milyen értéket akar(sz) bevinni a világba?

Egy biozöldségeket termelő vállalkozás, ahol az emberek egészségét támogatják a termékek-érték. Egy családias légkörű minőségi vendéglátás- érték. Egy színvonalas nevelést-oktatást nyújtó iskola- érték. Egy szépségszalon, ahol minden embernek segítenek a legjobb formáját elérni-érték. Egy szociális intézmény, ahol egyéni bánásmóddal csökkentik az emberek hátrányait, és növelik jólétüket-érték. Sorolhatnánk. Ezek a mondatok nem zárják ki, hogy ezekkel a szolgáltatásokkal tilos bevételekre szert tenni, de nem lehet az indító gondolat, hogy mit akarok kapni ezektől az emberektől, és mennyit fizessenek nekem a szaktudásomért, mert akkor felcserélt a sorrend.

Első impulzusként annak ajánlatos megszületnie, hogy:

-    Én a (vállalkozó) milyen értéket akarok létrehozni a cégemmel?

-    Mire alapítok közösséget, mire szövetkezem a kollégáimmal?

-    Mi az, amiből nem engedek, ami az igazodási pontom, értékrendem?

-    Mit akarok adni a többi embernek? (a szaktudásom, szolgáltatásom által)

-    Mire akarom tanítani az embereket? (a szaktudásom, szolgáltatásom által)

-    Mit akarok közölni az emberekkel? (a szaktudásom, szolgáltatásom által)

Ezek a típusú kérdések szerintem az elsődlegesek a tervezésben, újratervezésben. Ez egy magányos belső munka, mindennek tisztázása a vezető, alapító dolga, ha ezt megdolgozza saját magában,- akkor (csak akkor) tudja közölni is a csapattal, akikkel szövetséget köt, közösséget teremt.

S így a végére van még egy mentálhigiénés vonatkozású (mi nem az?) kérdésfelvetésem, a siker ügyében:

-   Társadalmilag sikeres az adott cég, intézmény (vállalkozás, alapítvány…)?

Az ügy, amit képvisel, a hatás, amit gyakorol a környezetre, az üzletágra, a szakterületre, a saját munkatársaira, a saját ügyfeleire, a kapcsolataira, amelyeket fenntart más intézményekkel… mindezek alapján milyen értékeket, szemléletet terjeszt az adott munkahely?  Mindezek ugyanis összességében szerteágazóan hatnak.

Találkoztam olyan céggel, amelyet egy nagyon feszült és rendezetlen viszonyrendszerben működő család vezetett. A családtagok személyes válságai, konfliktusai, játszmái,- napi szinten jelentek meg a cég működésében, a prioritásokban, a problémákban, persze hatalmas feszültségeket gerjesztve a munkatársakban, akik nyilván az ügyfelekre (valószínűleg a családjaikra is) tolták tovább az indulataikat, elégedetlenségeiket, panaszaikat.

Ha a vezető alapszemlélete az, hogy kis (vagy nulla)  befektetéssel kíván irreális bevételekhez jutni, és azt tanítja a munkatársainak, hogy „ennek fényében” dolgozzanak, akkor az eredmény az lesz, hogy minden munkatársból elvész a kreativitás, mindenki  minimumon ketyeg, és arra törekszik, hogy manipulálja  a körülményeket, klienseket a „nemes cégküldetés” elérésére.

Nagy vezetői felelősség minden vállalkozó, cégalapító, intézményvezető számára, hogy milyen kultúrában, milyen értékek közt, milyen működést alakít ki, mit engedélyez.

Társadalmi szempontból tényleg az a cél, hogy tanítsuk meg a munkatársakat arra, hogy elfelejtsék a méltóság, a tisztelet, az erkölcs, a becsület, a munkaszeretet, a munkakedv utolsó halovány emlékeit is?

Az értékrendet, a pozitív-negatív hatásokat mind hazaviszik a takarítók, a karbantartók, az adminisztrátorok, a menedzserek, a tanárok, az orvosok, a vezetők, és szétviszik a világban a vásárlók, a tanulók, az ügyfelek… Az adott szervezet légköre, klímája, szemlélete, morálja, egészsége… mind komoly hatást fejt ki azokra, akikkel kívül-belül kapcsolatban áll.

Ebben minden vezetőnek és munkatársnak meg van a felelőssége, s mivel semmit nem tehetünk következmények nélkül, így minden pozitív és negatív hatásunkat mi magunk is élvezhetjük, vagy elszenvedhetjük még a jövőben.

 

Miért akarjon egy vállalkozás, iskola, cég… jobbá válni?

Erre sokféle választ lehet adni.

A gyerekekért akarjunk jobb iskolákat.

A családokért akarjunk jó szociális intézményeket.

Az emberekért akarjunk jó termékeket, szolgáltatásokat.

A társadalomnak akarjunk jót nyújtani.

A világba akarjunk értéket bevinni.

Mindez visszahat ránk.

Rád is, aki munkatárs vagy valahol.

Rád is, aki vezető vagy valahol.

Hatással vagyunk egymásra!

Te hogyan hatsz?!

Te milyen értéket viszel be a világba?

 

 

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2014 JULY 6 15:30


Eddig annyit írtam már, azt hittem könnyebb lesz ez, de nem... Jó ideje itt ülök, hogy szavakba öntsem, amin ma átmentem. Egy 33 éves fiatalember temetésén voltam,- mint olyan sokan,- akik hozzám hasonlóan megrendültek tragikus halálhíre hallatán. 

A temetőt vonatok kattogása, mozdonykürt, munkagépek és a város zaja ölelte körbe. Mi csak álltunk, némán. Mintha más dimenzióban, vagy egy távoli szigeten lennénk, tűző napban, feketében. Meredten bámulva magunk elé, hallgatva a Lelkész hangján átjövő utolsó, Talán Tőled jövő (?) üzeneteket...

Ezután még inkább tudni fogom, hogy igen, tényleg, bármikor bárkivel,bármi megtörténhet!!!

Ezután még inkább tudni fogom,hogy a szavak,csak szavak, a mosoly csak mosoly, a szépség csak szépség... mögötte minden lehet.

Ezután még inkább tudni fogom, hogy ne azt kutassam, hogy "miért?!". Azt keressem, hogy "hogyan?", hogy "kiért?" Tudni kell mindig a legnehezebből is megtalálni a kifelé vezető utat, találni olyanokat, akikért érdemes lehet...

Ezután még inkább tudni fogom, hogy "fel kell húzni a redőnyöket",- amit Neked, másnak nem sikerült, hogy ne legyünk, ne legyen senki bezárva saját reménytelenségébe, szorongásába, szeretetlenségébe, tévhitébe, sebzettségébe...

Ezután még inkább tudni fogom, hogy ha valami hiányzik az emberből, akkor az éppen a hit, a remény és a szeretet, amit éppen a nehéz, embert próbáló pillanatokban kell előkaparnunk magunkból, amikor ilyen közelségben áll a halál, a veszteség, a valóság.

Ezután még inkább tudni fogom, hogy nem az élet évei számítanak, hanem az években lévő ÉLET.

Ezután még inkább tudni fogom, hogy az emberek között SZERETETKÖTÉL van, amibe kapaszkodni lehet, ami megtarthat a bajban, ami örök, megváltoztathatatlan.

Isten éltessen!- ez volt ma az utolsó üzenetek egyike, és

Találj békére!- én ezt kívánom Neked ott,

a Családodnak, Barátaidnak,Tanítványaidnak... itt.

Juhász István emlékére, 2014.07.04.

***

Magyarországon 2012-ben 1807 férfi vetett véget az életének, csaknem négyszer annyian lettek öngyilkosok, mint a nők körében.

Ha hazánkban egy évben 2350 (!!!) ember inkább a halált választja az élet helyett, (bármilyen oknál,betegségnél fogva) az nem hiszem, hogy olyan tény, amit ölbe tett kézzel kell nézegetnünk.

Több szó esik a koleszterinről, az elhízásról, mint a depresszióról, az alkoholizmusról, az öngyilkosságról.

A lélek egészsége ugyanolyan népegészségügyi feladat, mint a magas vérnyomás, a diabetes, daganatok... megelőzése.

Ébresztő, emberek!!!

 

 

 

 

Tanulni, tanulni, tanulni… Gondolatok iskoláról, nevelésről

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE
2013 SEPTEMBER 3 13:00

Szülői emlékmorzsáim a közoktatásról

-révedezés az egyetem kollégiumából hazafelé jövet-

 

Varázsszó, ami vigasztal nem ver,
Igazság, nincs mögötte fegyver,
Csak fészekmeleg és védelem.

Szóvarázs
Simogat, mint a selymes szellő,
ringatóan altató tengeri sellő,
a rossz kisebb lesz tőle a jó megnő.

Észrevetted,
hogy nem jársz hanem lebegsz?
Szárnyadnak csak suhogását érzed,
Más se látja, Szent álruha ez.

Szepes Mária: Szép

Eleinte olyan mesés, játékos volt ez az egész…Boldogan kötögettük össze az egeret a sajttal a foglalkoztató füzetben, a bal oldali autókat kiszíneztük kékkel, katicákat számoltunk a virágon… Örültünk minden újnak, büszkék voltunk az iskolára, szépnek találtuk az új táskát, illatosnak a könyveket, kedvesnek a tanító néniket…

 

Amikor óvodásokból iskolások lettek a fiaim,  közös próbatételünk az volt, hogy egyszeriben az addigi kisgyermek -„tanulóvá” lett.

Az iskolakapu átlépésével a gyerekek és szüleik gondolkodásának középpontjába a teljesítmény kerül. Életünkben először az iskolapadban leszünk mérve és értékelve, mind gyermekként, mind pedig szülőként.

A szülő ösztönösen teljesítményének érzi a  gyereket, eredményessége a jó szülő képzetét kelti bennünk, tanulási  vagy magatartási problémái miatt pedig úgy érezzük, valamit rosszul teszünk. Egyik sem helyénvaló, mégis így megy ez. A gyerek (és a szülője is) tanuló lesz, bekerülünk a nagy „rendszerbe”, ami megköveteli, hogy másként nézzünk a világ folyására szeptember 1-én, mint augusztus 31-én.

Ez óriási váltás, mert ehhez szükséges átlényegülni.

Előbb-utóbb megismerjük az iskolai házirendet, szó szerint és átvitt értelemben.  Sokféle elképzelésem dugába dőlt ezzel. Mást hittem az iskolaérettség fogalmáról, nem tudtam, hogy a felnőtté válás már az általános iskolában követelmény. De olvasva a tankönyvek nyelvezetét, látva a miniatűr menedzsereknek öltözött gyerekeket az évnyitókon, sietni iskola utáni „szabadidős órarenddel”, rohanva a zeneiskolába, a nyelvtanárhoz, az uszodába, a fejlesztésre, a gyógytornára, focira, balettre… gyorsan megvilágosodtam.

 

„Egy dolog minőségét az határozza meg,

hogy az mennyire egyezik meg az illető dolog lényegével.

-Arisztotelész-

A természetes kíváncsiságból -  követelményeknek való megfelelések, a bíztatásból - elvárások, a kedvből – kényszerű kötelezettségek, a délutáni vidám találkozásokból fáradt vánszorgás, a játékból házi feladat gyártás, a családi fészekből évekig üzemelő otthoni iskola lett,  mégpedig fénysebességgel.

Gyakoroltunk tökéletes betűket formálni, a vonalak között maradni, magoltunk hétvégén (most már bevallható: értelmetlen nyelvezetű) verseket,  fogalmaztam házi feladatot gyenge közepesre, átnyúztuk magunkat a kötelező drámaiságú olvasmányokon… (Nem jutott idő mindre, de nem sajnálom.) :)

Felső tagozattól igazán keményedik a helyzet, nem csak, hogy eltűnnek a képből a jóindulatú ízig-vérig tanítók, de a szülők javarésze már többnyire csak előzetes felkészüléssel tud a gyerekének segíteni, középiskolában pedig már talán úgy sem.

"Általánosan" kiművelődtem,  hogy mi a krakkolás egyenlete, mi a zikkurat, az axióma, a nukleáris fúzió, a particionálás, milyen az eukarióta egysejtűek életmódja, vagy mik a félszabad morfémák… Agyrém volt vagy kabaré?- mikor melyik. :) De senki se kérdezze, emlékszem-e a részletekre, valószínűleg, mindent elfelejtünk, ami nem fontos. :)

 

Sokat agyaltam, mikor vagyok elég  jó szülő, ha hagyom, hogy az  iskola vég nélkül terhelje a gyerekeimet,- mert valaki kitalálta, hogy „teher alatt nő a pálma”,- vagy ha könnyítek rajtuk? Az is-is elvénél kötöttünk ki.

Volt, amit úgy tanultak a fiúk, hogy bíztattam őket, másnap elfelejthetik, csak felelésre kell tudni. Volt, hogy észrevettem a puskát a tolltartóban, de nem dobtam ki, sejtettem, hogy egy este kevés lehet 40 német kifejezés bemagolására…Megesett,hogy engedélyeztem egy-egy "torokfájással" otthon maradni, hogy lélegzethez jussanak.

Ültem sok-sok szülői értekezleten, (a neve is letűnt kort idéz) és hallgattam az osztályfőnököt, (figyelemreméltó szóösszetétel) megismertem a szabályokat, a igazolások rendjét, a jótékonysági bál időpontját, és sok hasznos információt… de a gyerekekről alig-alig beszéltek. Legfeljebb így: „Ebben az osztályban 10 tanulóval tudunk együtt dolgozni, mindent el fogunk követni, hogy a többi 20 tanulót felzárkóztassuk a többiekhez és a követelményekhez.”(…)

 

"Számunkra a tökéletesség azt jelenti, hogy hiányzik belőlünk a tökéletlen. Másképp értik viszont a tökéletességet az indiánok. (…) A tökéletesség számukra a tökéletlennek az integrációja, elfogadása. Néhány indián törzsnél az a tökéletes szőnyeg, amelybe bele van szőve egy hiba is. Mert a tökéletességhez épp az a képesség tartozik hozzá, hogy elfogadjuk a tökéletlent."

-Richard Rohr, ferences rendi szerzetes-

Jó párszor kattogtak a fejemben főiskolai előadásaink fogalmai: humanisztikus szemlélet, egyéni bánásmód, személyiségfejlesztés, differenciálás, inklúzió és a többi, de hallottam, hogy amiről itt az „értekezleteken” beszélnek, ez nagyon-nagyon, egyik sem...

Elvesztettem a fonalat, hogy ki az idealista, mi az ideális, mi az idea?... :)

 

Sok érdekes és szomorú tapasztalás volt mindez, de szülői leckéim nem csak ebben rejlettek.

Amikor az oktatási rendszer gépezetében fogaskerekeztünk már pár évet, egyre fogyatkoztak az érveim, amikor a fiúk  folyton azt kérdezték: - „Anya, miért tanuljuk ezt?”  Emlékezetes volt, mikor egyikük egyszer azt mondta, azért nem szereti a vasárnapot, mert másnap iskola lesz. Néha nem értettem, hogy hogyan jutottunk el az „ Alig várom az iskolát” mondattól az „Utálom az iskoláig”, de bevallom, én is így éreztem.

Ma már mérföldkőként tekintek vissza arra, amikor Toldi farkas kalandjához értünk a tananyagban, hétvégi házi feladat volt erről fogalmazást írni. Elolvasás, beszélgetés után a fiam azt mondta: - Anya,Toldi jobban érzi magát a farkasok közt, mint az emberek világában. Csodáltam, annyira bölcsnek tartottam Őt ezért a meglátásért, hisz alig múlt tizenegy éves. Nem a pókemberről, vagy valamelyik benga akcióhősről elmélkedtünk, hanem a magas irodalomról,- értitek? No, elkészült a mű, benne az ifjú elmécskéből kipattant fényes meglátásokkal. Izgalommal vártuk a fejleményt, a tanárnő értékelését. Már jóelőre büszkeséggel töltött el, hogy demonstrálhatom a gyermeknek, hogy érdemes az agytekervényeinken átengedni az irodalom üzeneteit, nem hiábavaló fogalmazást szülni  sorról-sorra, dilemmázni az elválasztások helyességéről, megláthatja, hogy a tanárnő milyen nagyra értékeli majd a vasárnap délután játék helyett papírra vetett okos gondolatokat... No, kiosztották a füzeteket, az eredmény: fogalmazás, helyesírás, külalak: közepes. Bumm. Sosem érdekeltek a jegyek, de itt befagytam. Fogadóórán finoman érdeklődtem a tanárnőtől, hogy ugyan tárja már fel előttem, miért is közepes ez a munka, mert nem értem. Nagyon nyomatékosan és komoly hangvételben elmondta, hogy  a középiskolai központi felvételihez ez nagyon kevés, sokkal nagyobb terjedelmet vár el a tanulóktól,  a helyesírásra  nagy hangsúlyt fektet, nem lehetnek vessző hibák sem, s  a külalak legyen sokkal szebb. Enyhén utaltam rá, hogy szerinte mértékesek a gondolatok a fogalmazásban, és eredeti... De ő következetesen visszatérített erről a tévútról, s mivel ismétlés a tudás anyja, újra vázolta a központi felvételi követelményeit, és összevetette fiacskám szóban forgó,- szerinte ahhoz képest csekély teljesítményével. Innentől tudtam, hogy ez a Toldi nem volt fajankó, s nem hiába érezte jobban magát a farkasok közt, mint az emberek világában. :)

Egyre több kérdésem lett, például, hogy tudunk-e és akarunk-e, szabad-e maradni ezen az úton, ha egyre több jelét látom annak, hogy a gépezet távoli az emberléptéktől, a gyerek sajátosságait nem veszi figyelembe…Mi az út, mi a tévút, mi  a zsákutca?...

Valahol máshol járt az iskola, mint a gyerek életkora, alsó tagozatban a felső tagozatról, felsőben a középiskoláról, kilencedikben az érettségiről és a bankettről beszéltek nekünk, semmi jóval nem biztattak- inkább riogattak…

„Amikor megalkotjuk vagy elfogadjuk a játék szabályait, akkor önként beszűkítjük lehetséges cselekedeteink körét. De egyúttal kitágítjuk a lehetséges kombinációk mezejét és ezzel megsokszorozzuk a szabadságunkat."

-Hankiss Elemér-

 

Váltottunk iskolát, szemléletet, változtak a módszerek, a világkép, a városok, és mi a gyerekekkel előbb-utóbb ugyanabban a mindenhová beszivárgó "rendszerrel" találtuk magunkat szemközt: az eredetivel.

Mert bármilyen csodálatos hatása van az alternatív pedagógiáknak, bármennyire más és igazán gyógyító is lehet egy reform iskolába (Hála nekik!) járni,  a mérföldkövek ugyanúgy várnak a gyerekekre, és a szülőkre, mint bármely iskolában. Állami felvételi, állami érettségi, állami követelményrendszer, s ezeken a kapukon  így is, úgy is át kell haladni, ezen az sem tud változtatni, aki pl. Waldorf iskolába kerül.

De az odavezető út más, (nagyon!) ami  jelentős nyeresége lehet a családnak, ha van a gyereknek néhány szorongástól mentes, élmény gazdag, fejlődést hozó, értelemmel teli  tanéve.  Volt, szerencsénkre!

***

Az iskolai „kalandparkban” a legnagyobb tanulságom szülőként az volt, hogy rájöttem: nem szabad átlényegülni! Nem szabad a lényeges dolgokat a lényegtelennel sem összekeverni, sem felcserélni.

Amikor az iskola világa azt sugallja, hogy a gyerekekkel van a legnagyobb baj, a gyereket kell valahogy átgyúrni erre a rendszerre, és nem vagyunk jó szülők, ha ebben nem vállalunk partnerséget- az már az átlényegülés része.

Persze, nem teljes igazság az sem, hogy így a pedagógus, és úgy…épp ezért is használom az iskola kifejezést, mert a tanár is a nagy rendszernek a része. Nem ő határozza meg a tananyagot, nem ő írja a tankönyvet… végrehajtó mindebben, s bizonyára rengeteg dolgot sorolhatnék itt, mennyi mindentől kínlódik, mennyi ambivalenciával küzd Ő maga is, ebben az egészben.

Azon már persze lehet sokat gondolkodni, miért van, hogy egyes tanárok minden nehézség dacára képesek ebben viszonylag  humánusan működni, kiemelkedő nevelő munkát végezni, mások pedig nem, mert olyan fokon ízesülnek.


Nem szabad átlényegülni!

 

Az iskolának gyermekközpontúnak kellene lennie, de sajnos sok tekintetben nem az. Ezt mindenki érzi, tudja, éli, írja... mégis ez a mai realitás.

De a szülő nem lehet más,-  kötelességünk a gyermekközpontúság!

Bármilyen agymosás történik napjainkban a közoktatás házatáján, a szülő nem lényegülhet át, nem térhet el felelősségétől, ami gyereke iránt kötelezi.

Nem szabad átlényegülnöm- ezt megtanultam.

Ha én gondolok valamit az emberről, az nem az, hogy az iskolai teljesítmény egyenlő az ember értékével, az iskolai siker egyenlő a boldog gyermekkel, boldog emberrel. Pedig a rendszer üzenete ez.

Ha én gondolok valamit a gyerekeimről, az nem az, hogy elégséges, közepes, kiváló, büszkeség táblás, vagy tanulmányi verseny helyezettek. Nem hiszem, hogy egy gyerek személyisége, fejlődése, értéke pusztán ennyivel körülírható, lényegíthető. Pedig a rendszer üzenete ez.

Ha én gondolok valamit szülői feladatomról, akkor az nem az, hogy megszavazhatom mennyi legyen idén az osztálypénz, vagy egyetérthetek az agymosás (amit valamennyi igazi szakember problémásnak, és veszélyesnek tart!) elveivel.  Pedig a rendszer üzenete ez.

Ha én gondolok valamit a nevelésről, az nem az, hogy a tanár és én együtt, érjük el, hogy évvégére emelkedjen az osztály és az iskola eredményátlaga. Pedig a rendszer üzenete ez.

Ha én gondolok valamit a tudásról, hovatovább a bölcsességről, az nem az, hogy évente 10-15 tantárgy, minimum 1000 (középiskolában évente 2000) oldalon taglalt ismereteit ötösre magoljuk be, és akkor majd mi így együtt, az iskola és a család sikeresek leszünk, és egy általánosan (hű de nagyon) művelt társadalomban élhetünk.  Pedig a rendszer üzenete ez.

Mi az általános műveltség? -mert minden tanterv és minden védekezés pajzsa ez: általános műveltéget szerezzen a tanuló... Tényleg „általános” az, ha egy gimnáziumi ének tankönyv 400 (!) oldalon mutatja be a zene történetét és fogalmait, és másik több, mint 400 oldalas kötetben hoz erre ízelítőül példákat is? Van, aki lehetségesnek tartja, hogy ez egy tantárgy ténylegesen feldolgozható tananyaga? További 12-13 tantárggyal együtt, amelyben két idegen nyelv elsajátítása is szerepel...?

Esetleg nem álszentség vagy hazugság azt állítani, hogy mindez szükséges, teljesíthető, hasznos, értelmes elvárás a fiatalok felé? S itt visszakanyarodnék egy pillanatra a neveléshez. A gyerekek ugyebár mintából és átélt élményből tanulnak legmélyebben. Ha pedig az a minta álságos, akkor...? Szörnyű elgondolni, nem?

"A képmutatás, amelyre most elég nagy a kereslet, katasztrófa a gyerek számára. Ő a láthatatlan antennáival úgyis tökéletesen érzékeli a vele együtt élő felnőttek belső állapotait, de nagyon megterheli és megzavarja, ha nem azt mondják ki, amit éreznek, gondolnak."

-Vekery Tamás-

* V.T. további gondolatai a jelenlegi oktatási reformokról itt érhetőek el:

http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/alattvalok_iskolaja_interju_vekery_tamas_gyermekpszichologussal

 

Tanulom mai napig, hogy résen legyek, empátiával figyeljek a gyerekeimre.

Mi szülők valahol a mérleg nyelve vagyunk a gyerekeink és az oktatási rendszer között, amiben feladatunk az is, hogy felismerjük a jeleket, ha nem rendben mennek a dolgok, segítsünk valamiféle egyensúlyra lelni, ha lehet, ha van egyáltalán... A szülő nem lehet a pedagógus asszisztense, ha a gyerek szenved, megreked, épp a rendszer hibáinak következtében. Ebben sem szabad átlényegülni.

Abban lehetünk partnerek, ha szeretettel, tisztelettel, építően nevelődik a gyerek. Ami ettől eltér, abban nem.

Neveljünk amennyire csak tudunk jó embereket, boldogságra és  életre képeseket, akik találnak maguknak részt a világban, ahol építhetnek, amit jobbá tehetnek.

"Nem attól kap szárnyakat egy gyermek, hogy ott ülünk mellette, és a fejébe verjük a tananyagot, hanem attól, ha biztatjuk és engedjük. Minden gyerek tehetséges, csak hagyni kell kibontakozni.” Bagdy Emőke

 

Nálunk ehhez a kibontakozáshoz helyenként ellenállni volt szükséges a „rendszernek”, helyenként pedig épp alkalmazkodni volt muszáj hozzá.

A gyerek, a  szülő lényegéhez, értékéhez megfelelő úton érdemes járnunk. Ezt senki az égvilágon nem fogja nekünk megmutatni, rá kell találnunk. Ha az ott van, ahol a sarki iskola áll, akkor ott. Jó esetben történnek nagy találkozások tanárok, gyerekek, szülők között. Nekünk is volt ilyen!

De ha nem, jó tudni, hogy nem csak egyféle út van, van választási lehetőségünk, hogy a gyerekeink eljussanak az érettségiig, vagy tovább, viszonylagos épségben. Közben pedig "mellesleg" rájöjjenek, hogy a tudásuk érték, tanulni lehet élmény.

Ott a helye a gyerekeknek,  azon a „tanösvényen”, amin a felnőtteket kapcsolat köti össze a gyerekekkel... Ott, ahol az oktatás egy fontos, de nem kizárólagos része a nevelésnek, a gyerekeknek pedig kapcsolatuk maradhat fenn saját belső bontakozó önmagukkal, amit nem kioltanak, hanem segítenek a tanáraik és a szüleik.

Ha mi és ők megtalálják ezt, akkor egészen biztos, hogy nem „általános műveltségük” lesz, hanem tényleges, nem magolók lesznek, hanem gondolkodók, és igaz kapcsolatuk lesz saját magukkal és a világ építésével.

 

Sokat tanultam a gyerekeimmel, az elmúlt években, fogok is még. :) Kívánom a szülőknek, és magamnak is, hogy szárnyaljanak a gyerekeink!

 

Kívánom mindnyájunknak, hogy világosodjon a rendszer,

a  gyermekekért akarjunk jó iskolákat!

 

„…hogyha bárhol a világban, akár csak egy vagy néhány ember gondolatai szellemi realitásként megjelennek, azok a gondolatok olyan fényt bocsátanak ki, mint egyetlen szál gyertya lángja, amely bevilágítja az egész szobát. Vagyis a Földnek az a pontja már nem lesz sötét.”

-Szalai Mária, pedagógus-

 

Folytatni szeretettel- Elakadás, megállás, megpihenés, indulás

POSZTOLTA: SZALAY TÜNDE

2013 JULY 30 18:08

"Fedezd fel, hogy hová sodródik felhőd; fedezd fel, de ne szólj bele. Engedj magadnak szabad utat. Akármerre sodor a szél - az a jó irány. Minden visszatér oda, ahonnan elindult. Ne harcolj, menj a széllel. Ne tégy gátat a folyód elé - ugorj bele. A tánc gyönyörű, olvadj bele egész lényeddel, ne maradjon ki semmi, ez a lényeg. Ne utasíts el semmit, mert különben sosem jössz rá, hogy ki vagy. Fogadj el mindent - ez az igazi ima."

-Osho-

 

Visszatekintve az elmúlt hónapokra, nem lehet szó nélkül hagyni a szónélküliséget. Április óta nem írtam, nem tudtam, nem jött. Gondolat és érzés rengeteg volt, de szavakba önthetetlenné vált, illetve megkérdőjeleztem, kell-e egyáltalán ezt is kommunikálni, hogy nem kommunikálok. :)

Mérlegelni szükséges, hogy, mik azok a tapasztalások amik nekem szólnak, s mik azok, amik másoknak is lényegesek lehetnek. Egy blog eredetileg „nyilvános napló”, ám nekem ettől többet jelent, mint sem puszta személyességek közzététele. Így ide az a téma kerül, aminek a megdolgozottsága megüti a mércém, vagyis ha már rájöttem valamire.

 

Ne várd el másoktól, hogy kövessék tanácsaidat,de ne gondold, hogy nem fogják követni példádat.

-H. Jackson Brown:Kis útmutató az élethez,474.tanács-

 

Meg kellett állnom, rendeznem, hogy tovább repülhessen a Lélekmadár.

Ami az itt rendszeresen olvasgatóknak is talán tanulság lehet, az az, hogy figyelmet kell fordítani rá, ha elzáródik a kreativitás csatornája, az energia forrása elapadóban...

Nálam vészjelnek számít, ha nincs „isteni szikra”, akkor tudom, hogy valami baj van, változásra van szükség. Idáig vagy nem szabad eljutni, vagy ha megtörténik, legalább tanuljunk belőle, hogy többet ne ismétlődhessen meg.

Akkor vagy igazán szabad, ha azt, amit vállaltál, meg tudod tenni, és a kudarcok, sérelmek után sem a gyűlölet, a harag uralkodik a szívedben, hanem az újrakezdés lelkülete, a szeretet és a jóság.

-Böjte Csaba-

Adni csak akkor tudok, ha a feltöltésre is elegendő gondot fordítok. Ez mindenkire érvényes. Ha pedig túl gyors az ürülés-merülés, akkor az arra figyelmeztet, hogy amit csinálok, ahogyan csinálom, amit közben érzek, és akikkel körülvettem magam,- összességében túlontúl merítenek.

S ekkor jön a fogós kérdés: Miért?

"Mert ők rossz emberek, én pedig egy szent". (Nem-nem!)

Alapból olyan védőrendszerrel vagyunk felvértezve, ami rögvest azt mondatja velünk, hogy mások a hunyók… Pedig többnyire mi magunk vagyunk azok, még akkor is, ha a körülmények cseppet sem semleges tényezők, persze.

Nem mások veszik el az energiát tőlünk, hanem mi magunk adjuk oda.

Nem másokban, ügyekben, tervekben csalódunk, hanem saját magunk tévképzeteiben, amit gondoltunk róluk…

Lehet ezt tovább ragozni: nem mások csapnak be bennünket, mi magunkat csapjuk időnként be, s ízesülni próbálunk olyan körülményekhez, elvekhez, személyekhez… amikhez nem lehet, nincs értelme.

...Mert nincs közünk hozzá, nincs azonosság... Nem köz-ös az ideánk, az értékünk, az eszközünk. Egy csapathoz, munkához, célhoz, akkor van közünk, ha amiért összegyűlünk, vagyis a küldetésünk, amiben hiszünk - egységes.

 

A mohó, az élvezeteket két kézzel habzsoló, tikkadásig mindent felfaló világunknak szüksége van a kacagva mindent szétszóró költőkre, a nagylelkűen mindent odaajándékozó szentekre, az igazság szépségétől megrészegült tudósokra. Nélkülük világunk eltörpül, és a fogyasztás bálványa előtt kuporgó gnómok leszünk, kiknek egyetlen célja nyerészkedő, önző milliárdosok vagyonát gyarapítani. Világunk a megújító idealisták, szép eszméket hordozó költők, próféták nélkül megfeneklik. Biztos vagyok benne, hogy a XXI. század prófétái itt vannak köztünk! Ne féljetek megszólalni, megfogalmazni és kimondani a lelketek mélyén körvonalazódó tiszta vágyakat, keressétek a legszebb szavakat, színeket, hangokat, és szólaljatok meg! Tegyük otthonunkká ezt a világot!"

-Böjte Csaba-

 

A jó feladat, a jó cél, a jó közeg- feltölt és erőt ad. Szárnyakat ad, ha a Lélekmadár párhuzamnál maradunk. S ha nem ez történik, hanem lemerülés, akkor górcső alá kell vennünk, hogy az előbbiek megfelelőek-e. Ha sok a szennyeződés, akkor a forrás előbb-utóbb, de bedugul.

Tudomásul kell venni, hogy a világ, kettősségekkel teli. Mi magunk is. Mindenki más is. Elfogadni csak ezt szükséges. A világban sok minden van, ami idegen számunkra, ami értékeinkkel ellentétes, ami keserítő, amiben kompromisszum épp ezek miatt nem köthető. Elfogadni igen, de beteg ritmust felvenni nem. Alkalmazkodni igen, de teljesen átalakulni nem.

Élhető utakat találni, élhetővé tenni az utakat...

Érezzük belül a küldetésünket, az értékünket, s ezt nem (volna) szabad beletaszigálni olyan közegbe, ami túlontúl szűk tér, hiszen növényt sem ültetünk át kisebb cserépbe, inkább nagyobba, hogy fejlődhessen, terjeszkedhessen.

Arra kell felhasználni időt, energiát, hogy önmagunk kibontakozzunk, - nem azon fáradozni, hogy magunkat idomítsuk másokhoz, vagy másokat magunkhoz.

A napokban többször hallottam filmekből, riportokból, hogy a hősnek "nulláról kellett kezdeni", "mindent újra kellett kezdenie."

Elgondolkodtatott, mekkora képtelenség is ez, milyen lelki minőséget hoz létre egy ilyen torz belső kép a változásainkról. Ha életünk kisebb-nagyobb fordulóin, a "nulláról indulnánk" vagy "mindent újra" kezdenénk, azt jelentené, hogy utáljuk és eldobjuk, vagy végleg elveszítjük, ami eddig történt, eltüntetnénk magunkból mindazt, amit megéltünk, kiérleltünk. Ilyen gyűlület alapon nem lehet tovább haladni,mert ezek a negatív érzések megfertőznék a továbbhaladót.

Nincs nulláról, és nincs újra...

Folytatás van! Előzőleg belénk épült tapasztalataink szükségesek a folytatáshoz, benne  a tanulságaink, fájdalmaink, boldogságaink éppen úgy részei a folytathatóságnak. Részei saját magunknak.

Szeretettel folytatom, s ettől más íze van mindennek, ettől öröm tölt el, reménnyel gondolok a lehetőségeimre, büszkeséggel az eddigiekre, s ettől átalakult a szememben ez a  változás! Ettől a szeretettől tudok újra írni is most. Természetes minden változásban, hogy számolunk valamennyi veszteséggel, feláldozunk bizonyos részeket az eddigiekből, de ez nem elvesz, hanem hozzátesz az egészhez. Ez épp ellentéte lehet a "nulláról kezdésnek", végtelen lehetőség, ami a belső szemléletünk függvénye.

Magunkat leginkább beazonosítani, magunkat magunkhoz leginkább hasonlóvá fejleszteni, ez az igazi feladat, s ehhez kell találni teret, társakat magunknak.

Ebben keresni, találni, változni most az egyik célom. Új munkatársakra, új kihívásra, új közegekre találni, ahol a kibontakozás, a segítő hivatás útja is tovább folytatódik számomra. Remélem!

A befelé-kifelé áramlás egyensúlyára, az építő erők megőrzésére, a forrás akadálytalan áramlására, a csatornáim tisztán tartására sokkal inkább fogok vigyázni a jövőben.

Erre bíztatlak Benneteket is!

Kívánom, hogy a mindennapokban figyeljünk eléggé befelé is, s legyen elég humorunk és szeretetünk mindehhez!

 

De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok.

-Johann Wolfgang Goethe-

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

 

 

Újévi levél 2017

 

Egy év eltelik, egy kezdődik. sokáig nem nagy ügy. Majd egyre többször történik, és súlya kezd lenni, fontosabbá válik, szólít, kérdez, én is válaszokat keresek, ahogyan Te. Engem a Szilveszter, mostani formájában nem érdekel, nem tudom mire ez a petárda-robbantó, trombita vinnyogtató éjszaka, ahol minden négyzetméterre jut egy tűzijáték, a mámoros tömeg vedel és zabál, de kielégületlen tántorog haza, nem volt meg a nagy durranás. Majd jön a buékezés, mozaikszóban, tartalom mehet a süllyesztőbe.

2016

Ki voltam, kikkel találkoztam, mit tanultam?

Sok ember az erkölcs mércéjének azt tartja, hogy képes tükörbe nézni, szemben önmagával, és jól van azzal a képpel, amit lát. A „tükörképünk” azonban, amibe jólesően szeretünk nézegetni, többé –kevésbé torz, mert ahol nem kedvező a látvány, ott lenyesünk, feltöltünk, gyártunk magyarázatokat, felmentéseket, hárításokat, és könnyen kialakulhat egy arckép, ami nem a realitás.

Esélyesebb tisztánlátásunk, ha nem a mesebeli "tükröm-tükröm, mond, hogy szép vagyok" programot futtatjuk, hanem egy keményebb menetre vállalkozunk. Például a saját gyerekeink, a minket követő generációk szemébe nézünk mélyen bele.

Ütős pillanat lehet!

Elképzelek pár jelenetet, ahogyan egy ilyen szembesítéskor pontosan azt mondja Papa, Mama a család aprónépének, amilyen galád volt az eltelt évben. Évértékelő. Bumm! :)  Azt hiszed magadról, hogy Te nem feszengenél egy ilyen helyzetben? Semmit sem tettél, amire nem vagy büszke? Ugyan!

Tudjuk, hogy aki nem képes az indulatait kezelni, az azt hazudja, hogy őszinte, aki tehetetlen, az türelmesnek cimkézi magát, a domináló segítőkésznek, a bűntudatos megmentőnek szereti hinni magát és így tovább. Szeretünk tetszelegni kiválóságunkban, de attól még, hogy van magyarázatunk, attól még a gyáva, az gyáva, a rosszindulatú, az rosszindulatú, az elnyomó, az elnyomó, a buta, az buta... és sorolhatnánk emberi természetünk szivárványszíneit.

Szóval, adjunk számot róla: mit adtunk hozzá a világhoz 2016-ban?!

A kozmetikázott „évértékelőkkel” tele a padlás, csak épp, a gyerekeink, a fiatalok, akik a lábnyomaink mögött jönnek, nos igen, őket fontos az arcátlanságok helyett, a tényekkel, igaz szóval, jó szellemben, jó indulattal és szívvel telve tanítani.

No és mire is tanítunk benneteket, gyerekek?!

Mindenki ellenőrizheti saját sorsában, hogy szülei, nagyszülei csorbaságainál, életvitelénél sok energiával, de egy fokkal képesek vagyunk meghaladni az elődeinket. Tudunk jellemgyengeségeikben jobbá válni, fejlettebben élni. De a kiindulás, az a színvonal, az a minőség, amit a közvetlen szülői, nevelői kör ad.

Aki valamit nem tud, nem akar, nem is keres, az a gyerekeinek sem képes azt megtanítani. Aki erőfeszítéseket tesz, az legalább esélyeket kínálhat nekik fel. "Kisfiam, az ott a családi könyvtár, menj be, keress magadnak valamit benne!" - ilyenek a mintáink. Ha nagy életkérdésekre nincs válaszunk, nincs megoldásunk, még mindig jobb, mintha alternatívákat sem keresünk, vagy jövendőmondó módjára ismételgetjük: "nincs értelme", "ezt el kell fogadni", "bele kell törődni"...

Érdemes hát bíbelődni kicsikét, hogy végiggondoljuk, az elmúlt évben mit tanítottunk meg a gyerekeinknek, milyen példákat adtunk nekik?! Milyen "műveket" pakoltunk be a könyvtárba, amiket majd levehetnek a polcról, ha kell? Én, te, mindnyájan, milyen megoldási módokat mutatunk nekik, amit vihetnek magukkal, amit utánunk csinálhatnak, ha az életük fogós problémáiban elvesztik a fonalat?

2016- Mire fókuszálta a figyelmed?

Én ebben az évben töltöttem be a 45. életévemet, életem felét, vagy többet már leéltem, így sokat gondolkodtam a hogyan tovább felől. Az agyi vérkeringésemet erősen serkentette a szenvedés is, amiben magamnak gyakran azzal veregettem meg a vállamat, hogy "Juhejj! Nagyon normális vagyok, ha az abnormálistól rosszul érzem magam." :)

Tapasztaltam sokat, az emberi önzés, irigység, cselszövés, birkaság, butaság, lustaság, igénytelenség, hatalom, politikai befolyás, bürokrácia, diszkrimináció, kiskirályság, érdekszövetségek, képmutatás, köpönyegforgatás, megalománia, gyűlölet, háborúskodás (…) megnyilvánulásait. 

Hogyan hatnak mindezek  az emberek a  környezetükre?

Végtelenül frusztrálóak, elkeserítőek, könnyen reménytelenné és hazuggá tehetik a körülöttük élőket.

Viszont nem mindegy, hogy bűnöket látok az iskolákban, a szociális otthonokban, a kórházakban, a kultúrházakban, a városomban, az országomban... és tanuként fogok viselkedni, vagy áldozatként! Mert ha tanu vagyok, tehetek és tenni akarok, ha áldozat, akkor lehet játszmázni, lehúz bennünket az örvény és elpusztulunk.

Nézem a körülöttem lévőket, kortársaimat, és úgy vélem, nem volna szabad lehazudni a csillagokat is az égről, beállni az igencsak hosszú sorba azok mögé, akik szebbet-jobbat hazudnak maguknak, a gyerekeinknek, mint amiben élünk, amiben nekik is élniük és boldogulniuk kell, kellene. Nem volna szabad a vég nélkül panaszkodók csatasorába sem állni, akik csak nyafognak, tűrnek, tettetnek, de semmi érdemlegeset sem tesznek,mert áldozatnak lenni némileg könnyebb. Mint ahogyan azokhoz sem volna szabad tartozni, akik a frusztráltságuk extrém szintje miatt, minden keservüket, tehetetlenségüket, indulatukat mások lealacsonyítására, besározására  használnak fel.

 

Időnként jót tenne a világnak, ha bevallanánk: nem tudunk valamit kézbentartani. Az agresszióktól a válságokon keresztül a mindent átható menekültválságig számos személyes, helyi, társadalmi és világméretű  probléma rákfenéje, hogy nem vagyunk képesek kimondani, ha valamit nem tudunk, valamitől rettegünk, valamiben elakadtunk, zűr van, káosz, dől a tető.  Te mit nem tudsz? Mit tudnál tanulni?

Próbáljátok ki, ha kimondjuk, hogy ég a ház, épp, hogy már semmi nem dől össze, az már rég összehullt, csak a romok közt van esély segítségre lelni, tenni mégis valamit, kiutak után kutatni, eltemetni a holtakat, elmondani egy imát.

 

Kötelességemnek tartom meghúzni a határokat, felhívni rá mások figyelmét is, hogyha jelenségek elérnek,- egy már nem egészséges és nem élhető,- szintet. Nem sugározhatom mások felé, mert nem tartom helyesnek, hogy abnormális dolgokat fogadjanak el, egészségtelen felállásokat építsenek be az életükbe, tűrjék a tűrhetetlent, adják lejjebb és egyre lejjebb értékeiket, elvárásukat, míg végül abban a tehetetlen görcsben létezzenek, amiben sok évtizede, nagyanyáink korában volt természetes.

Kötelességem, hogy minden mocsok ellenére, amivel találkoztam, megvédjem és megőrizzem magamat, és én ne terjesszem a szennyet a világban.

Kötelességem, hogy kimondjam szakemberként és emberként, hogy élni időnként pokolian nehéz, és ugyanígy kötelességünk minden tudást felkutatni rá, hogy mégis képesek legyünk visszaszerezni újra és újra az egyensúlyunk, az életkedvünk.

Kérlek, akárhány éves is vagy, akár van gyereked, akár nincs, ne terjeszd a világban a sötétséget, a gonoszságot, a gyűlöletet, a betegséget, a butaságot, az embertelenséget! Ha egy csöppnyi jó érzés is lakozik benned, nem kívánsz az 50-100 év múlva itt élőknek beteg világot. Ha van lelkiismereted, tudod mivel ártassz, mit zárj le, mit kezdj el! Ha nincs, úgysem olvasod ezt. Ha sok ember lelkiismerete egyszerre felébred, nagy dolgok lehetnek.

 

Lehetett rendszert váltani, új évszázadba lépni,  fénysebességgel haladni a fejlődés útján, de a korábbi korok mégis valamiben messze meghaladtak bennünket: közösségeik erejében.

2016 tapasztalásai alapján, saját bőrömön érezve, társaimon látva, iszonyú kártékonynak találtam mindazokat, akik tudatlanságból, lustaságból, érdekből azon mesterkednek, hogy közösségeket lehetetlenítsenek el, fennmaradásukat veszélybe sodorják.

Új jelenség került a látóterembe: már sokak számára nem elég a terület, a piac, a pénzszerzés, a hatalom, meg is akarják semmisíteni a másik felet, eltörölni a föld színéről, ami rémísztő számomra.

A sokféle emberi működés (mert sajnos emberi ez mind) között, ami nehezíti mindennapjainkat, mindig az a fő kérdésem:

Mit lehet tenni?

Hogyan lehet kibírni? Hogyan lehet örömre lelni? Hogyan lehet alkotóvá válni mégis?Minden körülményünk ellenére hogyan lehet megtartani az értékeinket, jól lenni az életünkkel?

 

Az év fő üzenete, most innen tőlem az lehetne, hogy aki az életén szeretne változtatni, aki növelni akarja az erejét, a biztonságát, az hagyja a fenébe,- a mindenhonnét ránkömlő indivuduális síkokat,- "valósítsdmegönmagadmost" maszlagokat, és törődjön sokkal többet a közösségeivel.

A társad, a szülőd, a gyereked, a barátod, a tanárod, az osztálytársad, a munkatársad, a szomszédod, a falud, a városod, a hazád von köréd olyan közösséget, olyan hálót, ami megtarthat, hogy ne ess el, ne tévedj el, ne szakadj le.

Aki ártani akar az embereknek, az arról ismerszik meg, hogy mint a sav, elkezdi szétmarni a kapcsolatokat, elidegenít, eltávolít, szétszór, feltördel, mert tudja, hogy kapcsolatai nélkül mindenki befolyásolhatóbb, gyengébb, védtelenebb.

Aki saját maga és a világa hasznára szeretne tenni végre valamit, ne azt kérdezze:- mi értelme?  Inkább kérdezzük azt, hogy:- milyen érzés volna, ha a helyzet megváltozna? Egy más minőségű kapcsolatban, családban, iskolában, munkahelyen, településen, országban... hogyan érezhetnénk magunkat?

Egészséges, építő közösségben lenni gyógyerő, szeretet és örömforrás, hordozás, alkotás, támogatás, figyelem, szabadság, biztonság, kötődés, tanulás, fejlődés, élmény…

Kívánom, hogy aki jó dolgokért él, ne adja fel, jöjjön rá hová tartozik, kikkel tartson össze, építsen közösségeket- és legyen ehhez mindenkinek annyi lelki ereje és életöröme, amennyi mindehhez elég lesz!

 

Nem kívánok olyan évet, amilyet szeretnél, mert ki tudja mit szeretnél... :)

Inkább kívánom, hogy legyen több a bölcsességből, szeretetből, hitből mindenkinek!

Lélekmadár újratöltve :)

Kedves Olvasóim!

A Lélekmadár blogot 2011-ben hoztam létre, azzal a szándékkal, hogy gyógyítóan hassak vele, megosszam, amit eddig tanultam, megtudtam a lélek dolgairól. Az évek alatt sokat változtam én is, az írásaim is, az is, más, amit ma közölni szeretnék, a képzetem is azokról, akiket a túloldalra képzelek, amikor gondolatokat hozok ide.

Nagyon sok boldogságot okozott az írás, amatőr marketing jártasságom ellenére sokakat elértem vele, százezren olvasták a cikkeket,  mégis 2015 végén úgy éreztem, nem megfelelő ez a fórum, volt bennem egyfajta reményvesztettség is, hogy biztosan ide való-e, ebbe a virtuális térbe amit én csinálok...

Vettem egy nagy levegőt és töröltem a 80 megosztott témát, 500 oldal terjedelemben. Létrehoztam egy honlapot, ami sok kretivitást engedett megélni, http://lelekmadar.webnode.hu/, mégis most visszavágytam ebbe a régi, szeretett térbe. Rájöttem, hogy az egyik számomra legönfeledtebb elfoglaltság, az az írás, amit tenni kell, nem lehet nem csinálni, és ha ez még másoknak is ad valamit, akkor érdemes.

Tervezem, hogy visszatöltöm a régi cikkeket, most jobbnak látom, ha nem magamnak őrizgetem.

A blog új vonalát szeretném közéletibbé formálni, mert idővel sok olyan hatás ért, ami nekem is tágította a szemléletemet, nem lehet "csak lélekről" szólni, hisz mindnyájunkat egy szövevényes kapcsolati háló, közösségek, a  társadalom egésze vesz körbe.

Köszönöm a figyelmet, szívesen veszem a reagálást, a bekapcsolódást.

Tartsatok velem!

Szeretettel,

Szalay Tünde

KöszönTés

Köszönöm a látogatást! Gondolkodó, kérdező, érző embereknek írok, akik jobb világot szeretnének és tesznek érte.*Én itt, ezt, most. :) *A blog tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, aminek kérem a tiszteletbentartását.

Valamit tenni mindig lehet!

Szalay Tünde egészségfejlesztő mentálhigiénikus, pedagógia-bölcsész
cikkei, 2011-
http://lelekmadar.webnode.hu/
szalaytunde8@gmail.com
www.facebook.com/szalay.tunde.7